Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)
1985-09-21 / 260. szám
Könyv Meliorisz Béla Ma sem jön senki Dicséret-e, elmarasztolós-e, de jobb azt mondani, ritka sajátosság, hogy Meliorisz Béla kötetét gyorsan, „könyI nyen", a megértés, megfejtés szokásos görcsei nélkül olvashatja végig az ember. : Futamok, hangulatok, nosztalgiák, meglehetősen zárt | motívumrendszer és témavilág: gyerekkor, szerelem, el- I vágyódás, a távolság „mint üveggolyó". Költészetéből hiányzik a harsányság, a meghökkentés, bár mostanában épp ez a visszafogottság hökkent meg talán a leghitelesebben. Vannak verskötetek, ahol a sokféleséget a sokféle költői én-t és formálókedvet a kompozíció, a művek gondosan megválasztott rendje szervezi egységgé, szinte új alkotássá. A kötet, mint olyan, Meliorisz Bélánál is „új alkotás”, de nála a kompozí- ; ció ilyen értelemben másod- 1 tagos, azt mondhatni szinte, hogy a versek bármilyen sorrendje ugyanezt a végeredményt adná ki. Beszűkültség, vagy szándékos ,,'beszűkítés"? Elemi, s az évtizedet oly igen jellemző biztonságvágy, amibe nem férhet bele az idegen terep s a rajta való bizonytalanul mozgás kockázata? Vagy csöndes, konzekvens visszavonulás egy „kisvilág- ba", .pontos megvonása a határoknak, hisz a költészet 'érvényessége sohasem tárgyának, témáinak függvénye? önismeret? Saját képességeinek alábecsülése? A kérdések szaporíthatok, s ki-ki válaszolhat rójuk versízlése, habitusa, cselekvő illetve szemlélődő vagy szenvedő természete szerint, a lehetséges válaszok inkább leírják, körüljárják a jelenséget, mint értékelik. Ha van még igény költészetre, akkor ez nem utolsósorban azzal tartható fenn, hogy többféle költészet fér meg, létezik békességben egymás mellett s az aktuális divatok csak annyira szorítanak háttérbe más költészeteket, amennyire az a divatok logikája szerint történni szokott. Hiszen szükség van és folytonosan van szükség minden tiszta hangra, minden hiteles szóra, ha a költészet tényleg „élni tanít". Vékonyka kötet a Ma sem jön senki, rövid és igazán „jól fogható" versekkel s épp az olvasás már emlegetett „könnyűsége", túlzott gyorsasága kelt gyanút az olvasóban, hogy ő itt talán átszaladt fontos dolgok, komoly súlyok és feszültségek felett, s kezdi akkor az ismerkedést elölről. Már lassabban, elidőzve az egyes versek fölött, észre- és szám- bavéve a motívummá erősödő képeket, felfedezve a részletek szépségét. Aztán azt is megérzi, hogy ebben a könyvtestben szinte nem is- különálló, egymás mellé komponált versekkel áll szemben, hanem egy ú>, versekből „összetapadó" Ma sem jön senki című produkcióval. Ritkaság, hogy valakinek alig van külön kiemelhető „nagy” verse, hogy az egyes darabok any- nyira belemosódnak az egészbe, hogy amikor egyik- re-másikra az ember szinte csak rábólint, a kötet mint műegész mégis „megszólal”, halkan, talán Szokatlanul halkan, de tisztán és félreérthetetlenül. Lassú mozdulású, lassan, szinte láthatatlanul épülő költészet Meliorisz Béláé. Versei az utóbbi tíz, vagy talán tizenöt év alatt születtek s a hangnem, a stílus, a téma igen keveset változott, inkább csak módosult. „Kinyitom magam / mint egy kagyló / és nincsenek titkaim és nincsenek félelmeim se” i— hirdet „programot” a Meztelenül című versben a kötet elején. Ez a négy sor már-már ironikus felhangot kap a könyv elolvasása után, hisz épp a bezárulás, a titkok és félelmek fájdalma szól a további versekből. Nosztalgiájában sem az emlékezés jó íze, hanem az eltűnt és eltűnő idő feletti döbbenet a meghatározó. Legkedveltebb költői tárgyai a visszafordíthatatlanság, az elérhetetlenség, módszere a türelmes szernlélődőéi. aki mintegy kivárja, míg az a hat, tíz, harminc szó „ösz- szeáll” egy egzisztenciálisan fontosnak érzett pillanat lenyomatává. „Az esöverte alkonyatban szavakká / sűrűsödik a lét / csatakos emlékké / fodrozódik a remény / Mélyül mór kimondhatatlan nosztalgiánk” — írja a Szonettek alkonya című versben. Nagyon lényeges a kevés szót emlegetni verseivel kapcsolatban, mint ahogy az is meglepő, mennyire eszköztelen ez a költészet, mennyire nem díszít és cizellál s formái is többnyire rejtett, jelzett, mintsem kifejlett formák. S bizony nagy merészség az ilyenfajta szép és harmóniát kísértő verseknek lemondani a kötött formákról, a rímek és hagyományos ritmusok’ többletjelentéséről. Ami erénye és sajátossága, az olykor hibája, ma- nírja is verseinek. Igen érthető, hogy rövid szövegekben, ezekben a nagyon törékeny kisszerkezetekben nagyon megnő a csönd, az elhalkulás és elhallgatás jelentése, szerepe. Nehéz mutatvány, hogy a mű azzal legyen teljes, amit nem mond ki, amit csak sejtet. Nehéz mutatvány, nem is sikerülhet mindig, vannak versei, melyekben az elhallgatás csak abbahagyás s a csönd sem a kifejteni nem akart, hanem az odahagyott, kifejteni nem tudott ötlet — már-már jelentés nélküli - csöndje. Kötete egészét tekintve azonban jól gazdálkodik csöndjeivel, elhallgatásaival Meliorisz Béla. Szavainak melegsége, szép, fénylő metaforái, némely érzékeny, prózaivá tördelt szabadverse (kivált a fülszövegként a kötet végére illesztett) s a főleg a kötet egészéből „kihallatszó” szelíd konokság valódi élményt nyújt a lírakedvelő olvasónak. Alighanem ezzel a könyvvel Meliorisz első és igen hosszú pályaszakasza le is zárul. Nyitott, szinte bárhol kezdhető és bárhol befejezhető kötet a Ma sem jön senki, de a folytatás irányait, lehetséges módját nehéz lenne ennek alapján „megtippelni”. Ami bizonyosnak látszik, hogy ezt a fajta szép érzékenységet, harmóniavágyat érdemes lenne szélesebb és görön- | gyösebb terepen is kipróbálnia. (Kozmosz, 1985). Parti Nagy Lajos Csordás Gábor Zálogcédula írógép fotóapparát kvarcóra fürge nepperé faggyúját körmét szőrporát hinti az érzékeny püré terhemre van ez a pasas a fogkefék a svájci kés a tüszők a vérben a vas jeggyűrűjén a zöldülés fenödik fogdos foltja zsir napon melegszik mint a rög belőle is illan a gőz csak kicsikét még elidőz emlékezik forgat zörög és homályos tükörre ir Kolbe Mihály rajza F arsangfarka van s még mindig nincs vége a háborúnak. Egyik uszályunk — az uszályt egyébként edénynek nevezi a civil hajósnép — könyvtárnak van berendezve. A könyvtár, valamint a berendezés nevezetet nem szabad eltúlozni. Arról van szó mindössze, hogy a jábai laktanya könyvállományát annak idején behajigál- tuk az uszályba, csaknem úgy, mintha máglyára dobáltuk volna. A parancs értelmében semmit se lehetett hagyni a laktanyában, tehát a könyveket is magunkkal cipeltük. Talán azért is meg kellett menteni a jó pór ezerre rúgó kötetet, hogy a nyomunkat bottal verő kirgiz lovasokat, ha esetleg kedvük szottyanna az olvasásra, ne fertőzze meg Tóth Tihamér, Harsányi Zsolt, vagy Herczeg Ferenc egy-egy remekműve, a remekírók-soro- ■ zatból. No, akadt azért a könyvállományban Shakespeare, Victor Hugo is; hellyel- közzel Mikszáth és Gárdonyi. Találtatott Jókainak vagy het- venennyihány kötete. Félnapi keresgélés után (azt nem mondhatom, hogy pont az alábbiakat kerestem) rábukkantam a Puszták népére, megleltem A romlás virágait; ugyancsak ebből a tékából csakliStam el Villon mester Nagy Testamentumát, Faludy György átköltésében. Az ordenáré eltulajdonításra nemcsak az ösztökélt, hogy megteremtsem magánkönyvtáram alapját; más is indítékot adott a könyvek megmenekítésére. A derék legénységi állományú matróz-egyének vécépapírnak használták a könyvállomány elérhető példányait. („Seksz- pir”!) Az idő tájt a kaszárnyában Rajniss Futárját alkalmazta olyik jómadár, minden politikai meggondolás nélkül, „szükség törvényt ront”-ala- pon. A kagylók úgy eltömőd- tek Dövényi Nagy Lajos regényfolytatásaival (Tarnopol- ból indult el), hogy hetekig a második emeletre jártunk a leterátra, vagy a földszinti klozetok valamelyikén könnyítettünk magunkon. Ezt viszont szigorúan tiltotta a Szolgálati Szabályzat; anyagcsere-ügyleteit ki-ki köteles volt a saját körletében elvégezni. Mind a fölöttünk lévő emeleten, mind pedig a földszinten rendszeres klozetőrség adott szolgálatot, s aki nem odavalósit elcsíptek, derekasan megcsuklóztatták. A fegyveres őrség nem sokat használt a renitenskedők- nek. Holubór továbbszolgáló hajómester megbélyegző elmarasztalása sem: „Akadnak itt olyan bugrisok, akik még szarni se tudnak tisztességessen !" Zongora is leledzik a könyvtárteremben, eléggé [viseltes állapotban. A fehér billentyűkön csak itt-ott van némi csontmaradvány. Több olyan fehér és fekete billentyű ékesíti a jó öreg instrumentumot, amelyik meg is szólal, ha leütöm. De hát ne urizáljunk. Kántori oklevelemben igen szerény (elégséges) érdemjegy reprezentálja zongorista-orgonista készségemet; körülbelül úgy klimpírozom, ami ennek a viharvert ongora (így mondja Krajvanecz Adóm honvéd) szintjének tökéletesen megfelel: nem tudja a balkéz, mit cselekszik a jobb. Gyarló zon- gorász-pallérozottsógom azonban egyáltalán nem akadályoz abban, hogy a jéghideg könyvtár- és zeneteremben muzsikáljak; skálázva egészítem ki a megszólalni nem akaród- zó billentyűk hangjait. A roskatag zongoránál állva-ülve várom a Jézus-ígérte bőséges nyarat, mikoris az aratók közé * III. óllhatok nyugodt szívvel, csorbulásán kaszával. Nem itt a III. Birodalomban, Simgring- ben, hanem valamivel odébb, félezernél is több kilométernyire. Kizárólag (vagy majdnem) önmagam szórakoztatásáról van szó; moll-ból az átmenet nélküli dúr-akkord nem számít; akinek kényes a füle, ne toporogjon ebben az istenverte jégveremben, amely ebben a kemény-zord idegen télben könyvtárrá rukkolt elő és zeneteremmé. Aki mégis erre kódorog s lemerészkedik az uszály gyomrába a falépcsőn, hót a lelke rajta, ha játékom nem kelt őkigyelmében művészi élvezetet. A dokinak (ki pár héttel ezelőtt a vizit alkalmával lapos- tetűt talált vala egyik továbbszolgáló szakaszvezetőnknél) van itt valakije, unokahúga, vagy mi az istencsudája; lehet, régi ösmerőse a rosszlányok utcájából, (Kmetykó Pál népfölkelő szerint nem a felesége az orvosnak, az hétszentség) erre ballagcsál né- hanap; jó negyvenes, komolyabb bajusza van, mint nekem. Ez a Giziké cidrizve bár, itt dudorászgat olykor a farkasveremben; rendel is alkalmanként egy-egy nótát, pl. azt, hogy „Hófehér virágszál patyo- lotos ágyon", továbbá: „Nem én letem (sic!) hüttlen hozzád, te csaltál megengem”. Észrevettem, naná, mért ne vettem volna észre, úgy néz időnkint, mintha meg akarna bűvölni. Hagyján azonban a szeme, az nem is kellemetlen, sőt; hanem a sasorra (akár Seruzádé Herczeg Ferenc Pogányokjó- ból) a ráncai, a három-négy jókora lencséje, amikből jövő ilyenkorra jól fejlett három bi- bircsók lesz ... A tetejébe még vonaglik is a zongora előtt; én pedig az istennek se nézek oda, semmi kedvem hozzá, hiszen az anyám lehetne, noha nem éppen anyatípus a höl- gyemény. Különben is eléggé nehezen találom meg a billentyűket, mert alkonyodik, és egyáltalán nagy luxus ’ lenne, ha bárminémű hódításra, pláne hódoltatásra adnám szegény árva bujdosó fejemet. Két nap múlva visszahallottam Giziké véleményét: „Jaa, az a kis szőke tanító? Kár, hogy annyira mafla ...” Ha magam vagyok és meguntam az improvizálást, ilyeneket játszom: Itt hagyom a falutokat nemsokára; aztán az Ingrediente Domino következik, a virágvasárnapi bevonulási mars; folytatódik azzal, hogy aszongya: „Temető kapuja sarkig ki van nyitva, Arra járnak a pótai lányok, Ról- lam szedik a virágot." A ról- lamról mór nem fogok leszokni soha életemben, ha ugyan megmaradok magnak ebben a koszverte rohadék háborúban. „Róllam" — így követelte Sztrakonyácz őrvezető úr még boldogult újonc koromban. Azzal indokolta a kettős I hang ígyen-ejtését, hogy a menetnótában jobban „kijön" a lépés. Még galmódi ifjú tanító koromban „megzenésítettem" József Attilának egy kevéssé ismert versét: „Jut az ember két virághoz ! egyik jön a kalapjához, / a másikat odaadja, mind a kettőt el- hervasztja." Ezt is el-elkántá- lom. Közkívánatra elpötyögetem a divatos frontslágert is, a Pannikát. A közkívánat úgy értendő, hogy Pesti Nagy Ottokár barátom, a hadapródőrmester, le-lezarándokol ide a „kultúr- házba” diadalordítva: „Azt játsszad, faszikám, a Pannikát!" Ha pedig nincs ándung- ja és nem akar emlékezni a cibakházi kislányra, (szintén Panni) akkor mór fönt a ferdeken intonálni kezdi Ady Kis, karácsonyi énekét: „Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az angyalok Gyémánt havat hoznak.” Mikor odaérünk: „Űj csizmám a sárban Százszor bepiszkol- nám", — rendszerint sírva fakad; köpenyzsebéből előhúzza kis lapos rumosüvegét, (valamelyik polgári hajóstól szerzi a rumot) odaállítja a zongora közepére, s ahogy a torkán kifér, ordítozik: hogy az a kaporszakállú öregisten mi mindent míveljen ezzel a rohadt ringyó világgal; aztán félfenékkel véqigzötyköli a billentyűket: „Azt húzd-nyúzd, komám, hogy: Tebenned bíztunk eleitül fogva!” A strufli végén szopunk egyet a rumosüyeg- ből, majd kezdjük elölről. Annyira azonban még sosem volt beszíva Ottó hadapród úr, hogy ne tudta volna hibátlanul citálni Jerémiás prófétát; pontosan megjelölve, Ady melyik kötetének mely ciklusában, melyik vers mottójául szolgál Károli ékes-zamatos fordítása. Teszem azt: „Tekints meg, óh Uram, .mert gyötrelemben vagyok, az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem énbennem: mert ellened rugódoztam; ott kint fegyver pusztít, otthon halál vagyon." Jobbat-időszerűbbet nem is citálhatott volna. Tíz percre rá még elkeserítőbbé vált a Jerémiás-passzus. Petries hadnagy úr közölte velem, hogy 1945. március 1-i hatállyal áthelyeztek a Csörsz őrnaszádra, Szoponyba. Méghozzá azzal a jelszóval, hogy tüzér kerestetik. Neszeneked! Tüzér! tudományom mindösz- szevissza annyiból állt, hogy a karpiskolai egzámenton szétszedni ugyan szétszedtem a golyószórót, óm az összerakása az istennek se ment. Beret- vás kapitány úr ki is nyilatkoztatta azon melegében, miszerint én ama bizonyos egvszó- tagú szavas katona vagyok ... Az az egyszótagú kicsi szó sz- hanggal kezdődik. Velem együtt vezényelték Szopony városába, a Csörsz naszádra Dali István őrvezetőt, Imre Károly tizedest, valamint Kmetykó Pál közvitézt, fedélzeti matrózt. HÉTVÉGE 9. Arató Károly Utóirat Az ember balgamód kutat, nyomoz a szerelem után, jövőbe les, a múltba néz mindkettő titkos kulycsukán. Mikor évek múlva fáradni kezd, vagy fejét lógatva, csüggedve lép, üldözöttje lefogja háta mögül boldogan s izzó ujjaival kiégeti szemét. Pakolitz István Gondűző
