Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-31 / 239. szám
Schwerin. Kelle Sándor rajza Meliorisz Béla Makár hegyi versek 1 A lét gyökerei fölszakadnak Elválik már az első félelemtől az utolsó remegés Halotti maszkját letépi az éj a cserjék leborulnak s a dűlöutak hasadékaiból fölszáll a gyötrelem 2 Hordók hasadékaiba szorulva életek félelme nyugalma 3 Krisztus fájdalma feszül a tájra Törött venyigék őrzik a szüreti kedvet s bánattól öregednek a tőkék Fentről az úton egy pergamen arcú asszony jön ócska taligával Narancsok lilák villódzása csobbanás utáni remegés lenn a város 4 Ma délután a szőlőhegyen járt a kedves Sugaras fürtökkel madarak énekes kedvével tért meg Fején kendővel napbarnított arccal áll előttem és ujja! hegyét lágykék erekkel átszőtt szemhéját csókolom Eretnek bánattal markolok a hajába mert már az asszonyt szeretem aki bolondos fehér harapással szeret Mezey Katalin Fa, útszélen Nem nőttem magasra, Suhángkorom óta tördelik ágamat ifjak és vének. Nem látszom messzire, de élek, élek. Mindegy, hogy jön-e, megy-e a gazda, mindegy, hogy kicsi vaqy nagy, aki meglát, virágos ágamat mind töri, nyúzza, avval disziti sörge kalapját. Nem nőttem magasra, de erős derekam, gyökerem megbirna három ilyen fát. Nem ijeszt az idő, koronám álmát sejtjeim soha meg nem tagadják. — Ma a nyaralásról fogok beszélni — kezdte történetét Szófűző G., az öregedő író, miközben a törzsasztal feszült figyelemmel várakozott. - Ránc János barátom nyaralásáról lesz szó, amely nyaralás teljes egy napig tartott. Figyeljetek. Nyár volt, sárga, forró nyár. Ránc, kihasználva az oktatási szünetet, N. faluba indult, hogy ott vészelje át a legmelegebb napokat. Évfolyamtársa, Péter hívta meg. Péter azt is közölte levelében, hogy N. remek üdülőhellyé vált az elmúlt évben, az n.-i tó partján tízesével épülnek a víkendházak, új mozit, éjszakai mulatóhelyeket kapott a falu, a tó vize forr a fürdővendégektől, az étterem zenészei esténként égig ugranak a játék örömében, a nők körme olyan piros, mint a tűz - csak Ránc hiányzik N.- ből. „Ezen segíthetünk", gondolta Ránc, és a levél vétele után néhány órával, felszerelve a nyaraláshoz szükséges holmikkal: fürdőnadrággal, fogkefével, alapfokú német nyelvtudással, már fel is kapaszkodott az N. felé induló vonatra. Péterék háza nagy távolságban állt a tótól, a kilátás egy háromemeletes társasüdülő hátsó falára nyílott. A másik oldalon vasúti töltés húzódott a ház mellett, a kert vetemé- nyei között Péter gyakran talált vonatból kidobott tárgyakat: üvegeket, szendvicseket, újságokat, esetenként egy részeg utast. A két évfolyamtárs hosszan veregette egymás lapockáját, és elhatározták, hogy a nyarat a végsőkig kihasználják. Logo nyelvvel caplatnak majd a nők után, reggeltől estig fürödni fognak, viharban, hóban, náthában egyaránt, minden este csűrdüngölőt táncolnak a bár pufogó zenéjére, és disznó szavakra tanítják a külföldi turistákat. A nyár még az övék, még két hónapjuk van, aztán újra be kell ülni az iskolapadba, és hallgatni kell a tanárok komor előadásait. Hol volt, hol nem volt, de megmondhatom azt is, hogy még az 1800-as évek vége és az 1900-as évek eleje táján, élt a régi Komlóban egy szegény bányászember, az ugyancsak szegény feleségével. Ügy hívták: Laurum János. Meg 'is mondom, hol lakott, mert a pincéje, ha romokban is, még ma is megtalálható a ,,Hö- gyön", vagyis a Horhóban, ahogy akkor hívták a falunak ezt a részét. Ma Dózsa György utca. Nos Trátl Itt laktak az istenadták. Annyira szegény és annyira igyekvő ember volt ez a Laurum, hogy úgyszólván éjt nappá téve dolgozott. Még vasárnap, ünnepnap is leszállt a bányába. Egy valamiben kegyeskedett csak náluk a természet: a gyermekáldásban. Szeri-számát se tudták a gyermekeiknek. A községi hatóságok könyvében ugyan kilenc volt, de ők mégis tizet neveltek fel, mert egy szerencsétlen árvát is magukhoz vettek; ahol kilenc gyerek jóllakik, ott jut már a tizediknek is, mondták. Egy este, ismét fáradtan ballagott haza a szegény Laurum, és látja ám, hogy a hóróban (horhos, vízmosta, mély út) egy nagy berlinerbe bugyolált emberke ácsorog dideregve. Megszólítja : — Hát te? A gyerek nem szól, tán nem is tud még. — Hogy hívnak, galambom? Faggatja jó szívvel, de a gyerek csak csavarint egyet az orrán. — Hót hol laktok, szegény árvám? A gyerek csak szívja az orrát és esdőn nyújtogatja kis kezeit Laurum felé. Mondom — nagyon jószívű ember volt a szegény ember, fölvette hát a gyereket és szépen hazavitte: — No, anyjuk! Hoztam egy gyereket, ni! Itt találtam a horhosban. Majd megvette szegényt az isten hidege. Ahol tíz gyerek megél, ott a tizenegyediknek is jut még falat. — Menjünk a strandra - javasolta Péter, aki azonnal bizonyítani akarta, hogy N. üdülőhely lett. — Helyes - mondta Ránc, és magára húzta a csíkos fürdő- nadrágot. Egymás mellett bandukoltak a vízpart felé. A házakon (néha még a budikon is) cédulákat láttak: SZOBA KIADÓ. Vagy, n.-i németséggel: FREI ZIMMER IST. Vagy egyszerűen: ROOM. A gépkocsik két keréken húztak el mellettük, a volán melletti üléseken ott ült a mindenkori stoppos, kislányos mosollyal, gyenge olasz nyelvtudással. A lángos szaga balegyeneseket helyezett el Ránc orrán, a sült halak pénzcsörgető hangokat hallattak, amint farkukon táncolva, égnek tartott orral vonultak el Ráncék előtt. A-csapos sörpisztolyt fogó ujjain három gyűrű csillogott a fekete szőröcskék között. Két tarkasólas ifjú csóko- lódzott egy pádon. A színes plakát hatvanszereplős műsort hirdetett. Az állomás illemhelyén, ahova Ránc betért egy pillanatra, hosszú hajú fiú aludt az egyik ülőkén.- Nyaralunk - morogta Ránc, miközben a nadrágját gombolgatta. A strand poros, napos, zsúfolt volt. Ráncék jegyet váltottak, aztán óvatos léptekkel, megfontolt talpakkal gázoltak a víz felé, kikerülgetve a mindenfelé heverő halottakat - „bocsánat", pirult el Sz. G. —, mindenfelé heverő napozókat. Néhol tócsákban állt a napolaj, a barna kiskölykök ho- mokpogácsákot gyúrtak vele. Az asszony rögtön bontogatja is a babát a nagykendőből: — Gyere kisbogaram! Lán- gost sütöttem! Egy éppen maradt is. Éhes vagy-e, drágám? A fiúcska, korához képest nagy élénkséggel majszolta a jó meleg lángost, miközben az asszony serényen oldozgatta a berlinert, majd hirtelen elakad a mozdulata:- Te, Jánosom! Ez a berliner pont olyan, mint a mi nagykendőnk I- Olyannak olyan ... mondta János bácsi. — De hát nem egy tarka kutya van a világon I- Te, Jánosom! Nem a miénk ez a gyerek? Úgy hasonlít! Eriggy már, számold össze őket! Isten uccse a mienk! Azért maradt meg egy lángos is! Laurum dörmögve vette számba fiait - hát azok biz csak kilencen voltak, akár merről olvasta őket: — Egy bizon hibádzik! — Oh, milyen jó, hogy fölvetted, János! Reggelre úgy belepte volna a dér, hogy meg se ismertük volna szegénykét. Egyszer mégis lett, nem is kevés haszna Laurumnak o nagy számú családból. A tóba lépcsők vezettek, síkos, hanyattesésre biztató lépcsők. Ráncék a korlátba kapaszkodva lépkedtek lefelé, aztán beletérdeltek a bokáig érő, fura szagú vízbe. Mellettük papírosok, konzervdobozok, rohadt paradicsomok úszkáltak.- Menjünk beljebb? - kérdezte Péter, és a tó közepe felé mutatott, ahol már derékig ért a víz. Ránc kiment, és a zuhanyozónál lemosta magáról a tó vizét.- Napozzunk — javasolta Péter, amikor Ránc visszatért.- Napozzunk - mondta Ránc János. Leheveredtek a földre, egy szemétkosár és' egy halomnyi asszony közé, Ránc a napba nézett, aztán lehunyta a szemét. A víz susogott, a nyár zümmögött, távoli csiripelésnek hallatszott a gyerekek kiabálása. Ránc hirtelen felült, ijedten nézett a víz felé.- Te atyavilág ... - hüledezett. A tó fogyott. Már legalább tízméternyi tófenék tűnt elő a töltés mellett. Ahol az előbb még a gyerekek tocsogtak, ott most szürke iszap, kanyargós hinárszá- lak, elmerült játékok látszanak. A fürdőzők kifelé talpalnak, a fogyó vizet nézegetik. A tó széle láthatóan távolodik a parttól. „Szökik. . . elszökik a tó" gondolta Ránc kétségbeesetten. „Csinálni kellene valamit . . ." Körülnézett. Az emberek barnán pihegtek a homokon. TűEngel Adolf uralta akkor ezt az egész határt. Nem volt rá panasz. Hanem egyszer az Engel kisasszonyt elragadta a hátasa. Laurum,_ meg a gyerekei pedig épp ott eprésztek a kastély mögötti eperfákon, kannákba szedték, télire: anyjuk megfőzi lekvárnak. A nagy si- kongásra Laurum lehuppant a fáról és az arra száguldó, vad paripa elé toppanva, megragadta annak zabláját. A nagy lármára szalad ám az uraság is, a lány pedig hálálkodva meséli apjának, hogy az a férfi mentette meg az életét, aki még most is a remegő pejt nyugtatgatja. — Mit kívánsz, fiam! Mindent megadok a lányom életéért! — Csekélység volt, uram! Más is megtette volna. Hogy kérhetnék én ezért valamit is - válaszolta Laurum szerényen. Előttük egy dűlő kukorica éppen kapálásra várt. Meglátta ezt Laurum, és kész is volt hirtelen jött kívánságát kinyilvánítani : — Hanem, uram! Ha minden áron meg akar jutalmazni, adja ki nekem ezt a kukoricást napszámba. A családommal együtt egy-kettőre megkapálnánk, a kis pénz meg bizony jól jönne a házhoz. zött a nap. A sör prüszkölve jött elő a pisztolyból, a szőrös kézen mór négy gyűrű díszelgett, félméteres cigarettát gyújtott meg egy szőke öngyújtó, lóerő toporgott a bejárat előtt, a padokon fehér foltok száradtak, kártyalap csattant az állomás lapos tetejére... — Hé, emberek, fogy a tó. nem látják? — kiabált Ránc. Mór csak a meder közepe táján volt víz. Az iszapon halak ezrei döglődtek, ugrálva, csapkodva. Csónak csúszott kifelé, oldalra dőlt vitorlás vergődött a tó fenekén ... A Nap erősen sütött, az iszap száradni, gőzölögni kezdett. — Emberek, hát nem látják? - ordított fel Ránc. — Mit ordít? — emelkedett fel fektéből egy hordókövér férfi. — Nem látja? Elfolyik a tó! — Na és? Ott a zuhany, nem? Ránc lerohant a lépcsőn, futni, gázolni kezdett ä tó közepe felé, hátha megtalálja és betemetheti az okot: a lyukat, amelyen át a tó vize elfolyik ... A lába beleragadt az iszapba, kínlódva, lihegve erőlködött, a fogyó vizet figyelte, sós izzadság csurgott a szemébe . . . — Ébredj már fel, te, annyira ordítasz, hogy már figyelnek - rázta meg Péter Ránc vállát. Ránc felriadt; álmosan, dagadt szemekkel nézett körül. — A fenébe... Elaludtam. Felállt, a vízhez lépkedett, lenézett a töltésről . . . A tó vize láthatóan fogyott néhány arasznyit. — Ránc rémülten hazautazott, és a nyár végéig gondosan ügyelt arra, hogy ne olvassa a vízállásjelentéseket. Arra nem is gondolt, hogy N. mellett van egy csatorna, amelyen esetenként leeresztenek valamicskét a tó vizéből. És így Ránc még hosszú ideig várta az ijesztő hírt: nincs már víz a tavakban — fejezte be történetét Szófűző G„ az öregedő író. — Nem úgy lesz az, fiam! — mondta Engel. - Akkora földet adok neked örökre, amennyit a családoddal napszálltáig megkapáltok! Laurum ezután leszólította a sok gyereket a fákról, közben meg az asszony is kijött, kapát adott a kezükbe, s mire a nap leszállt, tizenketted magával akkora darabot megkapáltak, hogy alig maradt pár sor a dűlő sarkában. Engel csak ámult-bámult a szép nagy és szorgalma, családon, de állta a szavát derekasan. A nagy darab földet törvényesen ráíratta Laurumra. A mesének itt vége szakad. De még mondanom kell valamit. Ma már ne keressék János utódait ezen a néven, mert Laurum nevet változtatott, azaz magyarosított, amit később gyón meg is bánt. Mert .-ép nevet kapott ugyan az új anyakönyvben is, de mint később megtudta, a régi még szebb volt: Latinul ugyanis a laurum annyit jelent: babérkoszorú. Nagyon szép életet élt ezután ez a szorgalmas család. Ám vendégnek, koldusnak ezután is mindig terítve volt az asztaluk. Beszélik, hogy három szegény asszonyt is tápláltak éveken át. A gyerekeiket is nagyon szépen nevelték, járatták, a legnagyobbat még taníttatták is, mert nagyon jó esze volt, de a többi is, mind rendes iparos emberré vált. Ök maguk pedig nagyon hosszú ideig éltek boldogon, sőt, talán még ma is élnek, ha meg nem haltak. HÉTVÉGE 9. Káldi Judit rajza Csikós Ferenc Egy komlói monda a szegény Laurumról Bolya Péter n tő
