Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-03 / 211. szám
BÁLINT V. ÁGNES GALAMBOSI LÁSZLÓ SASS ERVIN versei Állapot ki tudja, miért riadozunk ládáink teleszedve rogyásig ugrásra készen minden zaj miatt földig hajolok előtted és a hernyó előtt éhes bébi — éhes óriás ti ketten lopódzva felém: óriásbébi ti ketten ládáink teleszedve rogyásig lopódzva felém és lopódzva felétek ki tudja miért riadózunk hát * Szalad velem a romok között. Liheg a tél tizenhat jégcsapot. Új várak, nyitó börtöneim felé. Azt is hihetném, megkötöztek. Csatasor: macskák a havon. Csizmák. Hintázó szélcsend. Rabok. Szerelmed néz. Ez parancs, ha támadsz. Muzsikáló Körte gömbje, pirosa, bujkáló gally magzata homlokodig ér. Sármánykastély hamvasabb, muzsikál az alkonyat. Szárnyunk hófehér. Csillagláng, ha elindul, aranyágon tornyosul. Hajlékod ölel. Szögre röppen a palást, vad nem féli a vadászt. Rózsáll égi jel. Ringatózunk oda, hol kard sohasem kaszabol. Nyílik a selyem. Fénycsipkéken siklasz át, rubincsengős paripát markol a kezem. Szürreal meöltek egy lovat mindegy négy patája most is itt megy megöltek egy álmot mindegy ho álmodod újra itt megy megöltek egy hangot mindegy elnémplva most is itt megy megöltek egy embert mindegy ha szeretted most is itt megy Távcsőben amott egy város közeleg embererdök és kőhegyek szavak szürke menedéke hófehér köztük a béke S enki nem tudott olyan áhítatosan figyelni, mint Pasko, komolyan mondom, senki. Bámulatos odafigyelő tehetségét röviddel azután fedeztük fel, hogy a cellánkba került. Be kell vallanom, hogy e tulajdonságát szíves-örömest ki is használtuk mindannyian, kivétel nélkül. Minden rabnak megvan a maga sztorija. Minimum egy. Ráadásul rendszerint az is valami kitalált történet. Már olyan értelemben, hogy a magvát képező parányi igazság olyany- nyira eltorzult benne, hogy senki emberfia meg nem különbözteti már a hazugságtól, maga a mesélő sem. Ahányon csak vagyunk, mindannyian szívesen mondjuk el, ha kell, tízszer is egymás után a magunk történetét, töviről hegyire, újabb és újabb részletekkel színezve. Csak legyen, aki hallgassa. Rendszerint azonban nincs. A falnak meg nem mesélhet az ember. Karconak megvan a maga sztorija. Serifnek megvan a maga sztorija. Az öregnek megvan a maga sztorija. Nekem is megvan a magamé. Egyedül Paskonak nincs egy fia története sem. Még kitalált sem. így hát ő a mi történeteinket hallgatja. Nyitva felejtett szájjal és kerekre tágult szemmel. Ha a mesélő belefárad, vagy elunja a dolgot, ami ugyan ritkán történik meg, Pasko szűnni nem akaró kérdéseivel készteti a sztori folytatására. Pasko aktív hallgató. Sosem unja meg a mesét. Betéve tud már minden történetet. Ha valamelyikünk megtéved, vagy egy részletet másképp mesél, mint legutóbb, mindjárt kijavítja. Ha kihagy valamit, Pasko rögtön betold- ja. Roppant tapintatosan persze. Mert Pasko ideális hallgató, komolyan, ideális. Ezért is szeretjük úgv mindannyian, Karco is, Serif is, az öreg, meg jómagam is. Történeteink központjában, ilyen vagy olyan formában, rendszerint a nők állnak. Paskonak a Karcoé tetszik a legjobban. Estefelé, mikor a sötétség lepereg lassan a szürke falakról, s mielőtt az ügyeletes fegyőr felgyújtaná a villanyt a folyosón, Pasko rászáll Karcóra. — Na, meséld el, hogy is volt. - Mi, te? - adja Karco az angolt, holott alig várja már, hogy belefoghasson, mint egyébként mi magunk is, ha rajtunk a sor.- Tudod.- Nem, nem tudom. Komolyan.- Hát az a sztori.- Melyik, te? — Az az ápolónőről.- Ápolónőről? Hát ápolónőből ismerek egynéhányat. - Megnyomja egy kicsit az isméteket, úgyhogy mindannyian tudjuk, mit ért rajta. — No, hót a Miráról. — Mirából is volt több is. - Ez a kéretés elmaradhatatlan része a sztorinak, el is húzza Karco, ameddig csak tudja.- De olyan Mira csak egy volt, akiért odahagytad egy zápfogad.- Hja, amiatt nemcsak a zápfogam hagytam oda, hanem a lelki nyugalmam is. Miért nem mondtad mindjárt, hogy a Mira nevű ápolónőre gondolsz.- Hiszen azt mondtam.- Nem vitatkozom veled. Ha akarod, elmesélem, de ha nem érdekel, nem erőltetem.- Bocsáss meg, Karco.- Jó van, na. Te, ez a Mira olyan szép volt, hogy a hideg le-föl kezdett futkározni a hátamon, amikor megláttam. Nem tudom, érted-e, mire gondolok.- Értem, hogyne. Velem is történt mór ilyen.- Igazán? No, akkor tudod, hogy van az. Egyszerűen kilelt a hideg tőle.- Sorjában, Karco, az elejéről! Hogy ismerkedtél meg vele, mit mondtál neki, ő mit válaszolt erre... Sorjában, mindent! A hideglelés később jön.- Igazad van, a hideglelés még odébb van. Nos, hát az úgy volt, hogy éppen magánzárkában voltam megint. Egy kis verekedés miatt. Nem én voltam az oka, elhiheted, ártatlan voltam benne, mint a maszületett bárány. Maks — tudod, aki öt évet kapott sikkasztásért -, szóval a Maks úgy felcukkolt, hogy a végén behúztam neki kettőt. Erre az igazgató rám sózott két hét magánzárkát. Hiába mondtam neki, hogy nem én kezdtem. Tudod, a dirinek megvan a maga módszere. Abszolúte nem érdekli, ki a hibás. Azt mondja, mindannyiunknak van valami vaj a fején, de hogy menynyi, azt senki emberfia meg nem tudná pontosan állapítani, a legkevésbé ő. így hát ábécé sorrendben osztogatja a büntetéseket. A K meg, tudod, az M előtt van. Úgyhogy én kaptam a büntetést. A legközelebb meg Maks.- Hát ő is sorra került?- Persze. Mindannyian sorra kerültünk, többször is. Válogatott nehézfiúk voltunk mind. De erről majd máskor. Ismered a hetest?- Ismerem. Azazhogy te meséltél róla.- Áh, a hetest csak akkor ismeri meg az ember, ha odakerül. Ez a legpocsékabb magánzárka a pincében. A folyosó legvégiben van. Kicsi, mint egy egérlyuk, és sötét, mint . . . mint minden sötétzárka ezen a rohadt világon. Én legalábbis még sosem hallottam világos sötétzárkáról. És te? Hahaha. Pasko hahotája egy percre félbeszakítja a sztorit. Ehelyütt mindig nagyokat kacagott, így akart Karco bőre alá bújni.- Előbb dühöngtem egy sort — folytatja Karco, ügyet sem vetve Pasko nevetésére — dörömböltem az ajtón, de aztán bejött a fegyőr, bilincsbe vert, úgyhogy attól megnyugodtam. Ezek az acélkarkötők úgy lecsillapítják az embert, hogy nincs az a dilibogyó ezen a rohadt világon, amely hatásosabb volna. No, elkezdtem törni a fejem, hogyan szabadulhatnék ki. Előbb szökésre gondoltam. Tudtam ugyan, hogy elég rázós dolog az ilyesmi, de nem hagyott a fene békét. Kidolgoztam egy remek szökési tervet.- Tényleg azt hiszed, hogy innen is meg lehetne lépni? — Persze. Minden börtönből meg lehet lépni. Ebből is. Csak jó terve legyen az embernek. — Neked jó terved volt? — Elsőrangú. Úgy terveztem, hogy odahívom a fegyőrt, megjátszom, hogy rosszul vagyok, s ha belép a zárkába, leütöm egy deszkával, amit a priccsről feszítettem le. Aztán a kulcsaival kinyitom a bilincseimet, beöltözök az egyenruhájába, végigmegyek a folyosón, a kulcsaival kinyitom a vasajtót, aztán le a földszintre, ha egy kis szerencsém van, a földszinti folyosón sem ütközöm senkibe, az udvarba vezető ajtót meg nem zárják sosem. Onnan föl a falra, és már kint is vagyok. Az utca majdnem mindig kihalt, hisz csak egy füves térség van mellettünk. Mire rájönnek a szökésre, gondoltam, én mór rég hetedhét országon túl leszek.- Remek terv, Karco. Végül is miért nem szöktél meg?- Mert megijedtem. A fegyőrt ugyan odaszólítottam, de amikor belépett a zárkába, egyszerűen megbénított a félelem. Azt mondtam neki, hogy iszonyúan fáj a fogam. Ez abban a pillanatban jutott eszembe. Majd holnap bekísérnek a fogászhoz, mondta, és már ott sem volt.- Elhitte? Nem kérdezte, melyik fogad fáj?- Dehogynem. Ráböktem az egyikre. A fogadon nem látszik, hogy fáj-e vagy nem. Ezt jegyezd meg. Ki tudja, még hasznát veheted valamikor. No, másnap bekísértek a fogorvoshoz. A váróteremben a fegyőr levette rólam a bilincset, azt mondja, menjek be, ő majd megvár. Aztán csak semmi meggondolatlanság — intett még utánam. Ha tudta volna .. . No, bementem szépen, hát a rendelőben csak az asz- szisztensnő. Egyedül.- A múltkor azt mondtad, hogy ápolónő — reklamált Pasko.- Ápolónő, asszisztensnő, egyremegy!- Jó, jó. Meséld, hogy volt tovább?- Bomba nő volt, öregem. Ismered Ava Gardnert?- A színésznőt?- Azt.- Ismerem.- Na, ahhoz hasonlított. Pláne az alakja. Az ikertestvére nem hasonlíthatott volna jobban rá. Magas, karcsú, da- rózsderekú, a melle meg . . hát . . . mit mondjak. Szóval bomba nő volt.- És a lába?- Csodálatos, Hosszú, egy egészen kicsikét karikába hajló, ettől azonban még csak izgatóbbnak tűnt. Magassarkú cipő volt rajta, ekkora sarokkal - mutatta az ujjúval Karco.- És az arca?- Mondtam már, kiköpött Ava Gardner. Ugyanaz a szem, ugyanaz az ajak, ugyanaz a haj. Egyből megértettük egymást. Hiába, no, értek az ilyesmihez. öt perc múlva már ott voltunk a díványon. Mit mondjak? A hetedik mennyország...- Részleteket is! Mint a múltkor. Mindent! Hogy volt?- Azt nem lehet elmesélni, öregem. Aliig begombolt fehér köpeny volt rajta, amikor elkezdte kigombolgatni, megfordult velem a világ . . .- És kivert a hideg verejték.- így igaz. Ö meg csak gom- bolgatta ki. Alatta meg semmi. Érted? Semmi.- Kombiné sem?- Ha mondom. Semmi. Az az egy szól köpeny volt rajta. Nyár volt. Nyáron a nők nem viselnek kombinét, annyit már te is tudhatnál.- Tudom, persze, tudom.- Honnan, te széltoló?- Te mondtad. És aztán? Pattantyús József rajza Zarko Petan SZTORI — Aztán rávetettem magam. Pontosabban beléje. Csak úgy nyögött bele a dívány. Átkozottul ki voltam már éhezve. — És egész idő alatt egy szót sem szóltatok egymáshoz? — Dehogynem. Tudod, milyeneket mond ilyenkor az ember a nőknek. — Nem tudom. Milyeneket? — Hát, hogy gyönyörű, meg hogy felnyársalja, széttépi, meg ilyen hülyeségeket. — De előtte, a felnyársalás meg a széttépés előtt, míg oda jutottatok, mit mondtál neki? Hogy puhítottad meg? — Ahhoz nem kellett a szöveg. Megmarkoltam, és már puha is volt. — És a fogorvos? — Milyen fogorvos? — Hát az, aki kihúzta a fogad. * . — Ja, a fogorvos! Mire bejött, mi már végeztünk. Kihúzott egy ép fogamat, a kujon. Idenézz, ezt itt. - Karco kitátotta a száját és megmutatta a rést dohánytól sárga fogsorában. — Alighanem megsejtett valamit a vén kujon, mert úgy megkínzott, hogy azt hittem, ott nyúlok ki. Egyetlen vigaszom az volt, hogy Mira egész idő alatt a kezemet szorongatta. Hallod, azért a nőéri sorra kihúzattatnám akár minden fogamat, ha hiszed, ha nem. — Elhiszem, hogyne hinném. Másnap reggel Pasko barátunk bejelentette, hogy orvoshoz kell mennie. Azt mondta az ügyeletesnek, hogy rettenetesen fáj a foga. További faggatózásainkra mély hallgatással felelt. A rendelőből feldagadt, a fájdalomtól eltorzult képpel jött vissza. — No, Pasko, hogy volt? — Meglőtted-e, Pasko? — Tényleg Ava Gardnerre hasonlít? Pasko eleinte titokzatos hallgatásba burkolózott, csak jelentőségteljesen mosolygott, amitől feldagadt képe még- inkább eltorzult. Később azonban bevallotta, hogy mégcsak nem is látta Mirát. — Szabadságon van — mondta —, legalábbis azt mondja az ápoló, aki helyettesíti. Két hét múlva jön vissza. De nem ússza meg, szavamra mondom! Van még elég fogam. így aztán Paskonak is lett sztorija, melyet napról napra csiszolgatott, szépítgetett, szí- nezgetett. Odaadó hallgatóból egyszeriben szenvedélyes me- sélővé vedlett. Azóta cellánkban ugyanaz a helyzet, mint Pasko érkezése előtt volt. Senki sem kíváncsi a másik sztorijára. Szilágyi Károly lorditása HÉTVÉGE 9.
