Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)
1985-09-07 / 246. szám
m hätsö lépcsőn a Parnasszusra A képregény nagykorúsítása? Csatasorba álltak a képregény hívei, hogy megvédjék az általuk müveit vagy tanulmányozott műfajt a heves támadásoktól, és kiharcolják ennek a népszerű tömegkommunikációs eszköznek a megbecsülését, kiemelkedő alkotóinak az elismerését. A Debreceni Akadémiai Bizottság rendezésében dr. Rubovszky Kálmán elnökletével tartott tanácskozáson azt vitatták meg, milyen helyet sikerült eddig kikuzde- nie, s milyen módon lehetne a tömegkultúra más területeivel egyenrangúvá tenni ezt a mostohán kezelt műfajt, a képregényt. Hosszas elvi vita után azt állapították meg, hogy bár a képi történetmegjelenítés rokonítható az irodalommal, a képzőművészettel, a filmmel és a reklámmal, mégis az alkalmazott művészetek egy teljesen önálló ágaként kellene kezelni. A műfaj egésze nem elvetendő azért, mert a művek mögött vannak gyengébbek. Mert ahogy egy rossz vers miatt nem a költészet egészét bíráljuk, itt sem helyes a teljes elutasítás, sőt kiátkozás. A legelterjedtebb hiedelem a képregényről az, hogy alantas sajtótermék, amely csak infantilis lelkületű, kul- túraalfabéta embereknek felel meg. Ezt cáfolandó meglepő adatokat soroltak fel a kutatók. Az egész világon a tv és a film után a harmadik helyen a képregény áll a népszerűségi listán. Hazánkban minden harmadik családban megtalálható a francia nyelvű PIF és a Füles, a harmadik legnagyobb példányszámú magyar hetilap. Ezeket csak primitív emberek olvasnák? Valóban van egy olyan réteg, amely csupán így érintkezik a kultúrával, de a mai rohanó tempójú életben kevesen tudnak belefeledkezni pár perces pihenőjük alatt egy vaskosabb regénybe, s hányán veszik kezükbe társadalmi helyzetre való tekintet nélkül e műfaj egy-egy érdekesnek, színvonalasnak ígérkező termékét? — hangzott el a képregény védelmében. Magyarországon a lakosság 8—9 százaléka nem fejezte be a 7—8. osztályt, s hatmillióan vannak, akiknek műveltsége nem éri el az érettségizettek szintjét. Csak a lakosság 19 százalékáról mondható el, hogy egy év alatt legalább hat(I) könyvet olvasott el. Saját bevallásuk szerint is az egyetlen szellemi táplálékot a képregény jelenti számukra, tehát az ő esetükben az irodalmi élmény közvetítésének ez az egyetlen módja. Struccpolitikát folytatnak azok a népművelők, akik továbbra is a Háború és béke olvasására únszolják őket, ahelyett, hogy az általuk kedvelt műfaj remekeit adnák a kezükbe. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy ha a fanyalgókra hallgatva betiltanák e képes történeteket, akkor ezek az emberek a könyvtárakban vagy a kocsmákban töltenék-e el üres óráikat. Százezer megkérdezettből ugyanis csők háromezer ember volt hajlandó a képes vá'tozat után elolvasni az eredetit is, 97 ezren csak ebből a forrásból merítve szerezhettek tudomást arról, ki volt Cervantes, Zola, Hamlet és Othello... A konferencián az egyik könyvesboltvezető arról számolt be, hogy a képregények megjelenése óta nem csappant a szépirodalmi alkotásokat vásárlók száma, tehát sokan nem helyette, hanem mellette ismerkednek a könnyedebb szellemi termékekkel. El kellene oszlatni azt a tévhitet is, hogy az adaptációk miatt nem olvassák a gyerekek a kötelező olvasmányokat, hangzott el egy hozzászólásban. Mert ha képregényben átfutják azokat, akkor a ,,már olvastam” jóleső ér/ésében lehet ugyan részük, s szégyenkezniük sem kell a többi gyerek előtt, de igényes tanár egy-két válasz nélkül maradt kérdésből rájön, honnan ismeri a nebuló a történetet, és sem a jellemek, sem a stílus elemzésébe bekapcsolódni nem tudó tanulókat felelősségre vonhatja. A kötelező olvasmányok képregényváltozatának betiltásáról nincs értelme vitatkozni, hiszen nem a betiltás, honem a lustaságról, érdektelenségről, közönyről való leszokta- tás lenne a fontos feladat. Az már sokkal érdekesebb kérdés, vajon melyik művet lehet adaptálni és melyiket nem? A Tőke adaptálása mosolyt fakasztó, a képregény japán és francia történelemoktatásban való fel- használása viszont megfontolandó példa. Ha az adaptáció elé a korról, a szerzőről szóló bevezetőt írnának, még az ismeretterejsz- tést is szolgálnák a képregény készítői, akik gyakran sikeresen mentik át a szerző lelkét, a teljes mű hangulatát a rövidebb, képes változatba is. Miért van az, hogy a hasonló módszerekkel dolgozó diafilmet senki sem támadja, kérdezték mások, vagy, hogy másféle lerövidítéseket, műfajváltásokat szó nélkül tudomásul veszünk, csupán a képregénytől idegenkednek sokan? A képregény erényeit is alaposan elemezték: szórakoztató jellege mellett információéhségünket is kielégítheti, segítheti a nyelvtanulást, vizuális kultúrán nevelkedett gyermekeink talán ebből a forrásból jobban elfogadnák ajánlott erkölcsi értékrendünket, világképünket. Talán még a szocializáció nehéz folyamatához is segítséget nyújthatna. Ám a képregény ezeket a feladatokat csak akkor teljesítheti, ha gyökeres változások jönnek létre: Ha o műfajok között nagykorúsít- juk ezt az elátkozott rokont, aki bár milliókkal a zsebében érkezik, mégis csak a hátsó lépcsőn osonhat fel a Parnasszusra. Ha elismerjük végre a műfaj kiváló, híres alkotóit, segítjük a kibontakozó legújabb tehetségeket, az esztétikai követelmények emelésével, a legjobbak nívódíjakkal, vándordíjakkal való jutalmazásával. Ha a képek megkomponáltsóga, nézőpontvóltogatása műalkotásszintre emeli a látványt, ha a szövegek megtartják az eredeti művek zamatót, akkor mondhatjuk majd el, hogy végre ez a műfaj is felnőtté vált. Szily Éva Hodó József élete és munkássága Tükrös elő- és hátlapja (magángyűjtemény) Egyedülálló, sajátos népművészeti ág virágzott a múlt században a Dunántúlon. Egyedülálló, mert a technikai eljárásokat, a formai, kompozicionális megoldásokat a stílusbeli sokszínűséget illetően — hasonló műfajban — sehol másutt nem találunk ilyen gazdagságot, változatosságot. Elsőként Herman Ottó vette észre és fogalmazta meg — még a múlt század végén — mennyiben más, a céhekbe tömörült mesteremberek, illetve a falvak futó-faragó specialistáitól eltérő stílust is teremtettek a múlt századi, elsősorban a Dunántúlon tevékenykedő pásztorok. Faragópásztorok természetesen korábban is éltek, dolgoztak. Az első híradást róluk még 1775-ben Molnár Keresz- tély János győri lelkész adta a Pozsonyban megjelent, a „Pásztorember, a pásztorok tanításáról két könyv" című munkájában. Csakhogy az akkori emlékanyagból, az egész országra kiterjedően egységes faragótechnika (a vésés és ékrovás), valamint a szintén csaknem mindenütt azonos geometrikus mintakincs nem teszi lehetővé a pásztorművészeti darabok elkülönítését. Sajátos, külön álló stílusról ekkor még nem beszélhetünk. Eddigi ismereteink szerint a legelső, név szerint is ismert pásztorfaragó a Nyugat-Du- nántúlon élt, 1772-ben Góron született Janzsó György volt, akinek a múlt század első évtizedéből származó két mángorlóján már a pásztorművészeti stílus kiérlelt jegyeivel találkozhatunk. Baranyában eddig legalábbis így tűnik — majd egy évtizeddel később jelennek meg 'a legkorábbi pásztorfaragások, borotvatokok és tükrösök formájában. Az emlékanyag jelenlegi ismeretében ezen a területen az első pásztorfaragó a Vázsnokon született Pánta Ferenc volt. Ezúttal a méltán híres Hodó Józseffel, a 70-es, 80-as évek kitűnő karcolozó mesterével szeretnénk megismertetni az olvasót. Neve, igaz, nem Józsefként, hanem Mihályként már évtizedek óta ismert, az ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikonban is Hodó Mihályként szerepel még. Szép számban fennmaradt munkáira Mándoki László, a pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársa több alkalommal is felhívta a figyelmet. A Néprajzi Múzeum önálló, a faragó műveiből rendezett kis kiállítással is adózott 1980-ban a kitűnő mester emlékének — ezúttal már Hodó Józsefnek. S Kovács Ilona egy évvel később Kaposvárott megjelentetett tanulmánya pedig a Néprajzi Múzeumban őrzött darabjait fotón és rajzban is bemutatja az érdeklődőknek, elsősorban a hagyományok iránt érdeklődő faragóknak. Az életére, tevékenységi körére vonatkozóan itt is inkább csak feltételezéseket olvashatunk. Időközben azonban a konkrét tények, a faragó életére, tevékenységére vonatkozó adatok is napvilágra kerültek. Hodó József pontosabban Szokoli József 1816. január 21- én született, a Somogy megyei Görgetegen. Szokoli László és Horváth Katalin gyermekeként. Apja még ugyanaz év októberében el is költözött az élők sorából. Anyja ez után egy Hodó nevezetű emberhez mehetett férjhez, Szokoli Józsefnek ugyanis élt Kis Den- csen egy testvére, Hodó Antal. Szokoli (Hodó) József pásztorember, kanász volt. Görgetegen, majd a sertéstenyésztéséről híres pusztán. Zsitfán, végül — 1858-tól — a Dráva mellett, Iványiban élt haláláig. A falubeliek közül néhányon még ma is meg tudják mutatBotvég. (Janus Pannonius Múzeum, Pécs) ni, azt a helyet, ahol egykor a pásztorfaragó kis háza állt. Azt, hogy pontosan meddig élt, sajnos, nem tudjuk. Halálának bejegyzését egyetlen anyakönyvben sem találtuk meg. (Ez is valószínűsíteni látszik a szájhagyományt, miszerint felesége halála után öngyilkos lett a faragásainak színezésére használt választóvizet itta meg.) Halálát az 1880- as évek második felére tehetjük. Egy karcolt vetélön található évszám tanúsága szerint 1886-ban, 70 éves korában faragott még. Feleségét Tóth Máriának hívták. (E tény egyik tükrösének rejtélyes feliratát — „VOL- KO TÓT ANA” — is rögtön magyarázza: nyilván sógornőjének készülhetett, ajándékképpen). Hat gyermekük ‘volt. Egyik lányát Madarassy László, a pásztorfaragások iránt megkülönböztetett figyelemmel érdeklődő néprajzkutató is jól ismerte. A faragó nevének fennmaradása is ennek köszönhető. A kisebb-nagyobb lopásoktól sem visszariadó, éppen ezért a börtönöket is több alkalommal megjárt Hodót a kis Dráva menti község, Ivá- nyi elöljárói gyanús, erkölcstelen, kocsmázó viseletű embernek írták le. Ha a faragóról készült fényképről nem is tudunk, személyleírás maradt róla. Eszerint közepes termetű, gyenge testalkatú, beteges arcszínű, fekete hajú, bajuszos ember volt. A magyaron kívül beszélt horvátul is. S bár írni nem, olvasni tudott. Hodó József a reánk maradt emlékanyag tanúsága szerint nagyon későn, az ötvenes éveiben járván kezdett faragni. (Legkorábbi datált tárgya, egy, a dsízítményei alapján valóban korainak tűnő próbálkozása 1868-ban készült). Ám kiváló, már-már felülmúlhatatlan kézügyessége, sok-sok egyéni megoldása, leleménye s nem utolsósorban a oásztor- faragó társak, így legfőképpen Kocsis György, Bencsik János és Hollósi János példája nyomán rövid idő alatt a Dél-Du- nántúl egyik legismertebb karcolójává vált. Fellelt tárgyainak nagy száma, a mívesen megmunkált vetélők, rokkafák, tükrösök, borotvatokok, stb. arra engednek következtetni, hogy a környék elismert nagy- rabecsült faragója lehetett Hodó József. Munkáit jó volna mielőbb szómba venni, hogy a fennmaradt emlékanyag feldolgozásával teljesebb képet kaphassunk munkásságáról, s végső soron tisztázhassuk a múlt századi dunántúli pásztorművészetben betöltött szerepét, jelentőségét. Könyv Kohón György, a kétszeres Munkácsy-díjas, Kossuth-dí- jas festőművész, Hódmezővásárhely robusztus művészalakja, a század magyar festészetének egyik jelentős képviselője hetvenöt évvel ezelőtt született, de már egy híján húsz esztendeje halott. Mire révbe jutott volna, mire megkapta az elismerést lecsapott rá a gyógyíthatatlan betegség. A születési évfordulón most az egykori barát, Moldvay Győző, a Hatvani Galéria vezetője jelentetett meg egy kismonográfiát a méltatlanul elfeledett, vagy talán igazán még föl se fedezett festőről. A Hevesi Szemle gondozásában megjelent kis füzet az Eroica címet viseli, amely nemcsak Kohán György kedves zenedarabjára, hanem arra a különös sorsra, feszülő drámaiságra is utal, ami a festőt jellemezte. A gyulavári kovácsmester fiaként egy uradalmi cselédlakásban született, és tehetsége nagyon korán megnyilvánult. Lejkiismeretes tanárok, a gyulai ipartestület adományai, s később néhány önzetlen művészetpártoló segítette, hogy kitörhessen a neki rendelt sorsból. Húszéves korában • „felfedezték”, a Nyugat kiállításán szerepelt és a Nyugat írta róla ezeket a sorokat is: „forrongó, elképzelhetetlenül búja képzelettel ontja elénk fantasztikus, groteszk álmait”, s hogy tőle „grafikánknak nagyon számottevő gazdagodását várhatjuk". Rövid párizsi tartózkodás után Vásárhely lett az a város, amelyben Kohón György véglegesen otthon érezte magát. A várt és remélt siker azonban késett, aztán a háború is közbeszólt. S a rövidéletű lelkesedés, nekibúzdulás után, amely a felszabadulást követte, ismét nehéz évek következtek. Csak a hatvanas évek közepén, pontosan 1965-ben rendezték meg gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Galériában, amelyet Erdei Ferenc nyitott meg s amelyet a lapok szenzációként, felfedezésként ünnepeltek. A hányatott sorsú festő Kossuth-díjat és Vásárhelyen műtermet kapott •— de már alig élvezhette, mert a következő évben elragadta a halál. A görög tragédiák komor világára emlékeztető, nehéz életsorsot rajzolta meg nagy hűséggel, a szerző, saját és a többi barát emlékeinek, a korabeli kritikáknak, cikkeknek, sőt, a festő temetésén elhangzott beszédeknek felidézésével. A kis füzet fülszövegében a szerző ezeket írja: „... még azon a havas télen papírra vetettem, amikor végső búcsút vettünk a művésztől a gyulai görög sírkertben. A barát elvesztése fölötti friss fájdalom, s hányatott életének szánt igazságszolgáltatás ösztöne diktálta akkor ezt a tempót. Hogy az életírás mégis közel két évtized múltán került nyomdába, illetve az olvasó kezébe? Ez is ko- háni! S ítéltessenek el azok, akiknek vétkéül felróható." Ez a kismonográfia és a hasonló jellegű kiadványok azt is jelzik, hogy a tájegységek, kisebb közösségek, a „vidék” számos értéke kallódik vagy vész el akár, — legalábbis ami a dokumentálást illeti — a jelenlegi kiadási és kiválasztódási rendszerben. Évek óta és jelenleg is ezért kellenek az olyan vállalkozások, mint — ez- esetben — a Hevesi Szemléé, mely Moldvay Győző írását is gondozta, s tette heverő kéziratból hozzáférhető nyomtatvánnyá. Szetestey László Moldvay Győző: Eroica
