Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)
1985-07-20 / 197. szám
Korunk kérdéséi i Szeretem a munkámat Fehérváry István Aktívan, 94 évesen Fehérváry István gyémántdiplomás mérnök, Mohács díszpolgára A mohácsi városi tanács elnöke, Németh Elemér, ha a tanácsi munka szépségéről beszél, a még most is aktívan dolgozó, közel 94 éves Fehérváry István nevét hozza fel példának. A gyémántdiplomás mérnök, Mohács Város díszpolgára hetven éve dolgozik, ebből negyven évet tanácsi szolgálatban. Pontossága, precízsége, kivívta a tanács minden dolgozójának tiszteletét. Az idős mérnök négyórás állást tölt be: óriási könyvekbe jegyzi be a városi és a városkörnyéki változásokat, új utcák születését, régiek eltűnését, épületek bontását, telkek kialakítását. Mindezeket kisléptékű térképekre is felvezeti. Kitünően lát. — Minden reggel fél nyolckor érkezik, délig maradd. Ha szükséges, akkor délután is jön dolgozni. Mindig elegáns öltönyben jár, és szépeket mond a tanácson dolgozó nőknek — meséli róla a kísérőm, míg elkalauzol a műszaki nyilvántartóba. — Valami munkát hozott? — pillantott fel az asztal mellől Fehérváry István. — Csak hangosabban mondja, mert egy kissé rosszul hallok — mutatott helyet maga mellett. — Azért jöttem, mert érdekelt, hogy lehet egy ember nyugdíjas korában is ilyen aktív. Hetven év sok embernek egy élet, önnek pedig munkaidő. — Mit mondjak, szeretem a munkámat. Azt hiszem, ha nem dolgozhatnék, már máshol lennék .. . Budapesten, a régi Rock Szilárd utcában születtem 1891. október 31-én. Édesapám pénzügyminisztériumi tisztviselő volt. Utánam még egy fiú- és leánygyermek született. Belvárosi reáliskolába jártam, majd Műegyetemre kerültem. Az első világháború felforgatta életünket. Bevonultam -katonának, édesapám meghalt, az öcsém — repülős volt —, a háború vége előtt egy hónappal lezuhant, a házunkat anyagi gondok miatt eladták. Hazajöttem a fogságból és mindent újra kell kezdeni ... Leköltöztem Pécsre, ábrázoló mér* tant tanítottam, közben megszereztem a műegyetemi oklevelet. 1921-ben megnősültem. Mohácson 1924-ben kaptam állást. Engem, mint mérnököt, a sürgős feladatok izgattak: a régi Úttörőliget, vásártér rendezése, a szigeti rév túlsó parti kialakítása, a kisvásártér — mai Főtér — átalakítása... Mit mondjak? Én építtettem a jéggyárat, a városházát, a postát, a vágóhidat, utcákat kö- veztettem ... Kerestem mindig a legújabb, legjobb módszereket. Akkor ültettem a ma is élő, zöldellő fákat városszerte. Egy emberöltő alatt erősödtek így meg. Tán ezért is fáj, ha egy-egy elpusztul, és nem pótolják, csak az üres helye marod ... — és a család? — A feleségem otthon volt 6. HÉTVÉGE a két fiammal. Én dolgoztam és olvastam rengeteget. Németül, franciául, horvátul, angolul. De ma már felejtek ... A hor- vátot már csak írva értem. Angolul? Mikor kint jártam a fia- méknál Santa Fe-ben, nem értettem az 'unokák szlengjét. Ők sem értették, mit akarok. Kopik az emlékezet — néz rám mosolyogva. — Negyvenkettőben kértem a nyugdíjazásom. Akkor ötvenegy éves voltam. Hogy miért? Mert megharagudtam. A szervezési szabályzat szerint a polgármestert a legidősebb tanácsnok követi a rangban. Ha az elmegy, őt illeti a polgár- mesteri cím. Nos, elment a polgármester én pedig nem lettem az. Elengedtek nyugdíjba, de nem kaptak városi főmérnököt, ezért még két évet rá kellett dolgoznom. Utána, 1944-ben behívtak katonának. Budapestre kerültem, az óvóhelyek kialakítását bíráltam el. A felszabadulás után visszajöttem Mohácsra, dolgozni kezdtem. Voltam maszek építési vállalkozó . . . Aztán kiemeltek. Az Országos Beruházó Vállalat kirendeltségéhez kerültem. Építettük az Újvárost, a kerülő országutat, a szennyvíz- csatornát. Utána Diósgyőrbe mentünk építeni, majd Komló következett. A Pécsi Vízműnél is eltöltöttem tíz évet. Tizenkét évvel ezelőtt visszakerültem Mohácsra, a Vízműtársulat elnökeként. — Mi lett a gyerekekkel?- A gyerekek tanultak, otthon voltak. A nagyobbik fiam orvosnak tanult — már nyugdíjas Dunaújvárosban. Az ő lánya ügyész, és van egy dédunokám is. A kisebbik fiam a háború után, 18 éves fejjel kiment Amerikába. Még Bécs- ben megismerkedett egy amerikai lánnyal és feleségül vette. Mindketten tanítanak. Most Santa Fe-ben élnek, van két gyermekük. A feleségem a háború utón elveszítettem, ezért Mohácson újra nősültem. Már ő is nyugdíjas. Egy lányunk Delet harangoznak. Ebédidő van. — Jöjjön meghívom egy kávéra hozzánk! A Gelkaház egyik második emeleti lakásában élnek kettesben a feleségével. Kétszoba-erkélyes lakás. A falakat régi festmények borítják. Van, amelyik még a szülőktől maradt, másokat a még fiatal Fehérváry István feste- gette. A régi stílbútorok maradéka tölti be a szobát — a többit eladták, elajándékozták, nem fért sehová. — A könyvespolcra is csak a kedvenc könyveim fértek fel. A többit a gyerekek vitték el — kiveszi közülük a régi családi albumot. Barnára színeződött képekről nagyszülők, szülők és gyerekek néznek ránk. — Hadd tegyem fel a kérdést! Mi a titka annak, hogy hetven év aktív munka után sem érzi fáradtnak magát?- A napom mindig ugyanaz. Reggel hatkor kelek, tíz-tizenöt percet tornászom, ugyanúgy ahogy a hadseregben tanítottak. Reggelizem és dolgozni megyek. Délre érkezem vissza, ebédelek, elolvasom a lapokat. Aztán szunyókálok egy keveset. Délután még visszanézek a tanácsra. Este olvasgatok, a feleségem tévézik. Engem az nem érdekel. A könyvtárból hozom a folyóiratokat, Stern-t és egyebeket. Ez köt le igazán. És írok. A kisebbik fiam kérésére az életrajzomat vetem papírra. Hogy neki mire kell? — Nem tudom. Nekem meg jó. Lefekvés előtt sétálunk egyet, aztán megint tornászom. És alvás előtt, rummal ízesített, citromfű teát iszom. Hétvégeken pihenünk, takarítunk. Már várom a nyugdíjaztatásom — néz rám érdeklődve. —- Mert csak addig dolgozom, amíg kerítenek egy utódot. Úgy gondolom, év végére meglesz. Aztán mit csinálok? Még nem tudom, Pihengetek, olvasgatok, és rendezgetek .. . A Hősök emlékművének parkja Mohácson Fotó: Erb János De te Fabula narratur A z Élet és Irodajjom 1984. október 19-i számában Miskolczi Miklós, A téma elé térdepelve címmel, az öregség problémájáról írt. Szeretném e témakört egy kicsit más szemszögből is megközelíteni. Lehet, hogy nálam sem véletlen, hogy ez a kérdés foglalkoztat, de hát ez már így van. Simone de Beauvoir is akkor választotta témájául az öregedést, amikor úgy érezte, hogy ez nála is visszavonhatatlanul bekövetkezik. Az, hogy egy kohorsz mikor lép át a felnőtt vagy öreg korba, az adott társadalmi körülményektől függően elég széles skálán mozog. Vannak társadalmak, ahol a lányokat már 13 évesen férjhez adják, van, ahol a házassághoz be kell tölteniük 18. életévüket. Társadalmunkban a felnőtté válás a 20. életév körül következik be. Attól kezdve fiatalról beszélünk. A 70-es évek közepéig a fiatal kor a 30. évig tartott. Ez volt a KISZ korhatár is. Ma már 35 éves korig számít valaki fiatalnak. 35. évétől az embert középkorúnak tartják. Hogy ennek hol a közvéleményben kialakult korhatára, nem tudom biztosan. Van azonban egy szociálpolitikai intézkedés, amely az öreg kort mindkét nem számára egyértelműen meghatározza: ez a nyugdíjkorhatár, amely a nőket óz 55., a férfiakat a 60. életévtől sorolja az öregek csoportjába. Más országok nyugdíj- korhatárával összehasonlítva, a miénket — igen előkelő helyen állunk. Nyugdíjkorhatár a törvény szerint férfiaknál nőknél (év) Ausztria 65 60 Belgium 65 60 Dánia 67 67 Finnország 65 65 Görögő. 65 60 Hollandia 65 65 Írország 65 60 Luxenburg 65 60 Magyarország 60 55 Nagy-Brit. 65 60 Norvégia 67 67 NSZK 65 65 Olaszo. 60—65 55—65 Spanyolo. 65 65 Svédország 65 65 Svájc 65 62 Forrás: Business Europe, svájci folyóirat. Mi alakította ki nálunk ezt a szinte egyedülállóan alacsony nyugdíjkorhatárt? Nyilvánvalóan humánus szempontok. A felszabadulás előtt a 10—12 órás munkanap a munkás gyors elöregedésével járt, ezért 60 éven túl már nem volt képes fiatalabb kora teljesítményére. Azóta eltelt majd 40 esztendő. A felszabadulás elett munkában megrokkant emberek már régóta a jól megérdemelt nyugdíjukat „élvezik", ha egyáltalán még élvezhetik. A második világháborút követő viszonylag- békés évek, az általános társadalmi jólét Európa-szerte magasabbra emelte az átlagéletkort, ami a természetes öregedést a korábbihoz képest késleltette. Ennek következtében a ma nyugdíjba vonuló kohorszok biológiai és pszichés elöregedése nem esik egybe az 1940-es években megállapított nyugdíjkorhatárral. A nyugdíjtörvény mechanikus alkalmazása ma szellemileg és fizikailag aktív tevékenységre képes embereket von ki a társadalmilag hasznos tevékenységszférákból és belekényszeríti őket egy olyan szerepbe, amely sem az egyénnek, sem a közösségnek nem hiányzik. E r rdeke-e a társadalomnak, hogy az idős, eltartásra szoruló emberek számát mesterségesen szaporítsa? Nyilván nem. Az aktív és inaktív népesség helyes arányát nemcsak a születések számának növekedése oldhatná meg. Vannak olyan meglévő tartalékaink, amelyek külön beruházást sem igényelnének. A fiatalkor határának felemeléséhez hasonlóan, a középkor határát is a valósághoz kellene igazítani. Mind a társadalom, mind az egyén számára nagy luxus a munkálkodni szerető és munkálkodni képes embereket, mint nyugdíjasokat 25—30 évig eltartani, (ez az időtartam csaknem egybeesik a munkában eltöltött évekkel), az egyént pedig szinte takarékra tenni, belekényszerítve égy olyan szerepbe, amelyben megszakad eddigi életközege, melynek következtében elveszíti biztonságát, fontosságtudatát, ami kétségtelenül hozzájárul az öregedési folyamat felgyorsulásához és főleg az öregségtudat kialakulásához. Az ember az évek során munkájában sokirányú tapasztalatot akkumulál. Ennek gyümölcsöztetéséről kór ilyen könnyen lemondani. Hamisnak tűnik számomra az olyan kérdésfelvetés, amikor a kezdő fiatalok érvényesülését a pozícióban lévő „öregek" nyugdíjaztatásától teszik függővé. Egy — a gyakorlatban következetesen alkalmazott — rotáció elejét venné minden hasonló problémának. Ellenérv lehetne a munkaerőfelesleg növekedése, amely munkanélküliséget eredményezhetne. Nos, o népszaporulat ugyanúgy előidézhetné ezeket a problémákat. A megoldást nem a nyugdíjasok számának növelése, hanem egyéb társadalmi intézkedések adhatják. A kérdés azonban nem is olyan egyoldalú, mert vannak olyan pályák _ például a pedagógusp álya — ahol köztudomású a krónikus munkaerőhiány, mégis gyakran előfordul, hogy könyörtelen új nyugdíjazzák a további szolgálatot szívesen vállalókat. A munkahelyek természetesen nem egyformák társadalmunkban. Ma is vannak még nehéz fizikai munkát végző emberek, akik 55—60 éves korukban eljutnak fizikai teljesítőképességük határáig. Van olyan munkahelyi légkör is, amely nem hat marasztaló- an az ott dolgozókra. Ilyen körülmények között az emberek csak azt számolgatják, hogy hány évük van meg a nyugdíjig. Hivatásszerű tevékenységet nyújtó pályák jó részén nem feltétlenül kötelező a nyugdíjkorhatár megtartása. Ezeken a munkahelyeken azonban a főnök jó vagy rossz indulatának kiszolgáltatottan érvényesül a törvény érvényesítése vagy figyelmen kívül hagyása. Mindezek előrebocsátásával javaslom, hogy oly módon kellene a nyugdíjtörvényen módosítani, hogy az az egyén számára fakultatívvá váljék, a munkahely számára pedig a személyi lakultativitás tiszteletben tartása legyen kötelező. A férfi és nő közötti biológiai különbség is minden korban társadalmilag meghatározottan érvényesül. Jelen témánknál is társadalmunk különböző megítélésben részesíti a férfiakat és nőket, ami nem minden ország szociálpolitikájára jellemző. Mi lehet itt a motiváció? Az öt évvel korábbi nyugdíjaztatással a társadalom a kettős teher alatt szenvedő proletár nőt akarta előnyösebb helyzetbe hozni’ a csak egy szerepet válláló férfinál. Úgy gondolom, bizonyos kivételtől eltekintve — és tisztelet a kivételnek: fonónők, szövőnők, rendkívül nehéz fizikai munkát végző nők — ma már ez is betöltötte történetmi hivatását. A gyermeknevelés és a háztartási munka ma már nemcsak a nők gondja, amihez a családok igen sok társadalmi segítséget kapnak. A nők életútja a fel- szabadulás óta nagymértékben megváltozott. A társadalmilag szervezett munka területén ma már nemcsak a betanított és szakképzettséget nem igénylő munkaköröket látják el, nagyon sokan hivatásszerű tevékenységet folytatnak, ami nem csupán a férj által keresetteknek pénzbeli kiegészítésére szolgál. A családok nukleáris családra való leszűkülése csökkentette a gyermeknevelésre fordított időt. A dolgozó nők többnyire csak saját gyermekeiket nevelik. Az unokák születése még aktív időszakukra esik. A kedvezmény, amit a férfiakkal szemben élveznek, a visszájára fordul, meggátolja, hogy munkájukban kiteljesedjenek. A gyermeknevelés gondjai a gyermekek 12—14 éves koráig primátust élveznek a munkahelyi problémákkal szemben. Ez az időszak körülbelül a nők negyvenéves koráig tart. Itt következik egy fordulat: a munka nagyobb szerepet kap életükben és fokozatosan betölti azt az űrt, amit a gyermeke'k önállósulása váltana ki. (Nem akarok a kérdéssel részletesebben foglalkozni. Kiváló szociológiai tanulmányok ezt tudományos tényekkel alátámasztva megfogalmazták.) A nők tehát úgy 40 éves koruk körül bontakozhatnak ki szakmájukban. Ehhez a társadalom 10 évet ad számukra. A nyugdíj előtti öt évet ugyanis már a munkahelyről való eltávozás előkészítési időszakának tekintik, amikor már nem érdemes az egyént továbbképezni, vezető pozícióval megbízni, mert mindez fölösleges befektetés. Pedig egy 55 éves nő ma már nem szorul rá arra hogy visszavonuljon. Arról nem is beszélve, hogy a nők átlagéletkora magasabb a férfiakénál, — 82-es előrejelzés szerint a férfiak várható átlagéletkora 66,14, év, a nőké 73,68 — teljesítőképességük — a tudomány tényállása szerint — a férfiakéval összehasonlítva később, negyvenéves koruk körül éri el maximumát. Ezt az életutat szakítja meg a nyugdíj, ami csupa humánumból előbb rekeszti ki a nőt a társadalmi tevékenység területéről, mint a férfit. Érvként szokták felhozni, hogy a nőnek menedékül ott a háztartás, az unokák. Miért kell valakit menedékbe kényszeríteni, ha nincs rá szüksége? A háztartási munka nem lehet cél, csak reprodukáló tevékenység, amely nem helyettesíthet emberi célokat. Az unokák, mire a nagyszülők nyugdíjba mennek, ma már felnőnek, de a társadalom berendezkedése sem a nagyszülők segítségére épül. Ott a gyes és a gyermeknevelő intézmények. F elül kellene vizsgálni a nők nyugdíjkorhatárát is, avagy ezt is fakultatívvá tenni, mert a férfiakkal szemben, társadalmi hátrányukat éppenhogy nem csökkenti, hanem még növeli, és amikor a gyest igénybevevő korosztályok kerülnek nyugdíjas korba, ez a hátrány még csak fokozódik. Jóriné Kiss Magdolna van. Adóm Erika
