Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)

1985-11-16 / 314. szám

Vörös Ferenc: Együtt Pálinkás György ! Nevetni I *■ nevetni nevetni Szeretnék nevetni egy nagyot Most hogy immár tudatunk kinn áll a Földszinten a zuhanás csak csoda Mint a csecsemö-sirás öntudata így hát jogaim bambák Lelkemre varrják gombjait A csöndnek amit nem kértem Tériszonyom csak fokozódik A földközelbe s már az ablakon se Szeretek kinézni mert minden ami szemben Viszont-szivélyesség csak lesütött szemmel De mondom nem kajánul sem nem Sokattudóan csak szeretnék nevetni Nem titkosan s nem cinkosan Röhögni röhögni még akkor is ha térden Még akkor is ha a hangszalagjaimig bevérzem Vélem orvosolható így a struktúra Mivel szembetűnő a kilátott Szájban az inycsap legyints csak De nevetni így kell s csak így lehet Tudod mint a rab ha fölismeri a rácsokat Szabadsága benső mosolyból fakad S szembenéz a kukucskálóval Mint kiszáradt kút az égbolttal És gyűrűzik a káván a kacaj S ha mozdul a szél csobban a kavics A peremről valahány iszapba-fullt nevetés Büki Attila Most Most behavazott háttal ballagok, hogy az otthontalanságból hazaérjek. Még messze vagyok. Messze riadt lelkiismeretemmel, mert elhagytalak. Időnként úgy szeretnék sírni, ahogy Te. Nyüszíteni, ahogy a bottal ütött kutyák. De bordáim közül nem hajol ki a kin. Egy-egy útszéli szeszakol lódít tovább, s krisztus-kereszt motyogtat velem zsoltárt. Messze vagyok. Lélekben mégis a legközelebb hozzád, ki megoszthatatlan vagy és örök. Örök hiány. Szikszai Károly Leírás Lámpámnál megjelennek a rovarok, köröznek, nekik ez a sárgaház. Nézvén a papirt a csöndben, eljutok a szavak leírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezővel. Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot. És tánczene szűrődik az üvegen át, s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében. Pákolitz István KftTOiunsDi ,,Pántlikás kalapom fújdo- gálja a szél" az ősi városban, ahol Mária Terézia „magyar­jaira vár a Duna mellett" - ahogy írta volt Juhász Gyula. Hát nemigen várja, mert nem várhatja; ha várhatná is, mi­végre? Fadrusz mester szob­ráért kár; én csak fotóról em­lékszem rá; azt mondják, a ló méltóságos lépése gyönyörű volt, művészi telitalálat. Kár érte, nagy kár. Vajon miértünk nem kár? Mi talán nem a hülyén értelme­zett hűség és jogfolytonosság címén vagyunk itt?! Sajna, a zabot is odaadtuk, azaz ellop­ták, nemcsak a vérünket! No, nem folyt vér, bár foly­hatott volna, midőn a vasút­állomásról a Duna-parton vé- gigcaplatva igyekeztünk a Csörsz őrnaszódra. Négy főből álló csapatunkkal kisebbfajta ütközetet vívtunk, mégpedig amiatt, hogy Reviczky Gyula kékruhás szerelméről ejtettem néhány szót, citálva egyik ver­sét is, miközben elbambultunk kicsinnyég, s elfelejtettünk kö­szönni egy arra dángobaló utászhadnagynak. Nem én vol­tam a rangidős, de látta zub­bonyomon azt a rühes kar­paszományt, engem mondott el mindennek, nagyságosura- zás nélkül. Meg is fenyegetett: „Úgy váglak szájon, kurva karpaszományos, hogy a tak­nyodon csúszol!” Aztán a töb­bieket is belevonta áldásosztó prédikációiába: „Rosseb a ko­szos matróz isteneteket, már ott tartunk, hogy nem is kö­szönünk?! Dezertőrködünk?! Dezertőrködünk?!" (A fejedel­mi többesen már levente ko­romban is sokat röhögtünk; egy rozoga vén százados volt az oktatónk; kafarnaumi száza­dosnak neveztük, nyilván a Jé- zus-emlegette örökös rangja ürügyén, mivel a szent szöve­gekben nem említödik, hogy a százados úr följebb lépett vol­na a katonai garádicson. A mi kafarnaumi századosunk is pluráliában beszélt: „A kincs­tári holmira azt mondjuk: szajré?! A feleségünk spiné?! Mink meg mandrók va­gyunk?!”) Imre Károly tizedes, rang­idősként megmutatta az áthe­lyezési parancsot, erősen küsz­ködve, hogy el ne ráhintse ma­gát; a hadnagy úr ugyanis alig állt a lábán, úgy be volt rúg­va, akár a gyűdi szamár. Rá­bandzsított pecsétes papiro­sunkra, tüstént vissza is adta, Így aztán, legalábbis átmene­tileg egyenesbe rázódtunk, egy csöpp vér nem sok, annyi se folyt. Megúsztuk azzal, hogy tízszer el kellett masíroznia kis­ded katonai egységünknek a hadnagy úr magas színe előtt, kemény díszlépésben, feszesen szalutálva. A Csörsz őrnaszádon egyet­len földim akadt, Somos Antal Tudta, hogy nem igaz, álom az egész, kishúgának semmi baja, egészséges, és soha még csak hasonló sem történt vele, de értelmetlen a küzdelem, a ritkánálmodók vízióját kegyet­len törvények irányítják, nincs menekvés, végig kell nézni, és élni minden részletet, minden fordulatot, pedig előre ismeri, tudja, mikor mi következik, mi után mi jön, megállíthatatlan a képáradat, teste, ágyneműje izzadtságban úszik, sírása nyü­szítéssé torzul, ujjaiból görcs formál kínkosarat, körmeit ön­magába vájja, hiába, a vonat mégiscsak elindul az állomás­ról, elindul, kiválik a sokvágá- nyú veszteglés közömbös sze­relvénytömegéből, és pillana­tokon belül iszonyatos sebes­ségre gyorsít, az álombéli vo­natok sebessége mindig iszo­nyatos, és nem tudnak, de nem is akarnak fékezni, ez főleg nem, tovább gyorsít, elhagyja az épületeket, a holtvágányo­kat, a szemaforokat, már a ki­vezető egyetlen sínpáron csat­tog, robaja dobhártyafeszítő, csak a kishúga nem hallja, já­téka boldog és önfeledt az ola­szakaszvezetö, odahaza finónc- fölvigyázó. Engem a naszád orrában terebélyesedő ágyú­toronyban 'szállásoltak el, kar­paszományos mivoltomra való ‘n,.i"‘ottel. A „karpaszomá­nyos" nevezet elé mostanában csak a legkirívóbb esetekben biggyesztik ama bizonyos „k" epitetont; hónapok óta őrve­zető úr, de inkább tanító úr vagyok a legénységi állomá­nyúak szemében, de így szólí­tanak az altisztek is, szolgála­ton kívül persze. Úgy látszik, itt senki nem kap idegrohamot a megszólítás vagy a ruhadara­bok elkeresztelése miatt. Bez­zeg az újonckiképzés idején, ha nem is kórházba, de a lakta­nyai ispotályba (gyengélkedő) kellett vonulnia Sztrakonyácz őrvezető úrnak: felszökött a vérnyomása, mert Pesti Nagy Ottó pajtásom a kiképzés ha­todik hetében is kiskabátnak nevezte a zubbonyt. Itt lakozik az ágyútoronyban az őrnaszád kormányosa, Ger­de József hajómester, továbbá Rudolf Bálint szakaszvezető, főgépész, civilben is gépmes­ter; engedélyezték neki a sza- ká 11 vi se lést. bőrbetegsége okán, de azért is, mert olyan szakálla van, mint Balbónak, Mussolini első számú táborno­kának. Ide van kvártélyozva Reinhardt Vince tizedes, neki is a gépházban van a beosz­tása; valamint Dömötör Pá' honvéd, a nagybajuszos „nép­fölkelő", aki a csicskási teen­dőket látja el az ágyútorony­ban. Csicskós-elfoglaltsága annyit jelent csupán, hogy a napi kaját elhozza a konyhá­ról. Gyújtást vágni, begyújtani nem kell, mivel központi fűtés van az őrnaszádon. Csizmáját- bakancsát ki-ki maga pucovál- ja, még a hajómester úr is. Nekem nem jár a csicskási szolgáltatás; ha járna sem venném igénybe, hiszen Dömö­tör Pali bácsi az apám lehetne jócskán. így aztán magam „fordulok be a konyhára" ele­mózsiámért. A Csörsz parancsnokát, Zsomboky Kálmán kapitányt még a jábai laktanyából ös- merem. Itt a naszádon Dufla- fejűnek mondja mindenki. Fura feje van a kapitány úrnak va­lóban, mintha a természet el­puskázta volna kissé, midőn koponyáját kiszabta: bizony, laposra sikeredett, s a hibát helyrebillentendő, egy másikat is biggyesztett a meglévő he­gyibe. Kár volt az igyekezetért, mert így megduplázva sem sű­rűsödik benne annyi észme- tehetség, amennyivel eldicse­kedhet egy szimpla fejű civil halandó. Ami emlékem a ka­pitány úrról vagyon, az nem elméjének hézagos volta, in­kább a katonás disciplina istá- polása ügyében tartott „hegyi­beszédei" ürügyén van, továb­bá egy szégyenteljes, keserves, jós talpfák között, ő azonnal ugrik, el, távol, messzire, az imádat vissza, a gyerekért kényszeríti, az édesért, ő föl­néz, keresi, szemében riadt ér­tetlenség, pupillája óriásra tágul, látja bátyja arcán a ret­tegést, a nyakán kidagadó ere­ket, az arcát elöntő verítéket, s azt, hogy ordít, nem hallja, de látja, a pánik rugói talpra lökik, már érzi a bajt, úgy tű­nik késő, a fiú felé ugrik, az nyújtott karokkal pont akkor érte, a két test a sín fölött üt­közik, tehetetlen zuhanás, a kicsi feje a talpfán koppon, a mozdonyszörny átüvölt rajta, szél, szél, szél, örvény, a gye­rek élőhalottként lapít a gyil­kos acélcsapdában, sikítana, nem tud, mozdulni retteg, s a kétrészes jelenet idéződik föl bennem, valahányszor végigkó- dorog a ferdeken. A jábai laktanyában, 1944. március 19-én 10 órakor kö­zölte velünk, karpokkal: „A né­metek aljas módon megszeg­ték a szövetségesi hűséget, megszállták Magyarországot. Ekkora sérelmet nem hagyha­tunk bosszulatlan! Van még virtus a magyar szívben! Van még lelke Árpád nemzetének!" Pihenj-t vezényelt a lelkesítő­gyújtó hegyibeszéd után, majd azzal folytatta, hogy a néme­tek mindent kiloptak az or­szágból, amit csak lehetett, s nekünk ilyetén helyzetben tud­nunk kell kötelességünket: mit követel a haza! Hozzátette: „Tudjuk is!: fegyveresen ellen­állunk!" Lelkünk legmélyén maradt még szemernyi csakazértis-féle mittudoménmi; ez is inkább gyűlöletté változva ingerelt bosszúra, az ellenállásra, míg töltögettük a Mannlicher-pus- ka tárát. Számot vetettünk az­zal, hogy: „Itt az idő, most, vagy soha!"; leginkább pedig azzal, hogy elpusztulunk. Hogy pontosan mit éreztem, most sem tudom visszaidézni. Se hősiesség nem volt, se halál- félelem. Inkább valami kábult tompaság, dühhel elegyes. De kár volt e kis országért, Kár volt a nagy sógorságért, Jaj de kár, Késő bánat, mindegy már. Tíz perc múlva visszajött Zsomboky és csaknem sírva nyögdécselte el, hogy szó sem lehet semmiféle ellenállásról, mivelhogy megszállásról sem beszélhetünk; higgadtabban és józanabbul kell szemlélni az eseményeket: a német csapa­tok azért jöttek Magyarország­ra, mert a frontok jelenlegi helyzete így kívánja ezt; ha­zánknak, ennek az „előretolt bástyádnak átgondoltabb vé­delme pediglen parancsolólag szükségessé teszi szövetsége­sünk jelenlétét addig, amíg javunkra módosul a katonai helyzet. Megsajnáltam, ahogy ott vergődött szegény kapitány, de hát- rajta kívül is akadt sajnál- nivalóm éppen elég, enmagam és mimagunk, mert — Adyval szólva - „Mi mindig, minden­ről elkésünk”, lám, még a tisz­tességes halálról is lemara­dunk. Akkor már hónapok óta lak­tanyába zárva éltünk, jobba­dán tengődtünk, s- ha nem vol­tunk is kellőképpen tájékozot­tak, nem kellett nagy stratégiai képesség ahhoz, hogy teljesen megvilágosodjék Zsomboky erőltetetten helyreigazító ma­gyarázkodása. Szóval a Zsomboky a naszád parancsnoka. Akkor pedig eb­ből a fontoskodó frontóskodás- ból újfent csak fegyverletétel feje, a drága copfos szőke feje, a földre kéne szorítani, a földre, borzalmas dübörgés, a fiú ordít, hiába, az utolsó ko­csi a legveszélyesebb, tudja, sose látta, de tudja, az álom­ban mindent előre tud az em­ber, az utolsó kocsi akasztója nincs felkötve, a mázsás fém­ostor veszett őrültként csapkod, a fejedet! fejedet a földre! szorítsd a fejedet a földre!, ő sem hallja a hangját, hogy hallaná a kislány, mégis moz­dul, fejét lejjebb, még lejjebb ereszti, a halált várók alázata ez, testét biztonsággal óvja a rettegés, így maradj! így! még két kocsi! s újra mozdul, arcát még mélyebbre, a kövek közé fúrja, törzse oldalra billen, os­toba gyermek, buta, ostoba drága gyermek, nem látja, nem lehet, remélhetőleg más és mások előtt. Minél hamarabb. A Fleischmann Cégről (ma sem értem, honnét az elneve­zés) soha nem volt valami jó véleményem. Mindenki úri fegyvernemnek tartotta, ez igaz; főnyereménynek, életbiz­tosításnak számított, ha valakit kegyébe vett a Sors és a lo­vastengerészekhez szipkázták be. Akárha leánynevelő inté­zetbe invitálták volna. Az biz­tos, hogy olyan atrocitásokról, amilyenek elő-előfordultak az utászoknál, a tüzéreknél, vagy az infanteristáknál, a mi mat­róz-világunkban hallani se le­hetett. A vízenjárók Csillaga vezérelt-e bennünket, vagy a hajósélet kötetlenebb volta eredményezte-é azt a bizonyos lazaságot, „nem lehessen bi- zomossan tudni”; viszont nem egy oktatónk hivatkozott arra, hogy minden matróz született anarchista: nem véletlen, hogy a híres bolsi-lázadás éppen­séggel egy cirkálón tört ki. Ezt az egész katonásdit az öreg Csónakos, a Fő-fő lovas­tengerész nagyobb dicsőségé­re találták fel. A Cég ütőké­pességéről szó sem lehetett. Szakmai képzettségem szerint tüzér volnék, ám ez csak annyit jelent, vagy annyit se, mintha a japán császár unokaöccsé­nek hazudnám magamat. A hadapródiskolán a „szükség­képpen megfelel" címletű eredményt értem el, így aztán nem kétséges, nagy lehet az ínség, ha még rám is szükség van a Csörsz őrnaszád ágyú­tornyában. Esti imádságként motyorászom magamban Ady Endre versét: „Talán az Úristen nem engedi vesztünk, // De már ne rohanjunk és ne lel­kendezzünk." Mihály nagybátyám, ki apámhoz hasonlóan első világ- háborús obsitos volt, berukko- lásomkor ebben a bölcsesség­ben summázta katonai tapasz­talatát: „Maul halten und weiter dienen!" A laktanvában más megfogalmazást is kapott egy-egy katona-erény. Sztra­konyácz őrvozető úr szerint még a „pofa be" hősies gya­korlásánál is fontosabb, hogy a parancsot nem érdemes megtermékenyíteni, mert csak szaporodik. Ö ugyan nem ilyen lírai környülírással hozta ezt tudomásunkra; de a lényeg nem kerülhette el figyelmemet: megalázkodó, örökös kussolás- ról van szó; véghetetlen nagy marha az, aki faltörő-kos-sze- repet vállal. Ilyen előzmények után vitéz­kedem itt a Csörszön, derék tüzérnek álcázva magamat. Megvan minden reményem: majd csak sikerül közreműkö­désemmel teljes mértékben el- veszejteni a második világhá­borút . . . gondol rá, kicsi lába a sín felé mozdul... neeeeeem! . . . sikoltására, mint mindig, most is a saját kiabálására ébred fel, tüdeje ziháló hörgés- sel fújtat, tarkója, halántéka, melle lüktet, keze reszket, teste erőtlen, bizonytalan, óvatos mozdulattal csúszik le az ágy­ról, odakúszik a kislányhoz, szerető, féltő, simító keze érzi az álom hazugságát, nem igaz, sosem volt igaz, kishúgának tényleg semmi baja, hisz soha még csak hasonló sem történt vele, betakarja, válláig húzza az aprócska paplant, s meg­nyugodva, boldogan tapogató­zik vissza az éjsötét szobában, minden rendben van, most már könnyű álom várja, mindig így szokott lenni, kezével az ágy szélébe kapaszkodik, felső tes­tét megfeszíti, felhúzza magát, először a vállát, törzsét, aztán a csípőjét, combját, térdét, s azt a két csonkot is, amely a lábából megmaradt... HÉTVÉGE 9. Sárosi István nLOM

Next

/
Thumbnails
Contents