Dunántúli Napló, 1985. október (42. évfolyam, 270-299. szám)

1985-10-05 / 274. szám

\ x' Bény i László rajza GALAMBOSI LÁSZLÓ Csiholj szerelmes éjszakát A fél karámai Kerüld a tél karámait, harapnak mind a fagylovak. Szájukban kristály-nyelv forog, dértől villognak a fogak. Húzódj hajlékod mélyibe, csókolgasd kedvesed haját. Ha lámpád pólyálja sötét, csiholj szerelmes éjszakát. Öledbe vond a szunnyadót, néked harangoz az öröm. Az árnyakon nagy fény fut át, ha Isten reggel rád köszön. Máfkapár Párom, a hinta föl-le száll, szoknyád mennyboltja rám terül. Köröttünk bárány, gyertyaszál, a bánat messze menekül. Sugár sarkantyút bokrokat, játsszunk, a hinta föl-le száll. A világvégi ház előtt vagyunk gyöngyszáinyú mátkapár. Kocsinkkal páva, hattyú lép. Dalolj, ringatózz közelébb! Szemed madarát faggatom, karollak arany vánkoson. Adok csöngettyűt, kék bogyók zenélnek; ébressz bogarat. Fehér szirmok az ágakon, méhet kínáló törpehad. Bókolnak, kalapjuk alól sugár világit, zsong a fa. Kocsinkkal páva, hattyú lép. Ölelj, Teljesség Asszonya! ERŐS ZSUZSA Ha véget ér a maszkabál elmélkedik a létről hamlet monológ rágyújt keze finom mozdulata tartózkodó mondataink közepén csupán az emlékezés sörön a lejárt szavatosság homálylik a kecses üveg s kettőnk szembogara összenéz érint közöttünk békefecsegést — hisz ért engem uram — poszterakt-falonfüggők fölöttem kétes ez aranykeblű csapat s hogy kit méreget ön itt szemben bár igaz is alkalomként kurváink pompaduroznak l’eau de cologne párákba vész a csöppnyi gond behegedt méhsebei s hogy abortált-jövő az álmaikban csodavárók seregestül de hát köpjön egyet uram s majd ha véget ért a maszkabál vesztes ütközeteink kihuzatolunk A fiatal katonák félálom­ban csúszkáltak, dü­löngéltek a nyirkos, fö- detlen platón, fejük groteszk ugrándozással követte a teher­autó minden rezdülését. Kora hajnalban vitték ki a szakaszt a védelmi állásokba. Május volt, de a madarak még der- medten gubbasztottak az ága­kon, s amíg a nap korongja föl nem bukkant az égbolton, a tavasz melegét nem lehetett érezni. Az aszfaltról egy keskeny, poros földútra kanyarodtak, majd egy félórányi bukdácso­lás után a kocsi nagyot fékez­ve végre megállt. Elgémbere­detten kászálódtak fel az ülés­ről, s igyekeztek a legkevesebb mozdulatot tenni, hogy a hi­deg ne szivárogjon a gallér­juk alá. Az őrmester szokatlan halk és tapintatos hangon ismertet­te a „hadihelyzetet". A kato­nák éledező vidámsággal vet­ték tudomásul, hogy most ők az ellenség, a Dunántúlra be­hatolt olasz hegyivadász dan­dár, s rövid időn belül megtá­madja őket a sárosdi lövész­ezred. Az őrmester kiosztotta az ellenségnek járó széles kék szalagokat, s megmutatta, melyik területet kell majd szemmel tartaniuk. Karjait széttárva úgy festett, mint va­lami útjelző tábla. „Nem sze­retném meglátni — ez volt a szavajárása -, hogy valaki el­hagyja az őrhelyét!" — jelen­tette ki nyomatékkal. Az őrmester nem bízott ezekben az egyetemistákban. Mindent kétszer kellett meg­magyarázni nekik, és az is fel­idegesítette, hogy mindenből viccet csináltak. Kiosztotta az őrhelyeket. Péter az úttól bal­ra került, majdnem az erdősáv végébe. Nem érzett túl nagy örömet, hogy a nedves, hideg sötétségben egyedül kell ma­radnia. Fázósan topogott, ug­rándozott, s amikorra elfáradt, át is melegedett kissé. Az erdősáv közepén árok húzódott végig, szinte egy ter­mészetes lövészárok. „Lassan már mindent katonai szemmel nézek" - morogta bosszúsan s lekuporodott az árok mé­lyére. A fű lucskos volt a har­mattól, de a hidegét a vastag nadrágon keresztül egyelőre nem érezte. Gondolatai lustán csapongtak, s igyekeztek el­kerülni a jelent. Megint csak Étienne jutott az eszébe. Amióta megtudta, hogy régi barátja, gimnáziumi osztály­társa is bevonult, egyre több­ször tértek vissza hozzá a gon­dolatai. „Sőt, azt hallottam, hogy Sárosdra vonult be, és akkor most az ellenségem" — ötlött fel benne, s elvigyoro- dott a sötétben. Az érettségi banketten talál­koztak utoljára, lassan egy éve. Étienne sohasem válaszolt a leveleire, de azért Péter egy percig sem hitte, hogy ez barátságuk alkonyát jelenti. Mindig talált valami mentséget a számára. Étienne örök életé­ben rossz levélíró volt, na és persze lusta is. Ez utóbbi nem­csak a levélírásban. A hülyés- kedésben azért mindig pom­pásan egyetértettek, ha néha mór túlzásnak tartotta is, amit a barátja kitalált. Furcsa srác volt, de talán éppen ezért barátkozott vele. A szülei régen elváltak, az anyja hisztériás leveleket kül­dözgetett neki pénz helyett. Sokszor érezni lehetett rajta, hogy nem mosakszik rendesen. Hetekig, hónapokig ugyanab­ban a ruhában járt. Mégis, a strébereken kívül — és hol nin- F"* csenek ilyenek? - mindenki kedvelte. Valódi színfoltja volt az osztálynak. Egyszer foga­dósból tükörfényesre borotvál- tatta a fejét . . . Állandóan sapkát kellett viselnie az órá­kon, mert a tanárok nem bír­ták ki röhögés nélkül, ha rá­néztek. Péter hanyatt fordult. A tár­táska kellemetlenül nyomta a forgóját, de nem volt kedve bajlódni vele, hogy megigazít­sa. „Étienne ..." — mormolta. Idegesítette, hogy nem tudja elég franciásan mondani, pe­dig a fiatal tanárnő ugyancsak igyekezett beléjük verni a he­lyes kiejtést. Újabb figura eről­tette magát a gondolatai kö­zé: Sédli, a kollégiumi nevelő­tanár. De nagy marha volt! Étienne egyszer elmesélte, mi­vel állt fel Sédli a kollégiumi közgyűlésen: „Tűrhetetlen álla­pot! Vandál kezek megint le­rugdalták a falat a W. C.-ben!" De jó lett volna ott lenni . . . Bárhogy erőlködött, nem tudta katonaruhában elképzel­ni a barátját. „Egy biztos, nem szeretnék a szakaszpa­rancsnoka lenni" - gondolta, és elmosolyodott a gyönyörű­ségtől, miket vihet véghez Étienne a katonaságnál. „Azért írhatott volna ez a mar­ha!" — dünnyögte csaknem félhangosan. A távolból először halk mör- ranások, majd egyre egyenle­tesebbé váló zúgás hallatszott. Péter fülelni kezdett. „Harcko­csik! Most gyújtják be a harc­kocsikat." Valami megmagya­rázhatatlan izgalom bizsergett át a gyomrán. Magához húzta a géppisztolyát, s a szemét meresztve igyekezett megálla­pítani, nem lett-e földes a csöve, amikor maga mellé csapta az árokban. Aztán - hogy elfoglalja magát valami­vel — kibontotta a tártáskót és betórazott. Kilencven töltényt kaptak a „védelemre". „Ezzel már szép kis koncertet lehet adni" - állapította meg, s az árok szélére hasalt. A keleti égbolt lassan szür­külni kezdett, de látni még to­vábbra sem lehetett semmit, Péter kénytelen volt teljesen a fülére hagyatkozni. Néhány mozza a csövet, mint az éles. Egész délután pucolhatja majd. Előbbi lelkesedése nyom­ban lelohadt. „Lám, mennyi minden befolyásolja a hősies­séget" - szögezte le filozofiku­san. Ugatásszerű, halk kiáltozásra lett figyelmes. Mintha egy ku- tyafalkát engedtek volna sza­badon a sötét síkságon. A hangok percről percre erősöd­tek, s hamarosan kivehetővé vált néhány vezényszó töredé­ke. „Milyen meglepetésszerűen támodnak a jakumók” - álla­pította meg Péter gúnyosan, igazi tüzérgőggel. Bár csak aknavetős volt, annak rendje és módja szerint lenézte a lö­vészeket. A katonaság számos idétlensége lepergett róla, de a fegyvernemek rivalizálása őt is megfertőzte. A harckocsimorgással, lánc- talpcsikorgással aláfestett kiál­tozás egyre közelebb ért. A fa­sor előtt terpeszkedő, alig de­rengő kopár mező megtelt fur­csa, nyugtalanító mozgássá1, feszültséggel. És ez a valami egyre.jött, hömpölygött előre. Péter magához húzta a gép­pisztolyt és kibiztosította. Szemben rakéta surrant az ég­Hajnali gyakorlat perc elteltével már tisztán ki tudta venni a távolban forgo­lódó tankok lánctalpának csi­korgását is. Az előbbi izgalom ismét átgyűrűzött rajta. „Meg­indultak. Nem tudom, így he­vernék-e itt, ha vérre menne a dolog . . . De hát mi a különb­ség? Csak egy kis acéldarab hiányzik a töltényhüvely végé­ről .. . Csak ennyi. Egyébként ugyanúgy csúszkálunk, lövünk, rohanunk, üvöltünk . . .” Megrezzent. Jobbról sötét csoport bukkant föl, s görnyedt futással valami huzalt fektetett a földre. Műszaki katonák vol­tak, a korábban a földbe dug- dosott trotil darabokat kötöt­ték össze elektromos vezeték­kel. „Na, ezek is éppen a fü­lünkbe fognak du'rrogtatni! — méltatlankodott Péter. A tölte­tek alig voltak tízméternyire a fasortól. Szólni mégsem akart, mert tudta, hogy azok is csak a parancsot hajtják végre, meg aztán sorkatonák, s ki tudja, mit válaszolnának. Mint általában, ennél az alakulatnál sem voltak túl jó viszonyban az előfelvételisek a sorkatonákkal. Mindkét részről jókora adag előítélet nehezítette meg a kö­zeledést. Péter belátta, hogy a gyakorlat idején különösen nagy baklövés volna kiélezni az ellentéteket. „Csak hadd vacakoljanak itt az Eke Janik" — fordult vissza az árokba. Amazok meg nyilván azt gon­dolták: „Most jól befűtünk a tudósoknak I" Alighogy a műszakiak eltűn­tek, újabb ógrecsegésre lett figyelmes. Ezúttal a háta mö­gött közeledett valaki a fák között. „Most már figyeljen, Horváth — mondta az őrmester -, hamarosan ideérnek." Ci­garettája fényében időnként felvillant az arca. Széles orrá­val, ritkás bajuszával egy mon­goloid kísértetre emlékeztetett. „Ha átmentek rajtunk, siessen ki az útra!" — tette hozzá és sarkon fordult. Péter hangosan fölnyerített: „Ha átmentek rajtunk?" Hát ilyen könnyedén megadjuk ma­gunkat? . . . Semmi kézitusa, hősiesség, haláltmegvető bá­torság?” Hirtelen támadt jókedvében elhatározta, hogy az „utolsó csepp véréig" harcolni fog, küzdeni, mint egy oroszlán. Megállítja az egész ezred ro­hamát! Gyors mozdulattal fel­húzta a géppisztoly zárszerke­zetét, majd a hajnali párától vizes fegyvert maga mellé fek­tette. Eszébe jutott, hogy a vaklőszer sokkal jobban kör­re, s kibomló sárgás fényében feltűnt a támadók egyik, raj­vonalban közeledő csoportja. Olyan volt, mint egy álomkép. Az apró emberalakok között, mint lusta teknösbékák, páncé­losok kúsztak a fasor irányába. A rakéta kihunyt. Péter jó- néhány másodpercig vakon bámult maga elé. A mozielő­adás véget ért, lefutott a film, eltűntek a szereplők. Csak a hangkulissza vált mind erőseb­bé. Azon kapta magát, hogy idegesen markolássza a gép­pisztoly fogantyúját. Erősen nyugtalanította az a lehetőség, hogy az egyik harckocsi veze­tője nem veszi észre a sötét­ben, és rávezeti a gépet. Elha­tározta, amint látótávolságba érnek, lőni kezd mint a bolond, hogy a vezető legalább az ap­ró torkolattüzet észrevegye. Újabb rakétajelre a táma­dók tüzelni kezdtek. A felvilla­nó fényeket pillanatnyi késés­sel követte a hang. Félelmetes volt ez a hirtelen támadt, visszhangtalan puffogás, kele­pelés. A fegyverek mintha fe­leseltek volna egymással. A félhomályból lassan elő­bukkantak a páncélosok szürke foltjai. Péter úgy látta, hogy az egyik egyenesen feléje tart. Nem tudta eldönteni, a félelem járatja-e vele a bolondját, vagy hihet a szemének. Nyug­talanul fészkelődni kezdett. A harckocsi orrából most hatal­mas láng csapott ki, s ezzel csaknem egyidőben kemény dörrenés rázkódtatta meg a le­vegőt. Péter füle eldugult a légnyomástól. Félig ijedtében, félig dühében meghúzta a ra­vaszt. Addig tartotta, amíg ki nem futott az ugrándozó fegy­verből az utolsó töltény is. Előtte a mező egyetlen moraj­já olvadt detonáció, kelepelés, harckocsibőgés. A tankok kö­zött árnyak bukdácsoltak,.időn­ként el-ejtűntek, ilyenkor való­színűleg hasravágódtak. Gyor­san tárat cserélt, s újra lőni kezdett, hogy a rendületlenül közeledő harckocsi vezetője észrevegye végre. Nem akarta elhinni, hogy az nem látja már: itt egy ember fekszik. El­keseredetten kaszált a gép­pisztoly csövével, hátha csak a bokor ágai miatt nem látszik a torkolattűz. A páncélos azon­ban semmi jelét sem adta, hogy irányt kívánna változtatni,' sőt, közvetlen közelről ismét elsütötte az ágyúját. Péter szinte eszét vesztve csusszant az árokba. Egy pilla­natra elsötétült előtte minden. A hangzavart betetőzte, hogy a műszakiak egyenként rob- bantgatni kezdték a földbe du­gott trotiltölteteket, s ettől szűnni nem akaró földeső tá­madt, ami teljesen elborította Péter sisakját. Egy másodperc­re sem tudta fölemelni a fejét, amely zúgott, mintha haran­goztak volna benne. A göröngyzápor csillapodtó- val végre kinyithatta a szemét. A harckocsivezető úgy látszik megelégelte a játékot, mert az utolsó pillanatban leállította az egyik talpat, mire a páncé­los fülhasogató csikorgással elfordult, s fákat, bokrokat tönkrezúzva elviharzott a még mindig bénultan hasaló fiú mellett. A tankot követő lövészek is egészen közel értek már. Szök- delve futottak, s időnként fé­lelmetesnek szánt, de inkább szánalmas „hajrát” kiáltottak. Ilyen közelről már jól ki lehe­tett venni a lompos, sisakos alakokat. Péterrel szemben egy sovány „fagottos'-’ loholt, lépten nyomon megbotlott idomtalan fegyverében. Gáz­álarctáskája, rohamásója mint egy-egy döglött nyúl himbáló­zott az oldalán. A látvány annyira komikus volt, hogy né­miképpen föloldotta az iménti ijedtségét. Fölkapta a gép­pisztolyt, s a feléje botladozó figura hasától a fejéig végig­húzott egy recsegő sorozatot. „Kampec, kisfiam" — nyugtáz­ta elégedetten a lövést. A fa­gottos zihálva kapkodta a le­vegőt, sisakja félrecsúszott, de esze ágában sem volt felfordul­ni. „Makacskodsz?" - kiáltotta Péter, s most fejtől lefelé so­rozta végig. „Ne lőj már, te állat! — fakadt ki amaz elfúló hangon. — Lepörkölöd a po­fámról a bőrt!" Péter leejtette a géppisz­tolyt. Egy pillanatig azt hitte, hogy a pokoli hangzavar miatt hallucinál. „Ez nem lehet... — dadogta. — Étienne..." A páncélököllel birkózó figu­ra, aki már majdnem elhaladt mellette, hirtelen megtorpant, s Péter kormos, maszatos arcá­ba bámult: „Pierre!" Lecsapta a hosszú csövet, s tétova moz­dulattal kinyújtotta a kezét. „Itt ... itt találkozunk?" Nevetni kezdett, de valahogy furcsán, mintha erőltetnie kel­lene. Zavarban voltak? Vagy az egyenruha, a fegyvercsör­gés, a morbid szituáció tette darabossá a mozdulataikat? Egyszerre mindent azonnal el szerettek volna mondani egy­másnak, s végül csak álltak, álltak. Étienne kapott észbe előbb- Fölmarkolta a páncélöklöt, s mint aki álomból ébred, aka­dozva kiáltotta: „Most rohan­nom kell . . . Ne haragudj, a többiek már elmentek . . . (Va­lóban, az ő harckocsija már messze a fasoron túl gyúrta a földet.) ...írok majd, Pierre! . . . Biztos! . ..." Elindult. Először csak lépés­ben, vissza-vissza nézve, majd futni kezdett. Időnként a fejé­hez kapott, hogy el-elmaradó sisakját megigazítsa. Alakja hamarosan eltűni a hullámzó rajvonal távolodó figurái kö-zt. Péter a vállára dobta felhe- vült csövű géppisztolyát, $ a .dűlőút felé indult. Otven mé­tert botorkálhatott, amikor egyik társa dugta ki a fejét a bokrok közül: „Adtunk a gu- lyászabálóknak, mi, caro Pietro?" — kérdezte vigyorog­va. „Adtunk" - mondta Péter. Visszanézett. Már csak az üres, letaposott búzatáblát látta. Havasi János HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents