Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-02 / 301. szám
JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Jelenkor novemberi száma A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi anyagában többek között Berták László, Bihari Sándor, Bisztray Ádám, Csordás Gábor, Pákolitz István és Várady Szabolcs verseit, továbbá Cseres Tibor Kossuth-drámájá- nak második részét, Kalász Márton kisregényének befejezését, valamint Mészöly Miklós és Nádas Péter elbeszélését olvashatjuk, Az ,,Európai fórum" sorozatban Enyedi György: Magyar urbanizáció — európai urbanizáció c. esszéjét közli a folyóirat. Az irodalmi tanulmányok sorában figyelmet érdemel Kántor Lajos: Jékely Zoltán kolozsvári testamentuma . c. írásának új részlete és Tüskés Tibor Pilinszky Jánosról szóló munkájának második fejezete. A kritikai rovat élén Nemzetiségi valósógirodalom címmel két csehszlovákiai magyar könyvet ismertet Pomo- gáts Béla írása. Pákolitz István Itthon Itthon lesz végállomásom. Fönn a Kálvária-hegyen Vár a jótét-nyugodt álom. Életemben nyugalmadon Tünődöztem sírhelyemen. Játszódva a gondolattal, Hogy még síromból is lesem: Dunánk fodor-gyöngy hullámon Tempózik ős-futamatban, Mig a hajóállomáson Nyüzsög-tolong szakadatlan A hajóra váró Jelen: Én meg odalenn sóvárgom Örök-utas Szerelmesem. Paks, 1985. március 13. Berták László Az örök jelent játssza Mikor élhetted át a zuhanást, ha még arra is emlékszel, ahogy a kürtő falának nekiütődsz, hogy szinte kiég a könyököd s farod, miféle külső dimenziókban, ha oly eleven a kép, hogy érzed is, hány ezer emberöltő fekete lyukában, milyen mély, anyaméh alatti létben, hogy a visszapörgő filmnek sohase láthatod az elejét, s ha ez megy mindig, ha az ejtőernyő csak egy-egy tétova honnan? hová? miért? és ugyanott van az is, ami feljő, ha az örök jelent játssza a mozigép, és múlttal együtt zuhan a jövendő? Bihari Sándor Történet Nehéz volt embertelenül a két fa, az elnagyolt ácsolatú kereszt. Kövek tették még nehezebb járatúvá a hegyet. A hőség alatt már önmagát itta a test. Osszekocódtak a szögek, ahogy a földön vitte a hátán az eget. Azt mondják, a kövek közé esett. Körben a szájak ujjongtak, mint az ú-k. Aztán: Miért hagytál el engemet? Később föltámadt, de a legemberebb ez maradt belőle, ez az úi. Nádas Péter Hazatérés (részlet) Mészöly Miklósnak Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba, majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem se ismert senki. A tengert akartam látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert. Majdhogy hullámtalanul nyugodt volt a víz, az ég súlyos, borult, a levegő nehézkesen párás. Az étteremben ízetlenek és unalmasok voltak az ételek. Éjszakánként már fagyott. Október utolsó napjaiban lehetett ez; nekem minden évben különös hónap, mintha minden évben újra átélném születésem fordulatát. A szép tárgyszerűség örömteli évszakának érzem; a rügyfakadás, a bimbózás, a kibomlás, a csírázás, a tavaszi újrakezdés ingerlékennyé tesz, kellemetlen nüf nyugtalanít, a nyarat, sie- tősségével, petyhüdt hőhullámaival és dühödt égzengéseivel túlontúl hisztérikusnak találom, ilyenkor úgy tesz a természet, mintha valaminek gyorsan, egymással ellentétes lö- ketekben a végére akarna járni, télen viszont a mi tájainkon túl kevés a hó, kilátástalan szürkesége bágyaszt, elkedvetlenít. Az ősz az évszakom. Ragyogó egével, reggeli páráival, égett szagával, hosz- szú esőivel, színes bogyóival, kényelmességével, muslincáival. n korai derekkel, fagyokkal. A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom tán kapcsolatban áll azzal is, hogy fanyarul füstös történelmi tapasztalataim miatt a jövőről is inkább bizonytalanul baljós sejtéseim vannak, mint erőt és energiát adó reményképeim; szó mi szó, nem vagyok tavaszi ember. Másfelől a cselekvés se erős oldalam, s minden bizonynyal ezért nem kedvelem a nyarat. A halált pedig túlságosan félem, ismerem és remélem ahhoz, hogy élvezzem végtelen telét, bár csodálom zártságát, szigorát, jegessé- gének mérnöki virágait. Szemlélődő embernek születtem; pontosabban, születésem hónapja valamiként az élet és az élet elmúlásának határ- mezsgyéjére szorította a szemléletemet. Se itt, se ott; köztes állapotban élek. Csaknem minden ősszel, szinte menetrendszerűen megbetegszem. Szellemileg mégis ilyenkor, taknyosan, teákkal, zsebkendőkkel fölszerelkezve, lázasan érzem teljesnek magam a világban. Az elmúlás, az izzadás, a homály, a lázálmok, a még nem halálos kellemetlenségek ravasz teljessége ez. A tiszta őszi levegőben, az élni akarás nyári hisztériájának elmúltával, jobban hallik a messzi harangszó a levegőben. Egyesek ridegnek, mások ke- gyenlennek, megint mások .tárgyilagosnak szoktak mondani, valójában azonban olyan érzelmes vagyok, mint egy vajasmézes kenyér; túlságosan is érzelmes ahhoz, hogy szabadjó- re engedhetném, ami múló és halálraítélt bennem, s mindig a szemem láttára bomlik el. így van ez az érzelmekkel. Ezt minduntalan elfelejtem és minden őszön váratlanul ér el a betegség. Warnemündében például azon az első estémen lementem a szálloda szaunájába, majd nem várva meg, hogy át- forrósult testem lehűljön, azon nyomban kisétáltam a partra az elhagyott napozókosarak közé. Nyakam köré tekert gyapjúsálam, könnyű felöltőm nem védett meg eléggé, lábamnak viszont jólesett a süppedő homok, nem tudtam abbahagyni ezt a sétát az éles esti ködben s az eredmény nem maradt el, még ugyanezen az éjszakán rendesen belázasod- tcm. Nem bánhatom, hiszen azon az estén, azon az éjszakán ködlött föl előttem egy olyan munka lehetősége, amely aztán a megvalósítás összes örömével és kínjával kitöltötte és betöltötte elkövetkező tizenva- lahány évem minden napját és minden éjszakáját. Két nap múlva továbbutaztam Heiligendammba, ahol a lázálmoktól is fűtött képzelgés tárgyi, topográfiai keretet kapott. Azokban az években súlyos szakmai gondokkal küszködtem. Ami azt jelenti, hogy életem legalapvetőbb kérdéseivel kellett megküzdenem. Olyan sorskérdésekkel, amelyek egyre újabb kérdéseket szültek, anélkül, hogy bárminemű választ remélhettem volna. Ez volt ama nagy, sötétlő erdő, ahol az igaz utat nem lelém, hanem annál több hamis, csúszós, csábító és kerítő ösvényt meg csapást. Nem az úgynevezett igazságot kerestem, nem. Egyszerűen a biztonságot elviselhetetlenné állandósult szorongásaim ellenszerét. Vagy a halált. Semmi más nem foglalkoztatott jobban ezekben az években, mint a saját életem kioltásának gondolata. Egy beteljesedett szerelem betege voltam. Tizenkilenc éves koromban lepte el a testemet ez a betegség. Akkoriban tizenegy éve tartott mór. Kiütéseim kigeny- nyesedtek, elfekélyesedtek, viszketett, vakartam, kéjesen fájt, nem akartam élni tovább. Nem akartam élni már egyetlen percet se, holott nagyon is éltem. Ha születésem és gyermekkorom körülményei nem olyanok lettek volna, amilyenek voltak, avagy ha másféle érzékenységekkel születtem volna bele ebbe az életbe, ha tehát megadatott volna békésen, halottak és hullák látványa nélkül beleérnem az ifjúkoromba, akkor bizonyára nem érintett volna olyan érzékenyen a test szerelme. Az élet természetes menete szerint az ember nagyon sokáig totálisan süket marad a halálra; fölfogja ugyan, ám nem válik közeli élménnyé benne, rítusokat rendez köré, él- celődik, óvatosan közelítget, de már jóval túl az önnön testéből előhívható kéj, majd a másik ember testében meglelt szépség élményének korszakán, s jóval túl a saját kéj és az idegen szépség egyesíthe- tőségének szerelmes élményein, csak sokadszori csalódásainak, vereségeinek túloldalán, felnőttkorának sivatagába érve kezd igazán foglalkozni vele, hogy aztán időre fölnőhessen hozzá, ha egyáltalán sikerül felnőnie. Előlem nem zárták el a halált, a véget, a pusztulást, s ezért pontosan forditva kezdtem el élni az életem. A másik ember testével való szerelmes egyesülés úgy érintett, miként másokat a legkedvesebb lény váratlan elvesztése. Nem életre keltett, hanem életre pusztított. Egy új nyelven kellett volna megtanulni beszélnem, de a halál volt az anyanyelvem. Köztudomású, hogy az ember csak a saját anyanyelvén beszéli tökéletes természetességgel, hiába tanultam hát a szerelem nyelvén, ha álmaimban mégis a halál szólt. Emlékszem erre a tizenkilenc éves, alkatilag meglehetősen törékeny ifjúra, aki mindössze néhány hete ismerkedett meg egy asszony testével. Nem tud betelni és retteg a telhetetlen- ségtől. De szerencsésnek érzi magát, hogy minden hajnalon erre a testre ébred ismerősen iszonyatos álmaiból, habár a beteljesedésnek ama kéjesen késleltetett robbanását, mi egyszerre én és ő egyszerre káp- rázat, való, és a hozzá vezető utat, mely árnyalatokban olyan gazdag, hogy nem ismer ismétléseket, holott ismétlés az egész, valamiként túl soknak, illetéktelennek érzi, s az se áll távol tőle, hogy olykor az undor lepje el, amit viszont nem ért. * Azokban az években elbeszélő modorommal volt a legtöbb bajom. Nem mintha nem tudtam volna sima mondatokat írni, melyeknek mások hitelességet tulajdonítanak, hanem én magam nem éreztem ezeknek a mondatoknak a teljes, tökéletes, tehát önmagamhoz mérhető belső hitelét. Ügy éreztem magam a saját mondataimban, mintha idegen ruhában járnék. Hol ilyen, hol olyan ruhákban. Levetett ruhákban, agyonmosott ruhákban, jelmezekben. A sors persze megáldott bizonyos mimi- kus hajlandóságokkal, ám úgy tűnt, hogy adománya, mely az idegen életek megértéséhez és átéléséhez elengedhetetlenül szükséges lenne, éppen azokat a vonzalmakat nem engedi szóhoz jutni, amelyek valójában érdekelnének. Hiába találtam rá valamely stílusra vagy hangvételre, mely legalábbis közel látszott állni alkatomhoz, hiába indult be a felvett modorban az elbeszélői motor, ha néhány ügyesen lepergetett mondat után a saját unalmam és ellenkezésem göröngyein lefulladt. Mondataimban az írást imitáltam. Az a tágas, bővérű, ezernyi részlettől dús és mégis átlátható szerkezet, mely minden autentikus elbeszélő mű sajátja, a mondatoknak ebből a majomkodásából nem jöhetett létre. Ugyanakkor sikerem volt, ami különösen veszélyessé tette a helyzetem. Kritikusaim a legnagyobbakéhoz hasonlítva íráskészségemet, nyilvánosan magasztaltak. Ám szerencsére jobban hittem a saját kínjaimnak, illetve semmi más nem igazíthatott el jobban ebben a irodalmi szövevényben, mint a kín. Ezek a kínok odáig fokozódtak, hogy néhány viszonylag simára írt elbeszélés után már nem csupán a mondataimmal voltam elégedetlen, de hiteltelennek és hamisnak éreztem mondataim központozását is. Hamisnak a vesszőket és a pontokat, a gondolataiét és a kérdőjelet. A bekezdéseket még ennél is undorítóbbnak, mivel nem tudtam eldönteni, hogy mikor, miért kezdek újat, s ha kezdem, akkor ezt valóban helyénvalónak kelI-e tartanom. Éreztem, hogy csak azért teszem ki ezeket at írásjeleket ide vagy oda, mert mások is így teszik, de nem fogom föl e jelek kizárólag hozzám mérhető értelmét, s ezért lejegyzett jeleimnek csupán globális értelme van, de nincsen sze.- mélyes értéke. És minél jobban szolgálom ezt az egyezményesen elfogadott globális értelmet, annál jobban távolodom személyes igényeimtől. Miként a szerelem, a munkám se keltett életre, hanem életre pusztított. Gondjaim megoldására semmi más lehetőséget nem láttam, mint hogy meg kell ölnöm magam. Többször nekifogtam. És nem a félsz, nem a bűntudat tartott vissza, hanem egyszerűen az a meggondolás, hogy ebben az esetben arra az emberre hárítanám kínos életem meghatványozott kínjait, akit a legjobban szeretek. S bár tudtam, hogy a normális életben ez így van, az emberek azokat az érzéseket adják és veszik egymás között, amit kapnak, de valamiként izgatott a számomra akkor emberfelettinek tűnő erkölcsi feladat, hogy én ezt ne tegyem így. Ne kint hagyjak rá, hanem arcom rezzenés nélkül viseljem el. A halálomig. Mert azért mégis reménykedtem benne, hogy meghalok. Mivel azonban se magamat megölni, se meghalni nem tudtam, dolgoznom kellett. A munka azt jelentette, hogy sima, biztos, nyugodt mondatokat írok félájult állapotomban, olyan mondatokat, melyeknek se értelme, se józan interpunkciói nem közvetítenek semmit valóságos érzelmeimből, s így megintcsak ott állt előttem a sürgető gondolat, hogy meg kell gyilkolnom magam. Hosszú évekig, harmincéves koromig vergődtem ebben a gondolatkörben. HÉTVÉGE 9. ' . •. ■ ■ T\ > t/ A. Tóth Sándor rajza: Németh László
