Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-10 / 218. szám
Flamm János Megy még vonat A novellista ez aluljáró utolsó lépcsőiről látta, hogy bezáródik a 6-os ajtaja, és elindul a villamos. •Ha most azonnal feltűnne a távoli kanyarban a következő, akkor sem biztos, hogy elérné a 19.30-as vonatot. Végignézett az esőtől fényes síneken, de sehol semmi. Amikor kilépett a kórház kapuján, még csak szitált, szemetelt, de itt a megállóban alaposan rá- kezdett. Hiába tartotta a szél felé billentve esernyőjét, lábszárát, térdét verte az eső. Fehér kosztümös, vékony nő állt mellette, a többiek behúzódtak a lépcső aljára a betontető alá. A szerkesztőnő. Legalább két éve nem látta. — Kezét csókolom! A nő' kinézett az esernyő alól. Látszott, hogy nem ismééi fel, de azért visszaköszönt. A novellista elbátortalanodott, hátrébb lépett, és onnan figyelte az arcot. — Maga az? . . . Zoltán? Jólesett, hogy emlékszik a nevére. Most már folytathatta. — Nem siet? — intett a sínek felé, de a szerkesztőnő félreértette. — De sietek. Hét óráig át kellett volna vennem a sajtójegyet, különben eladják. Aztán, ha megvan a jegy, várhatunk egy félórát is a kezdésig. A novellista az órájára pit- Jantott. Hét múlt öt perccel. — Nálunk járt, Zoltán? — Nem. Az édesanyámat látogattam meg. — Beteg? — kérdezte a szerkesztőnő, és türelmetlenül előrehajolt. — Hát milyen legyen? - ingerülten csattant a hangja, aztán mintha bocsánatot akarna kérni, talán nem is a szerkesztőnőtől, hozzátette: — 72 éves. Hülyeséget mondtam, gon- •dolta, ott van például Lujzi néni, naponta jógázik, és Európa körüli társasutazásokon vesz vészt. Az ő anyja sohasem jó- gázott, és ebben az évben harmadszor fekszik a klinikán. De mindezt nem mondhatja el. Azt sem, hogy ő most egyáltalán nem bánja ezt az esőt, hogy háromnegyed órát ült tehetetlenül anyja ágya mellett, és nem tudott semmi igazán biztatót válaszolni arra, hogy már hárman haltak meg a kórteremben, hogy az ott feküdt vele szemben két óra hosszat letakarva, mire elvitték, de az öt szál vörös szegfűt nem dobták ki utána, kivitte hát ő a virágot, és a folyosón beledobta a szemetesbe, de ez sem nyugtatta meg az anyját. Az ilyesmiről hallgatni kell. Ismét végignézett a sínek fölött, de az esőfüggönyön keresztül csak a jelzőlámpa pirosát és a várakozó gépkocsikat látta. Most már bizonyos, hogy nem éri el a vonatot. — Különben írok. — Publicisztikát? — Azt is, és főleg novellát. A verset abbahagytam. A szerkesztőnő megnézte óráját. A lábát emelgette, vékony talpú szandáljába elölről is, oldalról is befolyt a víz. Harisnyája bokán alul szürkére ázott. Délelőtt a napsütésben nem lehetett feltűnő, de most úgy virított a fehér kosztüm, mintha tulajdonosa véletlenül keveredett volna egy gyászoló menetbe. — Lehet, hogy nem is az volt a maga műfaja? Elfelejtette?! Az egyetlen versét mégis ő közölte. So- kadszorra járt nála akkor, és várta a szűk udvari szerkesztőségi szobában. Abban megállapodtak, hogy nem kell a folyosón ácsorognia. Azon a napon sokat késett, s amikor belépett, úgy nézett rá, mintegy tapintatlan, tolakodó idegenre. Leejtette táskáját az összegyűlt posta- és folyóirathalmazra, leült és nem is neki, hanem az asztalnak mondta: „Ne haragudjon... Zoltán... az apám... ma reggel meghalt. Most nem . . Ez_ után három héttel jelent meg a vers. Azóta nem találkoztak. Nem tudta, hogyan kell egyszerre bocsánatot kérnie és megköszönni valamit. — És közlik is? — Igen. — Igaz is — válaszolt a szerkesztőnő -, olvastam valahol a nevét. — Arcán engedett a feszült figyelem, hátralépett. A villamos tömött volt. Becsukták az esernyőt, s mire felléphettek, arcukon csurgott végig a víz. Egymás mellett álltak szorosan az ajtó közelében. A kocsiban befülledt a levegő, ázott ruhák, párolgó testek tapadtak össze. A novellista kinyújtott karját nekifeszítette a kapaszkodónak, hogy ne kelljen a szerkesztő- nő hátára dőlnie. — Én is jókor vettem fel ezt a kosztümöt! Erre nem lehetett mást mondani, mint hogy idefelé felső- vezetékszakadás miatt 40 percet várakoztak, s hogy bolond egy nap ez. S mintha igazolni akarná, vijjogás hallatszott, aztán feltűnt a mentőkocsi is, de hosszú másodpercekig képtelen volt elhúzni mellettük. Kétségbeesetten szirénázott, láthatták a vezetőjét, és hátul a tejüveg mögött valakinek, talán az ápolónak vagy a beteget kísérő hozzátartozónak az alakját. Végre utat kapott, és a novellista érezte, hogy a szerkesztőnő vele egyszerre engedi ki az önkéntelenül visz- szafojtott lélegzetet. A következő megállóban elbúcsúztak. Kézfogásra nem volt módjuk, a nőt szinte lesodorták, de elválásuk kétségtelenül úgy hatott, mint a jó ismerősöké. A pályaudvar homlokzati óráján még három perc hiányzott a fél nyolchoz. A novellista elsőként lépett le a peronról, lefutott a lépcsőkön, áttört a Metró felé igyekvőkön a bejárati kapuhoz. Ha a tízesről indul, elérem, gondolta, de nem onnan indult, hanem a csarnokon kívül a kettesről. Hiába rohan. A vágányok végén a nemrégiben felszerelt órák mindegyikén a hatosra fordult a nagymutató. Tehetetlenül állt a csarnokban s nem tudta, mit kezdjen ezzel a hirtelen rászakadt egy órányi szabadsággal. Nem látott ismerős arcot. Két rendőr közeledett lassú, kimért léptekkel, a félkarú vasutas levett egy fémlapot az információs tábláról, és négy év körüli kislány elaludt anyja vállán, kezéből kiesni készült a félig kiivott műanyag üveg. A nyja jutott eszébe, a kidobott vörös szegfű, majd a szerkesztőnő. Nem tudta miért, de biztos volt benne, hogy ott topog valahol a színház előcsarnokában átázott cipőjében, meggyűrt fehér kosztümjében és vár. Talán eladták a jegyét, amit nem vehetett át hétig, vagy ha mégis, akkor késik az előadás kezdete, mindegy. Meggyőződése volt, hogyha visszafordulna, megtalálná, és tovább beszélgethetnének. El is indult, végigment az aluljáró lejtős járdáján, áttörte magát megint a tömegen, egészen a villamoshoz vezető lépcsőkig jutott, amikor hirtelen rádöbbent: azt sem tudja, melyik színházba szólt aznap este a szerkesztőnő sajtójegye. Kiállítás a Műcsarnokban Az 1983-ban indított kiállítássorozat harmadik része ezúttal a kerámia és a textil alkotótelepek munkáiból ad válogatóit. A siklósi Kerámia Alkotótelep az ország első ilyen jellegű műhelye volt, a kecskeméti Kerámia Stúdió és a velemi Textilműhely a kortárs egyetemes képzőművészettel teremtett kapcsolatot problémafelvetésében és művészi színvonalban egyaránt. A kiállításban is ez - a kettős szempont: a történetiség és az aktuális képzőművészeti kérdések bemutatása érvényesül. Képünkön a kiállítás egyik részlete Vojda Lajos: Kettős arckép TÖRŐ ISTVÁN Köszöntés Gyöngyöző fénnyel kél a nap, köszönteni kinyílnak vadvirágok szétnyít tulipán, záporka ketyhe; köszöntelek kedvesem, beharmatozta az ég a pázsit lombját, köszöntelek reggeli gyorsvonat, s az ablakok álmos utasait, mint távoli tollpihéket köszöntőm a templom tornyára röppenő madarakat, köszöntőm azt, aki siet, vagy ráérősen bevásárol, az autóst, a gyalogost, s gyermekekkel vesződő anyát; arany-arcát tisztítja a reggel, reménységgel megszidolozza, hogy nehezebben telepedjen meg rajta bosszankodások csokra, köszöntőm a jóakarókat, a megbékélő haragosokat, a munkába járót, a szabad úszót, s a kora reggel dalolót, a nyüzsgést keresőt, s mindazt ki csöndre vágyik, köszöntelek jóhirű napom, még bennem dobol éjjeli álmom. TAMÁSI OROSZI JÁNOS Egyszerű vers SZÁSZ ENDRÉNEK haza csak ott van hol szavak nélkül is megértenek az emberek már gesztusaid okán is gyűlölnek vagy szeretnek haza csak ott van hol egyetlen tiszta igédet száz hang mocskolja sunyin s egyetlen felrúgott szabályért fejedre száz átok hullik haza csak ott van hol bőrödért bőröd kell adnod S kit sem érdekel néhány „jókor jött" szívrohamod igen! haza csak ott van csak ott hol irigyeid szavak nélkül is megértenek már gesztusaid okán is gyűlölnek és elemésztenek mert haza csak ott van hol együtt lélegzet természettel és társadalommal haza csak itt van e szép gyilkos nyugalomban BESZE IMRE Ballada anyámról az én születésem — az ő szenvedése az első sírásom —: az ő nevetése az első szál hajam — az ő időránca az első lépésem — az ő vidám tánca az én gyermekkorom — a fiatalsága bimbózó virágom — hervadó rózsája a fiatalságom — az ő öregsége az én öregségem — az ö temetése az én sóhajtásom — a szivszaggatása a sebesülésem — a szívszakadása a káromkodásom — szerencsétlensége a boldogulásom — az ő reménysége az én bátor hitem — az ő imádságo hitéről írt versem — az ő szent zsoltára távoli levelem — az ő bibliája a megérkezésem — váratlan csodája Bálint Ildikó: Kárpit
