Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)

1985-07-19 / 196. szám

1985 .július 19., péntek Dunántúlt napló 3 Még mindig nem az igazi Immáron sokadszor kér­deztük Solti Dezsőtől, a pé­csi Viz- és Csatornamüvek igazgatójától: a legutóbb, május végén mondott ha­táridő — július 15-re be­fejezi a kivitelező, a Buda­pesti Vegyipari Gépgyár — a rothasztok építését a Tüskésréti úton, s ezzel vég­re zárttá lehet tenni a szennyvíziszap-kezelést, megszüntetve a város leve­gőjét megrontó bűzforrások egyikét — reálisnak bizo­nyult-e? Válasza — koránttsem eptimista várakozásunk el­lenére is — meglepő volt: ez a határidő sem volt „az igazi", a BVG még mindig dolgozik a rothasztókon, s a legújabb információk szerint legfeljebb augusz­tusban készülnek el a mun­kával. Jeleztük alig egy hónapja megjelent írásunk­ban: a Vízmű bejelentette kötbérigényét a kivitelező­nek, vélhettük, az anyagi hátrányoktól való tartás talán „lelkesebb munká­ra** biztatja a BVG-t, de mint kiderült, inkább vá­lasztották a kötbérigény vi­tatását. S ami igazán meg­lepő a dologban: egyebek között arra hivatkozva, hogy a tervszállitás nem volt folyamatos. Csakhogy: a terveket is a BVG készí­tette — a Mélyéptervvel közösen —, s miközben a kivitelező cég „jobb keze" hiányolja a munkák fo­lyamatos végzésének fel­tételeit, a „bal keze” ezt már régen biztosította ne­ki... A BVG-n belüli ellent­mondás azonban a pécsie­ket hidegen hagyja. Ponto­sabban: büdös levegőben. A munkák befejezésének újabb késedelme ugyanis azt jelenti, hogy a szenny­víz-iszapkezelés még min­dig nyitott, bármikor — szél, időjárási, légnyomási, páratartalmi viszonyoktól függően — ismét elöntheti a várost a bűz a mondott létesítmény felől. Igaz, hal­lottuk Solti Dezsőtől — aki maga is csak bízni tud az augusztusi határidő betar­tásában —, folyamatosan dolgozik a BVG a rothasz­tókon — de már fölöttébb régóta ... M. A. Egy szakszervezeti bizalmi portréja Érdemes vállalni a feladatot „ Látom az értelmét, mert láthattam az eredményeit” A z élet útjának fele — ha elfogadjuk a Dante ál­tal kijelölt határkövet, a 35. évről. Sajátos korszak az ember életében: már ré­gebb óta nem számít fiatalnak, családos, legalább másfél év­tizede munkaviszonyban áll, ugyanakkor még épp hogy csak elismert tagja a „középkorúak" klubjának, legalább másfél- kétszer ennyi munkáséve van még vissza, mint amennyi el­telt. Lukács István, a Volán 12- es Vállalat személyforgalmi üzemigazgatóságának gépko­csivezetője idén tavasszal töl­tötte be 35. évét. Hogy szak­májában tapasztaltnak számít, azt nem lehet kétségbe­vonni, hiszen 15 éve vezet autóbuszt Pécsett. A szakszer­vezeti munkában is a tapasz­taltabbak közé tartozik: 11 éve bizalmi az újmecsekaljai vég­állomás kollektívájánál. Most éppen a 27-es járaton dolgozik. Fél egy és egy óra között van váltás a reggeli és a délutáni műszak között. Az igazi nyár csak most köszöntött be, s a forróság amely a stran­dotoknak öröm, a buszsofőrök­nek nehéz próbatétel a volán mögött. De ezt a témát csak egy röpke megjegyzés erejéig érintjük. Az ősszel esedékes szakszervezeti választások kap­csán beszélgetünk a bizalmi munkáról, feladatokról. — Édesapám is gépkocsive­zető volt, s a Volán 12-es Vál­lalattól ment nyugdíjba. Ne­kem ez az első munkahelyem, olyannyira, hogy a munkaköny­vemet még nem is láttam. A vállalatnál tanultam oz autó­szerelő szakmát, s utána mind­járt ide jöttem dolgozni. A ka­tonai szolgálat letöltése után 1970-ben lettem gépkocsiveze­tő. Négy évre rá, 25 évesen megválasztottak szakszervezeti bizalminak. — Hogyan esett önre a vá­lasztás? — A brigádvezetőnk a szak- szervezeti bizottság tagja volt. Figyelte a munkámat: úgy ta­lálta, hogy fiatalítani kell, s hogy én megfelelek a kivánal­maknak. Ö javasolta, hogy bi­zalminak válasszanak, s a munkatársaim is megbíztak bennem. Abban az időszakban, ami­kor Lukács István szakszervezeti bizalmi lett, ennek a tisztség­nek a betöltőit még elég gyak­ran csúfolták „bélyegárusnak”, gyengéd célzással arra, hogy egyéb ügyekben vajmi kevés szavuk van, vagy ha lehetne is, nem merik hallatni. — Kellett-e bátorság ehhez a feladatkörhöz? Akadtak-e konfliktusok? — Bélyegárus soha nem vol­tam, se szó szerinti, se jelké­pes értelemben — mondja Lukács István. — A bélyegek árusítását úgy oldottuk meg, hogy azzal nem kell a bizal­minak vesződnie. Megállapod­tunk hogy levpnatjuk a fize­tésből. Bátorság? Nem is tu­dom. Az igaz, hogy soha nem féltem kimondani, amit a cso­portunk dolgozói érdekében szükségesnek láttam. Hátrá­nyom soha nem származott be­lőle. Olyan persze volt, hogy néhány napig ferde szemmel néztek rám, de végül is a veze­tők is mindig belátták; omit elmondtam, javasoltam, azt meg kellett tennem, s minden­kinek jobb, hogy nem hallgat­tam róla. Szerintem ahhoz, hogy valaki igazán jó bizalmi legyen, két dolog szükséges: ismerje és társai körében meg is ismertesse a vállalati fel­adatokat, s egyben o dolgozók problémáit gondjait, érdekeit képviselje minden lehetséges fórumon. — A dolgozók érdekképvise­letében milyen sikereket köny­velhetett el? gőzök szabadnapként. Erre nagy szükség van, hiszen au­tóbuszt vezetni elsősorban ide­gileg fárasztó munka. A pihe­nés, a kikapcsolódás, a fel­gyülemlett feszültség feloldása nagyon fontos a feladat biz­tonságos ellátásához. Ezeket az eredményeket közösen értük el, az összes bizalmi. Az új­mecsekaljai végállomás kollek­tívájának velem együtt öt szak- szervezeti bizalmija van. So­ha nem vontunk határt az egyes csoportok között. Ilyen munkaterületen nem is lehet. Akinek gondja van a munka­társak közül, ahhoz a bizalmi­hoz fordul ügyével akit éppen megtalál váltáskor, egy-egy jó- ratforduló szünetében. Hogy a szakszervezeti bizal­mi munka mennyit vesz el a szabadidőből? Megoldásra vá­ró probléma bármely pilla­natban adódhat, bármikor for­dulhatnak hozzá akár szemé­lyes, családi gondokkal, s nem híve az elintézésre váró ügyek — Amikor bizalmi lettem, az üzemi étkeztetés megoldása volt a legsürgetőbb feladat az újmecsekaljai végállomáson. Az ügy úgy rendeződött, hogy a forgalmi utazók kedvezményes étkeztetésben részesülnek a Ságvári éttermében. Tíz év alatt többször is volt bérren­dezés, s ezeknél mindig figye­lembe vették a bizalmi javas­latát. Most ez évtől a helyi autóbuszokon dolgozóknál — némileg kísérleti jelleggel — méginkább a teljesítményen alapuló bérezést vezettek be a dolgozók javaslatára. Remélhe­tőleg sikeres lesz. Sok gond volt a szabadidővel, a szabad­napokkal, sok volt a túlóra. Ebben is sikerült javítani, most havonta az egy-két szombat- vasárnapot megkapják a dol­halmozásónak: amint lehet, megpróbálja ózonnal megolda­ni. Az ügyek intézésén túl, a különféle értekezletekre ha­vonta 20—30 órójo is elmegy. — Ha újra jelölik bizalmi­nak, elvállalja egy újabb cik­lusra? — Ahogy az idő elmúlt fe­lettem, úgy nőttem össze a szakszervezeti munkával. Látom az értelmét, mert láthattam az eredményeit is. S nem utolsó­sorban olyan munkatársaim vannak, hogy szinte családta­gok vagyunk egymás számára; olyan munkatársak, akikért ér­demes vállalni ezt a feladatot.- D. I. 33 éves elöljáró Yázsnokon — Egy nap gondolkodási időt kértem, amikor felkértek arra, hogy induljak a tanács­tagi jelölőgyűlésen. Hisz csak nemrégen költöztünk Vózsnok- ra — mesélte Renner Ferenc. Megválasztották tanácstagnak, s ő lett az elöljáró. Renner Ferenc Gödréről ke­rült Pécsre. A Zeneművészeti Szakközépiskolában végzett, majd öt évig katonazenész volt. Jelenleg a Sásdi Költségvetési üzemnél dolgozik, mint raktár­vezető. 1982-ben úgy döntött a család, hogy gazdálkodni kezdenek, s ezért kiköltöztek a csaknem ötszáz lakosú Vázs- nokra. Három gyermekük van, a legkisebbel a feleség jelen­leg gyesen van. A fiatal elöljáró,, amióta Vózsnokon él, rendszeresen részt vesz a kisközség életének szervezésében. — Nem könnyű a helyzetem, de szerintem minden elöljáró­nak teljesen új dolgot kell megtanulnia — folytatta be­szélgetésünket a 33 éves elöl­járó. — Nekem mindezt olyan helyen, ahol sok a tennivaló és az élet sem állhat meg köz­ben. Két utcában építettünk kövesutat társadalmi munká­ban. A vasúton felszedik a sí­neket és a talpfák alól meg­kaptuk a régi követ. így most már akár sáros időben is lehet autóval közlekedni ezekben az utcákban. Vizünk is nagyon szennyezett, a gyerekek egyál­talán nem ihatják. Jó dolog a zacskós ivóvíz, de azért meg kell oldani, hogy a kisközség­ben legyen egészséges ivóvíz. A kutat már megfúrták. Vízmű­társulást szeretnénk létrehozni, s akkor minden házban veze­tékes viz lenne. Jelenleg a háromtagú elöl­járóság a kultúrház klubtermé­ben kapott helyet. Ügy gon­dolták, hogy az továbbra is maradjon a fiataloké, ezért úgy tervezik, hogy helyreállítják a kultúrházat. Telkeket alakí­tanak ki, hogy a fiatalok újra visszatelepüljenek. Eddig ugyanis inkább beköltöztek Sásdra és hazajártak a földet megművelni. — Nehéz most az elején. Amikor a kisközség érdekében járok többfelé, akkor a felesé­gem látja el a csaknem száz disznónkat. De azért igyekszem úgy beosztani az időmet, hogy ennek se a családom, se a munkám, se Vázsnok ne lássa kárát. Sz. K. Folyöiratszemle Kerekasztal­beszélgetés művészet­politikánkról n Pórtélét júliusi számá­ban Mit támogat a művészetpolitika cím­mel megrendezett kerekasz- tal-beszélgetés összegzését olvashatjuk. A tudósítás elöljáróban arra hívja fel a figyelmet, hogy a párt mű­vészetpolitikájának alapvető célja, és ezt a XIII. kongresz- szus határozata is hangsú­lyozta, hogy kedvező feltéte­leket teremtsen a művésze­tek társadalmi feladatainak teljesítéséhez. Ennek érdeké­ben egyértelművé kell tennie álláspontját a kívánatos mű­vészi értékrendet illetően, világosan megfogalmazva, hogy milyen tendenciákat és törekvéseket részesít támo­gatásban. Ezekről a kérdé­sekről fejtették ki vélemé­nyeiket a kerekasztal-beszél- getés résztvevői, Agárdi Pé­ter, az MSZMP KB alosztály- vezetője, Kádár János Mik­lós festőművész, Kőhalmi Fe­renc, a Művelődési Minisz­térium Filmfőigazgatóságá­nak főigazgatója, Siklós Margit, a Gondolat Kiadó igazgatója, Szerdahelyi Ist­ván, a Kritika c. lap főszer­kesztője. A kerekasztal-be- szélgetést Lakos Sándor, a folyóirat felelős szerkesztője vezette. A beszélgetés résztvevői abból indultak ki, hogy szá­mot vetve a művészetekre jellemző sokszínűséggel, orra kell törekedni, hogy az ér­tékrendet a szocialista, hu­manista szellemiségű művek 'határozzák meg. Ebben a társadalmi érdekeknek és a hiteles művészi értékeknek kell irányadóknak lenniük. A művészetpolitika gyakorlata ezért különbözteti meg, hogy mit támogat, mit tűr, azaz tudomásul vesz, s mit tilt. Ennek az elvi megkülön­böztetésnek meghatározó szerepet kell játszania a gyakorlati támogatás eszmei, politikai, intézményi, pénz­ügyi eszközeinek kialakításá­ban. A beszámolóból kiderül, hogy a vita résztvevői rámu­tattak arra, hogy a szocia­lizmus nem lehet közömbös a kultúrában születő valósá­gos értékek iránt. Ezért is van nagy jelentősége a tá­mogatásnak. Ércnek ellenére a támogatós elvének gyakor­lati érvényesítése a művé­szetpolitikai tevékenységnek már hosszabb ideje a leg­gyengébb oldala. Ezt kíséri a legtöbb zavar, ellentmondás, félreértés, sőt, magának oz elvnek az értelmezésében sem kevés a homályosság, a bizonytalanság. Az értékrend nem elég egyértelmű, az ér­tékek szerinti tudatos válo­gatás igénye pedig igen sokszor elsikkad. Művészetpolitikánknak köz­ismerten egyik meghatározó törekvése a magyar és az egyetemes kultúra klasszikus értékeinek széles körű meg­ismertetése, terjesztése. Hangsúlyozva e klasszikus értékek jelentőségét, a be­szélgetés középpontjában el­sősorban a kortórs és kivált­képp a mai magyar művé­szettel kapcsolatos kérdések álltak. A tudósítás beszámol or­ról is, hagy a beszélgetés résztvevői számba vették az értékek meg Ítélésének né­hány fontos tényezőjét. Töb­ben hangsúlyozták, hogy az értékrendet az egyes művé­szeti ágak sajátosságai is befolyásolják, s ezen a terü­leten már csak emiatt is igen árnyalt megközelítésre van szükség. Az alkotói szabadság jo­gát elismerve és ösztönözve, a művészetpolitika nagy hangsúlyt helyez az alkotói önállóság és felelősség érvé­nyesítésére. Minden művész szabad elhatározásából al­kot, saját művészi rangjának kockáztatására. A kérdés azonban úgy is felvethető, s a gyakorlat így veti fel, hogy “mivel az állam, a közösség szervezetei, intézményei ré­széről a kulturális alkotások döntő többsége valamiféle támogatósban részesül, ezen belül és a nagyságok tekin­tetében, milyen szempontok alapján kell a rangsorolást megvalósítani. A támogatás során a művészetpolitikai irányítás különféle eszmei, szervezeti, gazdasági stb. elemeinek összhangban kell lenniük egymással, s az irá­nyítási és intézményrendszeri tevékenység összetett és ösz- szefüggő láncolatában kell érvényesülnie. A művészet­politika hivatása, hogy köz­vetítse a támogatandó érté­keket a közönséghez, iga­zodva természetesen az egyes művészeti ágak alko­tási, közvetítési, forgalmazá­si sajátosságaihoz. A hhoz, hogy a támogatási rendszer betöltse sze­repét, annak az eszmei, tartalmi összefüggések mel­lett megvannak a maga szervezeti és gazdasági fel­tételei is, hangsúlyozták a beszélgetés résztvevői. Bár alapvető teendő nyilván az elvi problémák egyértelmű tisztázása és ennek alapján oz egységes szemlélet, a harmonikus gyakorlat kiala­kítása, nem mellékes az sem, hogy a feltételrendszer mi­ként segíti az elvek gyakor­lati érvényesítését. A beszél­getésen vita alakult ki arról, hogy egyre erősebben érződ­nek a pénzügyi, követelmé­nyek. Nem közömbös, hogy ez miként hat a támogatási' rendszerre, a kívánatos ér­tékrendet előmozdító tevé­kenységre. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy a kul­túra és a gazdaság viszonyát nem szabad leszűkíteni arra a kérdésre, hogy egy-egy al­kotás vagy akármilyen ága­zat veszteséges-e vagy jö­vedelmező, s forintban szá­molva mekkora hozzájárulást igényel. Ennek a nézőpont­nak megvan a jogosultsága, de ha csupán erre szorítkoz­nak, óhatatlanul eltorzul a támogatás gyakorlata. M. E.

Next

/
Thumbnails
Contents