Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)
1985-07-27 / 204. szám
Nagy András Dénes Géza Kedves Lukács Nagy András első kötete a Toron, 1867. a meglepetés erejével hatott megjelenésekor, 1978-ban. Érettségével, érzékenységével és tájékozottságával szerzett híveket a húszas éveit alig számlálni kezdő egyetemista. Szinte mindent tudott, amit egy epikus tudhat: markáns figurákban gondolkodni, cselekményt bonyolítani, s mindez fanyar és összeté-' veszthetetlenül egyéni történelem- és világlátással párosult, amely — olykor kissé hetykén — ironikusan megkérdőjelezett néhány tabut és történelmi babonát is. ígéretesen folytatódott' ez a pálya a két Savonarola kötettel, egyszersmint jelezte Nagy András választott irányát, s ennek az iránynak a korlátáit is. A firenzei szerzetes — forradalmárban egy lehetséges értelmiségi modellt és magatartást, illetve annak a csődjét rajzolta meg nagy felkészültséggel és beleérző-képességgel. Intellektuális kaland volt ez, kitűnő erőpróba, de nem primér életanyag, holott okkal- joggal vártuk volna, hogy a szerző a saját (és kora) élményeiről is mond valami fontosat. Mindez persze innen, a" negyedik könyv felől visz- szatekintve válik ilyen egyértelművé. A vállalkozás ■maga — feldolgozni Lukács György és Seidler Irma „lőve storyját" — több, mint merész, sőt kockázatos. Nem is sikerülhetett igazán. Furcsa módon ebben a könyvben éppen az a legzavaróbb, ami az előző Nagy András könyveknek erénye volt: a filosz (bölcsész) felkészültség, a mindent tudás illúzióját keltő tájékozottság és olvasottság. Talán, mert Nérót, a Calais-i polgárokat, Jókaiékat, Savonaro- lát (stb.) ma már távolibbnak érezzük, mint Lukács Györgyöt, akit századunk egyik meghatározó gondolkodójának még csak most kezdi tanulni nem is annyira a világ (az hamarabb elfogadta), mint hazai szellemi életünk? Óriási terheket rak Nagy András az olvasó vállára azzal, hogy feltételezi: alaposan és sokoldalúan ismeri a XIX. század és a századelő eszmei—filozófiai és művészeti irányzatait. Imponáló, egyszersmint nyomasztó ez a szellemi fölény, amellyel le- hengerli az olvasót — mert minden funkciódon. A jótanuló fölénye ez, aki mindent el akar mondani — ha már felkészült —, amit a tárgyról tud és gondol. De valójában közelebb jutunk-e ezáltal Lukács György megismeréséhez? A válasz nem lehet egyértelmű, sőt félő, hogy ha valaki elakad ennél a könyvnél a filozófus tanulmányozásában, az egy kétségtelenül árnyalt, finom megfigyelésekben gazdag, ámde mégiscsak torz kéoet kap. Fülledt, sőt befülledt ez a világ, a századelő budapesti nagy- polgárságának belterjes világa, amelyben Seidler Irma öngyilkossága tűnik egyedül adekvótnak, s egyáltalán életszerűnek. Holott ez az embernek, művésznek is félbemaradt, kielégítetlen —- kielégíthetetlen asszony — úgymond „csak” azért érdekes, azért maradt fenn a neve, mert valamelyes köze volt Lukács Györgyhöz (is). Igazságtalan szereposztás ez, s nemcsak a sorstól, de a szerzőtől is, noha nagyon is jól tudjuk, hogy maga a történelem is ilyen szűk marokkal mér. (Magvető K., Budapest) Horpácsi Sándor Szobája sarkában terebélyes láda állt. Szenet tartott benne. Ezen ült naphosszat, s törött lába fájó csontjait melegítette a jancsikólyhánál. A kályhán kormos lábosban ro- tyogott valami. Hol paprikáskrumpli, hol feketekávé gőze emelgette a fedőt. Ez volt egyetlen zaj a szobácskábán, amit szívesen is hallgatott, mert egyedül létében a családi életre, a háztartással járó te- vés-vevésre, a társasélet gondoskodására emlékeztette. Melléből sóhaj tört fel. Bajusza zsíros szálai ki-belengtek szója szélén a sóhaj nyomán. Felesége pár hónapja halt meg. Évek óta súlyos beteg Volt. s hogy nincs belőle fel- gyógyulás, egyszerűen nem akarta tudomásul venni, bár lelke mélyén érezte, hogy a halál közel áll félereszes házuk küszöbéhez. Nyomasztó élete volt felesége betegsége alatt. Néha megbeszélte magában szomorú helyzetét az üres istállóban, ahova minden nap kiment, csak úgy megszokásból, bár rég kidöglött már belőle Manci, a nála is nyomorultabb csont-bőr igásló. Ne búsulj Károly — mondogatta magának, hisz él még Julis. Még meggyógyulhat. Amikor erre az időre gondol, érzi a sültszalonnával ízesített túróscsúsza illatát. Mennyivel jobb volt az, mint most ez a paprikáskrumpli. Aztán jött a rettenetes nap: — Julis meredten feküdt ágyában. Csuli, a korcs kuvasz szűkölve ült a küszöbön. Már akkor babonás rettegéssel töltötte el a kutya baljóslatú vonítása, a halál közelsége. Julis megmozdult, fuldoklóit, hörgött. Szinte ma is hallja életért küzdő mondatfoszlányoit. Mintha azt is mondta volna: „Öreg, nem hagylak egyedül, magammal viszlek! Féltelek!!" Igen, határozottan emlékszik ró, ezt mondta. Szabadkozni akart.de nem bírt szólni a torkát fojtogató döbbenettől. Csak gondolta, hogy ő még nem akar menni, bármennyire is jó lehet ott az ismeretlenben Julis- sal. De lehet-e ott jó? Itt a Földön valóban jó volt vele. Julis volt az ő angyala, meny- nyországa, mindene. De ott? Vajon várja-e még? Félti-e még? Küldi-e érte egyszer a halált, hogy magávalragadja és odavigye hozzá, mellé, együtt éljenek tovább olyan szeretetben, mint itt a Földön? Pár nappal a temetés után elcsúszott az udvarra kiöntött szappanos lé jegén. Felállni nem bírt, eltört a lába. Első gondolata az volt, hogy Julis jött érte. Lába rettentő fájdalmát alig érezte a rémülettől. Talán most váltja be ígéretét? Hátradőlt a ládán. Nem sikerül ám neki, mert a gipsz is lekerül lassan a lábáról. A jancsikályha melege még a gipszet is átjárja. Egészen jól érzi magát. Miért is kell any- nyira gondolkodni az embernek .az asszony után? Miért? Semmi értelme. Nem fog Julis őérte soha, de soha eljönni. Julis nem él, Julis nincs többé. A gondolatok hozták a megnyugvást, vigasztalást. Gondolataiban odáig ment, hogy a gyászévet pár hónapra lealkudta, mert ugye a szobát rendben kell tartani, főzni is kell, mosni is kell. SzóvaT: asz- szonyt kellene hozni a házhoz. Van is két utcabeli, akik közül bármelyik eljönne hozzá, mert jó háromezer forint a havi nyugdíj, fuvarozgatni is szokott, majd vesz lovat, van rá már tizennyolcezer a takarékban. Az özvegyasszonyoknak meg ugye nemcsak az a fontos, hogy derék, eleven legyen a szépreményű, hanem az is, hogy jó megélhetést biztosítson. Asszonynakvaló hót volna. Csak úgy. közös megegyezéssel, vagy hogy is szokták mondani. Egyiknek a menyével, másiknak a vejével van baja, de tűrnek, mert nincs hova menniük. Előbb azdbban a konyhaszekrényt befedi, a kiszáradt festékkel felfrissíti a kalitkát és kanárit szerez bele. Szép lesz az élet, nagyon szép, mint ahogy szépek ezek a gondolatok is. Színezte, alakította, rakosgatta élete sorát saját szájaíze szerint, de a két utcabeli özvegy sem maradt ki belőle. Csonkára vágott csibukját újratömte. Megpiszkálta a kályha parazsát. Az összehajtogatott pokrócát megigazította maga alatt. Ahogy nekidőlt a falnak, szinte fekvő helyzetbe került. Kényelmesnek találta így az ülést. Nem kívánkozott még ágyba. Olyan jó érzés, ahogy a forró gipsz melegíti a törött lábát. Lecsukta szemét, tovább gondolkodott. A kiszínezett jövő mozgott öregedő agyában, de csak rövid ideig, mert aztán jött Julis és vele aludt el. Simogatta az arcát, hizelkedett vele, mint régen, mikor még fiatalok voltak. A jancsikályha parazsának utolsó szikrája is kialudt. A paprikáskrumpli megdermedt, tetején megfagyott a piros zsír. Zúzmarától lett fehér az ajtó vaskilincse. Az ablak üvegén jégvirágokból gyönyörű csokor alakult ki, mozdulatlanság ülte meg a szobát. Hanyatt dőlve aludt, szája is elernyedt, pipája két foga közül kicsúszott és koppanva ért földet. A nagy ölelkezésből ütemes zaj ébresztette fel. Az ablakot verték. Szeméből az ólmot dör- zsölgetve csoszogott az ablakhoz. Fejében volt még a Ju- lissal töltött néhány órai boldogság. Megkaparta az ablakon a jégpáncélt, közben arra gondolt, hogy táncsak nem Julis jött érte. Széles nyílást sikerült kaparnia. Kinézett rajta. Bizony nem Julis állt ott, hanem szép nájlon fejkendőben, bundában, karján retikül- lel az egyik özvegyasszony, szója-szeme harciasra kifestve. Mindent megértett. A nyíláson át nézte az asszonyt, az meg kintről az ablak üvegén megie'ent két szeme. Nézték egymást, mígnem az asszony mosolyra húzta a száját és megszólalt: —■ Jöttem volna egy kicsit. . . beszélgetni. Szép volt az asszony, nagyon szép, ahogy ezt így mondta. Szója szögletében kis gödröcske jelent meg, akár Julisnak szokott. Julis valahogy mégis szebb volt festék nélkül, bunda nélkül is, hogy az ember szíve még most is beleremeg, ha rágondol. A szemét se kormozta ki a lelkem, mégis úgy tüzelt az, mint a gyémánt. Hanem meg kell adni, az özvegyasszony is csuda szép. Az ember alig bírja megállni.,. Julis, Juliskám most segíts. Megfeszítette az ablakot, ami a befagyott jégtől hirtelen felpattant. Alit az ablakban, a hajnali fagy az arcába csapott. Nézte az asszonyt, nézte nagyokat nyelve. Az asszony felemelte a fejét, arca szinte világított. Juliskám, ne hagyj el. összébbhúzta az ablakot, kis résnyire. Lehajtotta a fejét, aztán lassan, szakadozva mondta: — Ne haragudjon, de . . . már meggondoltam . . . Ne jöjjön többet, Zsófia. Alig bírta kimondani, érezte, hogy nagyon elfáradt bele. Mikor az ablakot visszazárta, még kikémlelt a nyíláson. Az asszony mindig ott állt, csodálkozó szemekkel az ablak előtt. Az ajtóhoz bicegett: — Csuli! Gyere be kiskutyám ! A kis görbelábú korcs kuvasz szűkölve szaladt a szobába, szétvetette a négy lábát, s o szoba közepén lerázta magáról a vastag hótakarót. Aztán gazdájához szaladt. Az leerőltette magát a sámlira, magához húzta, átfogta a nyakát, végigpaskolta vizes szőrét a fülétől a farkáig: — Csuli! Csulikám! Ezentúl itt alszo-l velem, ebben a hidegben. Még megfagynál odakint. — Szeméből meleg, sós víz csurgott végig az arcán. Úgy magához szorította a kiskutyát, hogy az szinte nyögött belé. Hiába, az ember csodálatos teremtmény, nem tud meglenni szeretet nélkül, mindenképpen szeretnie kell, ha mas nincs a háznál, hát a saját hűséges kutyáját. Mert a kutya a leghűségesebb. És kell-e neki, az idős, özvegyen maradt embernek ezentúl hűségesebb „élettárs", mint egy korcs kuvasz? Bizony nem kell. Egy özvegyasszony sem. Mert az elsőt, az igazít nem pótolja soha senki. A jancsikályhában újragyújtotta a tüzet, a szobát langyosság, s a másnapos paprikáskrumpli szaga töltötte meg. Tányért, evőeszközt rakott az asztalra. A tükrösfiókban fényes kanálka került a kezébe. Julis kanala volt. Megsimogatta, visszatette a helyére, az emlékei közé. Aztán enni kezdett, előbb azonban a Csuli kisfa - zékját szedte tele a jó zsíros krumpliból. G/örke Zoltán FOGOLY Tilinek Tél van és mínusz hat február tíz hópehely-lepkék cikkáznak a víz hátát csiklandozva a Duna fölött arcperzselö szél fúj mintha törött üvegből bújna elő huhogva állok a bástyán mint a tél foglya elnézem a Mátyás-templom tornya az eget híg köddel satírozza Én a tél foglya higgyem valaki vár szemben havas kezével február tenyerei a pesti háztetőkre láthatár-közei magába szőtte o szürkület-nappal minden fényét szaborló horkan a király is él még! Levezetnek a lépcsők a térre ott állsz háttal s mintha gongütésre megfordulsz villan mongolos arcod tétova kezem kezedben tartod áram fut át rajtam öröm-ütés minden mi eddig volt fölkészülés ez egyszeri-örök pillanatra napimádók néznek így a napba Itt fönn a várban még a tél havaz s belül völgy-mélyen indul a tavasz Janusz Oseka BESZÉLGETÉS M egláttam egy pádon napozó fiatalembert, odaléptem hozzá, s megkérdeztem: — Bocsásson meg, van itt ezen a lakótelepen vízvezetékszerelő? A fiatalember figyelmesen végigmustrált, és így válaszolt: — A lakossági szolgáltatások területén igen tarka a helyzet, ezért ebben a szférában kénytelenek vagyunk megküzdeni bizonyos nehézségekkel. A kézműipari tevékenység területén kritikus jelenségként kerültek előtérbe bizonyos egyenetlenségek, melyek az egyszerű, nehéz munkát végző állampolgárok kárára történő szertelen és jogtalan meggazdagodásra való törekvés formájában nyilvánulnak meg. Azon állampolgárokról van szó, akiknek vállaikon kell hordozniuk az ellátás és az emelkedő szolgáltatási végösszegek kínjait. Egy pillanatra abbahagyta, láthatólag azért, hogy levegőt vegyen, így sikerült közbeavatkoznom. — Talán tud egy vízvezetékszerelőt itt a közelben? — Személy szerint, a mai napon, nincsenek birtokomban konkrét adotok az említett profilú munkálatokat képviselő szakterület elhelyezkedéséről. — Ez annyit jelent, hogy nem tud senkit? — Senkit. Mégis az az érzésem, hogy bár a gazdasági szankciók jelentős mértékben megnehezítették Lehetőségeinket, ennek ellenére van esély a válságból való kijutásra, amennyiben persze magunk is dolgozni fogunk! Kedvetlenül csóváltam a fejem. — Dolgozni fogunk . . . Vajon akaródzik az embereknek dolgozni? A semmittevést -szeretik. Inkább söröz- getnek és napoznak! — Ha rólam van szó, ez a megállapítás nem állja meg a helyét. A sógoromnál dolgozom, most azonban betegállományban vagyok. Nehéz fiatalságom és a család széthullása miatt súlyos vegetatív neurózisban szenvedek, amit egy állami egészségügyi intézményben kezelnek. Csak a háború utáni hatalmas társadalmi változásoknak köszönhető, hogy . . . — Jól van, jól. Sietek. Viszontlátásra. — Jól van? — kérdezte izgatottan. — Úgy gondolja hogy jól sikerült? — Micsoda? — csodálko- tam. — Hát... a felvétel? — Milyen felvétel? — Ugratni akar.,. Hiszen Dn készítette! Én? — Hát persze, nem is a plébános... És ez mi? Nem mikrofon? Idegesen rámutatott a táskámból kikandikáló zuhanyrózsára, mely fürdőszobaberendezésem egyik alkatrészét képezte, s melyet oly eredménytelenül próbáltam fölszereltetni egy vízvezetékszerelővel. — Barátom . .. Milyen mikrofon? Nem látott még zuhanyozót? Amikor távoztam, hallottam, hogy a szájából az eddigi folyamatos szavalat helyett káromkodások özöne zúdul elő, keretezvén hirtelen elkomorult arcának kellemetlen fintorát. Lengyelből fordította: Adameci Kálmán HÉTVÉGE 9. HŰSÉG