Dunántúli Napló, 1985. június (42. évfolyam, 148-177. szám)
1985-06-29 / 176. szám
Erős Zsuzsa A ködülte- város főterén' melódiák halkan fáradtan hullnak hullnak le a porba vágyak csak eltiportak csak bennem vad lene száguldanék a leggyorsabb vonaton kint brüsszel párizs bécs az ablakon túl menekülő villanyoszlopok de megérkezni sosem állok a ködülte-város főterén feketén szépen téli sápatagon rámköszön némely ismerős — tán vannak barátaim is csakhát túl sok az arcokon lobbanó mosoly most szomorú vagyok tombolnak éjszakai tivornyák s állok egykedvűen józanon miközben rohanni száguldani a leggyorsabb vonaton és ölelni Hodnik Ildikó Nem beszéd bár még sohase kértek hogy eladjam magam megteszem mert hátha egyszer pirospontnak számít hogy önként jelentkezem és a beismerő vallomás is enyhíthet valamit az Ítélet talán csak eltiltás lesz nem beszéd Pető Sándor Szép új világ — nem magyarázva, gyorsan — vétó-lövések eresednek karokba rontó tankos esték — (kerethullámzás — —). lovakra forrott ferde arcod borzas keréken sárba csikóit a krámvetés. (maga és én a zárt vidéken nyütt vízre sikkant némaságban hadfáskertek). mászik kalózsip nyerge véres kezedbe hörgők mint a kappan vadvakállat. (zümmzümm de édes lakkcipőtűz lekent hajadba hurkos illat sastolljegenye). görögve jönnek medveladyk akárhogy vérzik senki sem iön semmik se jönnek. A napok egyhangúén teltek. Szürkén, eseménytelenül. Legalábbis, így érezte Reiser tanár úr. Ügy csúszott ki alóla az idő, mint az élete, észrevétlenül. Elmaradt mellőle minden, ami számított. A tanári pályát úgy kezdte, mint a többiek. Hittel, ke- ménygallérosan, egy kisvá.osi líceum homályos, halkan zümmögő folyosóján, és vadgesztenyelombos, árnyas tantermeiben. Végigijárta mindazokat a stációkat, amelyeket a történelem kirótt a hasonló .nadrá- gos emberekre. A szélsőségektől tartózkodott. Magánélete is az iskolára korlátozódott. Egyedül vetette este ágyát, s melegítette reggeli kávéját. A család hiányát először akkor érezte, amikor idős édesanyja meghalt. Egyedül maradt, és vasárnaponként is a vendéglő megszokott kosztját ette. De a világ olyan megátalkodott és bizonytalan lett, hogy nem merte vállalni a felelősséget a családalapításra. Mire elmúltak a borzalmak, és viszonylag nyugodtan nézhetett a tükörbe, egy őszhajú, barázdált arcú, idősödő férfi tekintett vissza rá; aki mellé a magány úgy szegődött, mint Füredi Ferenc rajza Ujkéry Csaba FIIUITn a mesebeli dzsin az olajlámpához. Beletörődött sorsába, és élete ezután még inkább oz iskolában telt. Nem kapott kitüntetést, elismerő szavadat is csak módjával. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik soha sem szokták meg, és magukban nem is hittek a módszertani forradalomban, a sűrűn változó tankönyvvilágban nehezen találták az utat. A gyerekek is mások lettek. Felfogta, a pajkos csínytevések rovására szaporodnak a durva tréfák, ereiknek többnyire ő volt a célpontja. Megadással tűrte. A nádpálcás világban is utolsó megoldásként alkalmazta a körmöst, most pedig a testi fenyítés gondolatára is megriadt. Egy fegyelmi biztosan a nyugdíjazását jelentené. Kegyelemből már a harmadik évet dolgozhatja rá, és még a jövő évet is szeretné. Az első komoly megrázkódtatás akkor érte, amikor közölték vele, hogy a házat, amelyben harminc éve lakott, a városközpont rekonstrukciója során lebontják. Állami lakás volt, szava sem lehetett. Megígérték, hogy a lakótelepen kap egy vadonatúj, összkomfortos, házgyári lakást. Reiser tanár úr hetekig nyugtatókon élt, alkoholt soha sem fogyasztván, igy zsibbasztotta idegeit. Meg kell hát válni környezetétől, a belvárosi v templom közelben levő tornyától. Az ablakán kitekintve látta rajt a pontos időt, megszokta mélyzengésű ütéseit, és a kedves háztetőktől. Hallotta a panellakások hírét, hogy reumát lehet bent kapni, szétszáradnak a bútorok, és ne adj isten egy földrengést . . . Idegenként járt haza a negyedik emeleti kétszoba összkomfortos lakásába. Kedves tárgyainak kirakása sem teremtette meg az otthonosság érzetét. Igyekezett mind több elfoglaltságot találni, hogy mind kevesebbet kelljen otthon lennie. A lakókörnyezetét nem ismerte, jószerivel alig köszöntek neki, és a hangok, zörejek megszokhatatlanoknak tűntek. Amikor közölte vele igazgatója, hogy immár elérkezett számára a megérdemelt pihenés ideje, jeges dermedtség szállta meg. Alig tudta kinyögni, hogy ő még nem érzi magát fáradtnak, és igazán . . . Az igazgató megértőén mosolygott, s miközben színváltós golyóstollával játszott, mélyreható magyarázatba fogott a tantestület helyzetéről, személyi kérdésekről, követelményi rendszerről. Reiser tanár úr mindebből alig fogott fel valamit. Srürke köd ereszkedett agyára, s nagy megerőltetésébe került kipillantania alóla. Nehogy azt higgye az igazgató elvtárs, hogy ő tiszteletlen és nem figyel, mert ő mindig figyelmezett az elöljáróira . . . a színek váltása, a rugók pattanása élesen hasított dobhártyájába. összerándult. Kék... zöld... most a fekete jön, nem, most a pirosat pattantotta, pedig a zöld után hogy jöhet a piros, valami átmenetnek mégiscsak kéne lenni... ütemesen, ütemesen, mint ahogy az alattam lakótól felszűrődik a zenegép hangja... dum, dum, dum... Amíg a langyos ősz tartott, sétával töltötte az idejét. Bebarangolta a környéket, de azt az utcát elkerülte, amelyben az iskola volt. Az esték mint terhesebbek lettek, s a rossz idő beálltával, ahogy beszorult a lakásba, a nappalok is. A televíziótól megfájdult a szeme, az olvasástól is. ösz- szefutottak előtte a betűk, értelmüket nem fogta fel, csak szemével pásztázta a sorokat. A hallása, az nem romlott, hanem mind élesebb lett. Az ablak melletti szögletben álló, hatalmas bőrfotelban tellett otthoni élete. Innen figyelte az aprómintás tapétával borított falakat. Látta a szürke betont a tapéta alatt. Átütött, és mgába nyelte a millió kis bogarat, amik megindultak a léniák mellett . . . Besötétedett, nem gyújtott villanyt, s a hangok felerősödtek. Ágyulövésekként dörrentek a lakások ajtajai . . . dübörögtek a lépcsők, ahogy a gyerekek ugráltak rajt . . . huppo- goti a lépcsőházi vaskorlát, amint rúgdalták . . . szirénázva gurultak a sötétítő függönyök apró csigái... fürdőszobák és öblítők zuhatagai bent tocsogtak lábánál, hangok, nevetések, szitkok ... és alulról, döm, döm, döm, döm... Kezével a füléhez kapott, de akkor is hallotta a zenegép halk, ütemes, agyat kalapáló hangját. Karácsony másnapjára meghívása volt. Már napokkal előtte eldöntötte, hogy nem megy el. Nem viheti magával a hangokat, nem ronthatja el mások ünnepét, mert a hangok nem hagyják el. Vele vannak reggel és este, napközben az étteremben, s már kint a sétányon is . . . Az ablaknál állva látta, mint gyulladnak ki itt is, ott is az elektromos fényecskék a fenyőfákon. A hangok a halántékában dübörögtek, és tudta, hogy azért nem hallja a csengők szavát. Alul ismét elindult az elektromos impulzusok szülötte hang . .. döm, döm, döm . . . Reiser tanár úr kiment a konyhába és elővette azt a zöldszilvánis üveget, amit már tegnap megvásárolt. Leült a konyhaasztal mellé, és inni kezdett. Az első pohártól megrázkódott, a másodiktól is. Zsibbadás járta át tagjait, a hangok nem tágítottak. Az üvegben alig volt már négy ujjnyi. Szédült, alig tudott felállni. A gáztűzhelyhez tántorgott és kinyitotta mind a négy csapot, aztán vissza- imbolygott az asztalhoz. Kitöltötte a maradék bort, és egy- huzatra kiitta. Feje együtt koppant a pohárral az asztalon. A gáz sivító hangjába monoton vegyült az alulról felszíj rődő döm, döm, döm, döm, döm, döm,* döm . .. Tükörtörténet Nyári gyakorlat 1 Június közepén behivattak az üzemvezetői irodába. Voltunk ott vagy hatan. Vártunk, Senki se tudta, mire. Végül a titkárnő megsúgta, hogy nagy kitüntetésben lesz részünk: ránk bízzák a szünidősöket. Kisvártatva megérkezett az üzemvezető, és sorban kezet fogott velünk. Ez volt az első gyanús jel. Aztán kávét főzetett. Erre már mindenki feszengeni kezdett. Aminek ekkora feneket kerítenek, abból semmi jó nem következhet. Miután megittuk a fekete levest, megköszörülte a torkát az üzemvezetőnk, és felolvasta az igazgató körlevelét az ifjúság munkára neveléséről. Olyan szép volt, hogy megkönnyeztük. Meg is tapsoltuk. Szerényen szabadkozott, majd elmondta, hogy mint az üzem legjobb dolgozóit, bennünket bíznak meg a gyerekek felügyeletével. Meg hogy példát mutassunk az ifjúságnak. Holnap érkeznek a srácok - mondta. Mindenkinek jut egy.' Naponta hat órát dolgoznak és fél normát kell teljesíteniük. A többi o mi dolgunk. Ügy vigyázzunk rájuk, mint a szemünk fényére, mert ha netán valamelyiket baleset éri, mi kapunk érte fegyelmit. Tiszta, világos beszéd, de ekkor már senki se tapsol!. Négyen rögtön be is jelentették, hogy sürgősen szabadságra kell menniük. Ketten maradtunk a hat gyerekre. Másnap meg is jelentek az üzemben. Az egyik élesre vasalt fehér nadrágot viselt, a másik galambszürkét. No, mondom magamban, te Jani, ezekkel vért fogsz izzadni. De mit tehettem, bízik bennem az üzemvezetőm .... Mondom az egyiknek: „édes fiam, add ide a kalapácsot!” Hozza ám a csavarhúzót.. Megkérdeztem: „mit tanulsz, édes fiam?” Azt mondja, ő angoMrancia szakos. Akkor a tiéd a franciakulcs. Ez rendben is volt. A kezébe adtam. Ki is ejtette. Rá a lábára. Bekötöztük, leült. Ott ült a satupad végében egész nap, nem volt rá több gond. A másikat elküldtem a közértbe reggeliért. A műszak végére ért vissza, mert csak az otthoni boltot ismeri. A harmadikat megkértem, hozza el az esztergályosoktól az anyagot. Elhozta. Nem azt, amit kértem, de hozta. Rákmenetben, hátrafelé, mert a Rózsi olyan rövid köpenyben dolgozott a marógépen, hogy nem tudta róla levenni a szemét. Nekitolta a kocsit a Pista bácsinak, és felborultak. Az öreget elvittük az orvosi rendelőbe, begipszel- ték a lábát, a gyerek meg a műszak végéig szedegette az anyagot. Reggel, mire beértem, ripi- tyára szétszedték a fúrógépet. Ki akarták próbálni, de nem indult. Nem hát, mert előző este lecsaptuk a főkapcsolót. Az is szétszedték. Két hétig dolgoztak rajta a tmk-sok, mire megjavították. összedugtuk a fejünket a kollégákkal, és kiötlöttük a megoldást. Szereztünk egy kalapot, és mindenki beledobott annyi pénzt, amennyit megért neki az ötlet. Aztán odahívtuk a srácokat, és elmondtuk, hogy van a közelben egy nagyszerű játékautomata. Menjenek, próbálják ki! El is mentek, mi meg végre nekiálfhattunk dolgozni. A nyári gyakorlat végére értek vissza. Épen, egészségesen. Megkapták a fizetésüket, mi meg a dicsérő oklevelet a szak- szervezettől, mert a ránk bízott gyerekek közül egy sem szenvedett nyolc napon túl gyógyuló balesetet. 2 Már a karácsonyi szünet után elkezdték emlegetni a tanáraink o nyári gyakorlatot. No persze, mert akkor ők lazíthatnak, nekünk meg jön a meló, Mondogatták is, anaikor csak azt hitték, figyelünk rájuk, hogy majd a gyárban a szakik... majd megnevelnek bennünket... Ott majd megtudjuk, mi az élet, meg a munka, meg minden. A végén már vattát dugtunk a fülünkbe, hogy ne halljuk a sopánkodá- sukat, de a szájukról így is csak leolvastuk a panaszt. Aztán elhangzott az utolsó csengőszó, a táblára felírtuk, hogy VAKÁCIÓ, aztán elindultunk abba a büdös nagy életbe, ahol majd megnevelnek bennünket. Be is mentünk a gyárba. Hárman voltunk: a Pisti, a Józsi, meg én. Délig ott ültünk a portán, mert valakinek ki kellett volna állítania a belépőnket. Ez bizalmi munka, ugyanis egy cetlire rá kell írni a nevünket, meg a személyi számunkat. Akárki nem csinálhatja. Az, aki csinálhatná, éppen nem volt ott. Elküldték a közértbe reggeliért, és 11 órakor ért visz- sza. Akkor meg a főnök indult el ebédelni, akinek az íróasztalfiókjába volt zárva a bélyegző. Ű is ismeri a közmondást, miszerint „lassan járj, tovább érsz!” Nagyon messzire el akar érni, így aztán nagyon lassan jár. Mondhatni, évek óta helyben. Délután kettőkor értünk le a műhelybe, üres volt. Igaz, hogy háromig tart a munkaidő, de a fürdőben csak fél háromig van meleg víz. Átszervezték a kazánházi munkarendet. Fél munkaerőt megtakarítottak vele. Illedelmesen köszöntünk, és elmentünk haza. Másnap reggel már jóval többen voltak. Ketten. A többieket elküldték kényszerszabadságra, mert nem érkezett be a múlt évre visszaigazolt anyag. Az egyik esztergályos volt, a másik lakatos. Megkérdezték honnan jöttünk, mit tanulunk, és hogy van az osztály- főnökünk. Az esztergályos tizenegy óra után beindította a gépet, a lakatos meg egy re- szelőt tett a satupadra. Ebéd után úgy módjával elkezdtek dolgozni. Mi meg néztük. Mi is csináltunk már ilyet műhely- gyakorlaton, csak valahogy fürgébben. Meg is mutattuk nekik, hogyan kell ezt csinálni. Csak néztek. így aztán egy hét alatt kialakult a munkarend. Ök adogatták a kezünk alá az anyagot, mi meg vágtuk a melót, mint a répát. Tíz perc reggeli szünetet tartottunk, meg fél óra ebédidőt. Nem mondom, lihegtek a szakik, de hát magukra vessenek, ha velünk akarnak összeállni dolgozni... A második hét végén azt mondták, üljünk le egy kicsit, számoljuk össze a teljesítményt. összeadtuk a munkalapokat. Kiderült, hogy két hét alatt mi hárman' öt embernek teljesítettük az egy havi normáját. Kétségbe estek a szakik. Azt mondták, ha ez így megy tovább, a főnökség betiltja a gmk-t, és akkor délutánonként mehetnek fusiznia maszekhoz. Az pedig keserves kenyér, mert a maszek csak azért fizet, amit' elvégeztek... Egymásra néztünk, megrándítottuk a vállunkat, és dolgoztunk tovább. Bennünket ezért küldtek. Ök meg felhúzták a szemöldöküket, és leültek a sarokba tanácskozni. Jó fél óra múlva így szólt hozzánk az esztergályos: — Drága, jó fiúk! Ne csináljátok ezt velünk! Nekünk családunk van; feleségünk, neveletlen gyerekeink. Szükségünk van minden fillérre, amit a nyolc órai munkánkkal, meg a géemkázással keresünk. Ha ti felemelitek a normát, soha többé nem tehetitek be a lábatokat a gyárba. Sőt, az is előfordulhat, hogy cipóra verjük a képeteket. Értitek, ugye?! Már hogyne értettük volna, hiszen az osztályfőnökünk is megmondta, hogy az élet majd megnevel bennünket. De azt azért nem gondoltuk, hogy ilyen közvetlen módszerekkel... Minden esetre megígértük, hogy soha többé nem teszünk ilyen meggondolatlanságot. Végtére nekünk is felnőtté kel! válnunk egyszer. T. Ágoston László HÉTVÉGE 9.
