Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)

1985-08-17 / 225. szám

6 Dunántúli napló 1985. augusztus 17., szombat A magyar műszaki tudomány diadala volt Az Országház Száz éve rakták le az Országház alapkövét Európa első légkondicionált épülete A „Korunk kérdéseidről A törvényes munkaidő és a valóság Egy díszebéd és a hatodik pezsgő után megszólalt a nagy külföldi bank elegáns képvise­lője: „Ez az Országház az or­szág rangját igazolja. Higgyék el uraim, az ilyen rangos or­szágnak szívesebben adunk kölcsönt!” — Négy éve történt ez a díszebéd és október 12-én lesz száz éve, hogy elkezdték a magyar Országház építését. Még 1843-ban a pozsonyi országgyűlésen tárgyaltak ar­ról, hogy állandó otthont kel­lene már építeni. De az 1848— •49-es szabadságharc után újra ránehezült az országra az osztrák megszállás, a titkos- rendőrség terrorja. A nemzeti függetlenséget jelző nemzet- gyűlés házát építeni? — Ilyet nem szeretnek a megszállók. Aztán a kiegyezés és a honfog­lalás közelgő ezredik évfordu­lója, az egyre erősbödő gaz­daságú, nagy ország kötelező önbecsülése következtében az 1880-as országgyűlés törvény­be iktatta: „Az országgyűlés mindkét házát befogadó állan­dó Országháznak a főváros ötödik kerületében levő Tömő­téren építése elrendeltetik”. Az 1875-től 1890-ig hivatalban volt Tisza Kálmán miniszterel­nöksége alatt a 44 éves Steindl Imre pesti műegyetemi professzor elnyerte a pályáza­tot. A pályázat iránti igényt Ipolyi Arnold műtörténész így fogalmazta meg: „...a nem­zeti méltóságnak s egyszer­smind magasabb monumentá­lis Ízlés által, a nemzet e ha­zában való ezeréves létének méltó emléket kell állítani.” Steindl Imre magyar pro­fesszor, aki a kőművesmester­séget is kitanulta és gyakorol­ta, akkor már mint nemzetkö­zi rangú tervező és építőmér­nök építette — vagy építtette újjá — az ország sok remekét; a pesti Váci utcában az új városházát, Debrecenben az Arany Bika Szállót, a kassai dómot, az erdélyi Vajdahu- nyad várát, továbbá Pesten az erzsébetvárosi templomot, a Budapesti Műegyetemet. Kedvenc építészeti stílusa — a gótika. Amikor elfoglalta aka­démiai székét, hangsúlyozta székfoglaló beszédében: ,,A középkornak e remek stílusa... lelkesedést keltő tökéletes szépségével, magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését legszeb­ben jeleníti ... s életünk min­den egyes tevékenységét kül­sejében is teljesen kifejezésre juttatni engedi." Az első kapavágás 1885. október 12-én történt. De mindjárt jött az első gond, amiről Berkes Péter így írt idén megjelent kötetében: „A laza, vízzel átitatott talajra megfelelő alapozás nélkül el­képesztő könnyelműség lett volna az óriási tömegű épü­letet felhúzni." A .megfelelő alap' végül is az Országház egyik különlegessége lett. A • maga idejében világszenzáció. Egyetlen hatalmas — kevés hí­ján 20 ezer négyzetméteres — összefüggő betontányér, amely az épület két végénél kettő, a közepe táján — a kupola alatt — hozzávetőleg öt méter vastag. Három és fél hónapig tartó, éjjel és nappal megsza­kítás nélkül végzett munkával készítették el. A maga nemében világszen­záció az is, hogy a százesz­tendő alatt a déli kapu környé­kén mindössze két milliméter- nyi elmozdulást mértek. Felte­hetőleg azért is csupán eny- nyit, mert a legkényesebb, a part felőli oldala nem a csu­pasz földön, hanem a földbe vert vörösfenyő oszlopokon nyugszik. A vörösfenyő a bár nedves, de levegőtlen föld­mélyben nem korhad el, ha­nem megkövesedik. Néhány éve amikor a rakpartot beton­injekciókkal szilárdították, egy megkövesedett vörösfenyő osz­lop kicsorbította azt a fúrófe­jet, amely a betonon is simán átrágta magát. Az építkezésen átlagosan ezer ember dolgozott, 17 éven ót. Kétszáz kőfaragó több mint fél millió követ faragott az épület díszítésére. Negyven millió nagyméretű téglát raktak a falakba. Ragaszkodtak hozzá: a leg­több építési anyag, és min­den ott dolgozó ember magyar legyen. A magyar munkáskezek új iparágakat hoztak létre, új szakmákat tanultak. Országhá­zunk kedvéért jött létre Ma­gyarországon a márványbá­nyászat, s alakult ki a már­ványfeldolgozó ipar. Az egy­séges nemzeti akarat folytán — bár maga az épület csak 1902-ben készült el —, de Ma­gyarország fennállásának ez­redik évfordulóján már meg­tartották benne a meghatóan ünnepélyes országgyűlést. És még mindig a számok, a tények: a Parlament építése idején a világ egyik legna­gyobb épülete volt, hossza 268 méter és 32 centiméter. Szélessége — középen — 118 méter 13 centiméter, a kupola teljes magassága, a torony­végződés a felső rakparti jár­dától 96 méterre van. Az Or­szágház térfogata 473 ezer köbméter s ebben 50 darab, egyenként ötemeletes lakóház férne el. Nemzetközi hajósvé­lemény: a Dunán hajózó em­ber sehol nem kaphat ilyen építészeti látványosságot. A tetőkön levő páncélos vitézek, a párkányokon elhelyezett gó­tikus páviánok és csodalények platinahegyben végződnek és 96 villámhárítóból álló rend­szert képeznek. Országházunk Európa első teljesen légkondicionált épüle­te. Mint azt avatáskor leír­ták: „A magyar műszaki tu­domány diadala és mintául szolgálhat a külföldnek". A valóban bravúros berendezés belül télen—nyáron állandóan 20—22 fokos hőmérsékletet biz­tosít a kéménytelen épület­tömbnek. Az összes fűtendő helyiség teljes térfogata 250 ezer köbméter és a berende­zés óránként 200 ezer köbméter levegőt cserél ki, tehát majd­nem a teljes levegőmennyisé­get. Mindezt elsősorban nem léghajtó gépekkel, hanem a levegőelvezetés igen szelle­mes, változatos útjaival lég­mozgást hoztak létre. Például a csillárokból is áramlik a le­vegő, az ülésterem alatt pedig levegőpihentető aknák van­nak. Egyáltalán: a légcsere önműködő és kétirányú, ha kell hűt, ha kell fűt, a ventil­látorok többnyire csak bizton­ságos tartalékot jelentenek. S ami teljessé teszi a szenzá­ciót: az évszázados rendszer ma is megbízhatóan, hibátla­nul működik. Az építészeti és műszaki ér­tékek egy része tehát világvi­szonylatban is egyedülálló volt. Ha ezekhez a nemigen látható értékekhez hozzávesz- szük az Országház szabad­szemmel is élvezhető, épí.ő- művészeti, festészeti, szobrásza­ti, faragóművészeti, aranymí­ves értékeit, akkor teljes a magyar Parlament rangja. A benne levő 160 hőmérő a 20— 22 fok közötti hőmérsékletet is egyszerre méri. A kivételes építészeti-műszaki értékekből csak o legérdekesebbeket so­roltuk fel. Országházunk épí­tésének százesztendős évfor­dulója alkalmából, építészeti rangjának jellemzése képpen már csak egyetlen ritkaságot említünk meg: Európában mindössze 12 darab van abból a 6 méter magas, 4000 kiló súlyú, egytömbű svéd vörös­barna gránitoszlopból, amiből 8 a magyar, 4 az angol Parla­mentben látható. Nem vagyok híve a nyilvános vitának, de a Dunántúli Napló 1985. július 20-án Korunk kér­dései, De te Fabula narrator címekkel megjelent Jóriné Kiss Magdolna írása alapján szeret­ném a kérdést más szemszög­ből megközelíteni. Nem hivat­kozók másokra, csak a magam és sorstársaim problémáit sorol­nám fel. A cikk írója elemzi, hogy a felszabadulás előtti időkben 10—12 órát dolgoztak a mun­kások, és ezért szükséges volt a korábban megállapított nyug­díjtörvény. Azóta eltelt 40 esz­tendő. A viszonylag békés évek, az általános társadalmi jólét Európa-szerte magasabbra emelkedett, ez így igaz, de az is igaz, hogy ma élő és fizikai munkát végző dolgozók munka­ideje is megnövekedett a mai Magyarországon. Én és sokan más hozzám hasonló munkás­ember igen fiatalon, a felsza­badulás után kezdtünk dolgoz­ni. Konkrétan 1952. március 15-én kezdtem fiatalon, 14 éve­sen. Az akkori időkben is dol­goztunk 12—16 órában úgy, hogy hetente kötelező volt a minden másnapi 12 óra szom­baton, a 16 óra és a vasárnapi 8 óra, azaz egy héten 68 órát dolgoztunk a 48 helyett, szinte pihenés nélkül. Megértettük mi, az akkori fiatalok, hogy ország- építésről van szó, nem vettük figyelembe az előttünk harcoló munkásság által kivívott 8 óra munkaidő, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenőt, ez így ment 1956- ig. Utána jött a változás, csök­kent a munkaidő, nem sokáig, mert újabb változások jöttek a munkaidőben, de hadd ne so­roljam a folyamatokat, a mai időkig. Ma ott tartunk, hogy szinte minden iparágban beve­zették a heti 40—42 órás mun­karendet. Hogy ne felejtsem, én bányaiparban dolgozókról szó­lok, hiszen én is 34. évemet töl­töm a bányászkodósban, egy üzemben, mint lakatos. A bá­nyásztársadalom sokszor helyt állt és ma is helyén van, bár nem élvezi a régi kiemelt társa­dalmi megbecsülést. Az egyre fokozódó energiaigény a fiata­lokat nem vonzó, keveset fizető bánya, egyre inkább megnehe­zíti a bányához sok szállal kö­tődő tősgyökeres bányászok életét, akiknek munkaideje már több éve újra felfutott és ma ott tartunk, hogy szinte január 2-tól december 31-ig folyama­tosan dolgozunk, Hadd világít­sam meg közelebbről ezt a tényt. A heti 40 óra helyett ál­talában 56 órát dolgozunk, fel­áldozva a szabadszombatot és vasárnapot. Vannak dolgozók, akik az első félévben már 7—8 hónapnak megfelelő munkaidőt dolgoztak. Ezek után kérdezem, vajon a ma embere nem dol­gozik annyit, mint a felszabadu­lás előtti dolgozók? És nem szá­moltam a munkahelyen kívüli, de a munkahelyhez szorosan tartozó gmk és más munkát, az oly sokszor igénybevett társa­dalmi munkát, az évi 2 vagy több alkalommal megszervezett kommunista műszakot stb. Nos nézzük meg az összeha­sonlítást a nyugati országok dolgozóival, ahol a nyugdíjkor­határ magasabb. Nem régen jártam Ausztriában egy IBUSZ - kiránduláson és mivel családi­házaknál kaptunk elszállásolást, mód nyílt arra, hogy a házigaz­dával néhány szót váltsunk. A lényeg az, hogy pontosan napi 7 órát és heti 5 napot dolgoz­nak, amit szigorúan be is tar­tanak. S kérdés, hogy biztosít­va vannak-e azok a munkafel­tételek nálunk úgy, mint más­hol? Szerintem nem, azaz nem mindenhol. Én úgy gondolom, csak akkor érdemes az ilyen irányú összehasonlítás, ha azo­nosak a feltételek. A cikk külön említést tesz a nők helyzetéről. Én úgy érzem, hogy a ma dolgozó nők hely­zete, életkörülményeik egy ki­csit sem irigylésre méltók. Kü­lönösen azoké nem, akik 3—4 gyereket nevelnek és mellette nehéz fizikai munkát végeznek. Nem tudom, hogy az ilyen dol­A mi korosztályunknak töb­bek között azért van csak 25— 30 év munkaviszonyban eltöl­tött ideje, mert 1946-ban volt az úgynevezett ,,B” listázás, ahol elsősorban a nőket bocsá­tották el, de nagyon sok csa­ládos férfit is. Volt egy úgyne­vezett „Ratkó" korszak, ami­kor szülni kellett még a nagy­mama korabeli asszonyoknak is, annak ellenére, hogy nem volt sem gyes, sem gyed. Az ötve­nes években egy gyermek után 30 Ft, két gyermek után 75 Ft családi pótlékot kapott a dol­gozó. Sok helyen egyáltalán nem volt sem bölcsőde, sem óvo­da, tehát a gyerekeket édesany­juk nevelte, aki kézzel mosott, nem volt gépesített háztartás. Sorba állt az élelmiszerekért sokszor 2—3 gyermekkel és pró­bált kijönni a férj fizetéséből. Amikor munkába lehetett állni a gyermekek iskolás korában, akkor még nem volt szabad szombat, keményen kellett dol­gozni, mert még 1965-ben is érvényes rendelet volt arra, hogy ,,létszámfeletti"-ként bár­mikor bárkit el lehetett bocsá­tani 2 heti felmondási idővel és bérrel, sőt, ez azzal is járt, hogy 2 évig csak 65 százalék táp­pénzt kapott az illető. Ma sen­kit nem tehetnek az utcára „átszervezés” jogcímen, hanem gondoskodni kell az átképzésé­ről és más munkába elhelyezé­séről. Keményen kellett dolgoz­ni! Egy érettségizett gépírónő­nek előírták a napi 60 oldal sűrűn gépelt — rotalemezre — normát, ellenkező esetben megkapta a fegyelmit. gozó nők kivánnak-e még to­vább dolgozni, mint amit a je­lenlegi nyugdíjkorhatár előír. Viszont tudom, hogy vannak olyanok is, akiknek a családi életük nem olyan kiegyensúlyo­zott és ragyogó munkahelyük van, jobban érzik magukat a munkahelyen mint otthon. Azt elhiszem, hogy ők ragaszkodnak a megszokott életritmushoz és nem kívánják a nyugdíjaztatá­sukat. Nem tudok és én nem akarok foglalkozni a szocioló­gusok által kidolgozott tanul­mányokkal, melyek tudományo­san feldolgozzák a mai nők munkához viszonyított helyzetét, de úgy érzem és tapasztalom, hogy a nők java fiatalon, 19— 25 év között lép házasságra és addig az előre betervezett csa­ládalapítás is megtörténik. Ügy gondolom és érzem, hogy a dolgozó nők nagyobb száma, aránya a negyvenes korhatár előtt is igen produktív munkát tud végezni és erre van is lehe­tőségük. Én nem a munkavég­zés, a munka ellen írok és írom a véleményemet, de aki becsü­letesen dolgozik 30—40 éven keresztül a munkapad mellett, az igen is kívánja azt, hogy a visszalévő életét nyugodtan, o család melegében töltsük el, le­gyen az férfi vagy akár nő. Kiss Sándor 7651 Pécs — Vasas I. A mai nyugdíjasok közül, aki még tud dolgozni, dolgozik s nem alakul ki benne „öregség­tudat". És mindenhol szívesen foglalkoztatnak is bennünket, nyugdíjasokat. Kénytelenek is vagyunk, mert a „minimum" nyugdíjból, ami 25—30 év után jár, nehezen tudnánk megélni. Azt mi 60 évesek tudjuk, hogy a második világháború befeje­zése után nem a „mai általá­nos jólét” következett. Nekünk az elmúlt 40 év nem történe­lemkönyvből, megtanult lecke, hanem megéltük. Magamról csak annyit: 60 éves, saját nyugdíjas özvegy­asszony vagyok. 26 évi munka- viszony után minimum nyugdí­jat állapítottak meg, sőt, elhalt férjem nyugdíjából — özvegyi — egészítették ki 4,60 Ft-tal. Felneveltem két gyermeket, — mindkettő diplomás — 13 évig ápoltam rokkant férjemet, 56 éves koromban nyugdíjba men­tem. Gyes-éveket nem adtak hozzá a nyugdíjamhoz, de a kényszer munkanélküliség sem számított be éveimbe. 46-ban ,,B"-listáztak, 65-ben létszám­felettiként fölmondták. Ma sem csak „élvezem" kicsinyke nyug­díjamat, hanem dolgozom. Igaz, nem társadalmi munká­ban, hanem amit megfizetnek. Még most is leverek a gépe­men naponta 20—30 oldalt, fel­nőtt gyermekeimet segítem és unokát gondozok. Tisztelettel: özv. Olosz Ferencné 7624 Pécs, Attila u, 17/B. Földessy Dénes A kupolacsarnok a tizenhat ágú csillagboltozattal (Archív képek — KS) Nem volt könnyű eljutni a nyugdíjig

Next

/
Thumbnails
Contents