Dunántúli Napló, 1985. június (42. évfolyam, 148-177. szám)
1985-06-29 / 176. szám
A Mohácsi Izraelita Hitközség a fasizmus áldozatai emlékére június 30-án, vasárnap délután fél 4 órakor templomi gyászistentiszteletet, majd azt követően a Mártírok Emlékműve előtt gyászünnepélyt tart. M ohácsi gimnazista osztálytársaim közül legbarátibb kapcsolatom Wolf Miklóssal volt. Barátságunk csak öt évig tartott tulajdonképpen, mégis felejthetetlen. Amikor a „puszták népétről" jött proliként először néztem körül az osztályban, feltűnt nékem kedves, finom, „úri" arca, félszeg al'akja. Csendes egyénisége elütött a többi úrigyerek fölényétől, távolságtartásától, de egykét parasztgyerek hozzám közelítő gátlásosságátó.l is. Visszahúzódó volt, de barátságos és szívesen fogadott minden őszinte, közvetlen, természetes magatartást, mert jó modora ellenére belőle ez utóbbi eléggé hiányzott. Barátságunk egy pár óra- szüneti beszélgetéssel, egykét gyakorlati helyzetmegoldással kezdődött. Eleinte meg kellett védenem egy-két gúnyos szóbeli, s néhány valóságos gáncsolástól is. Észrevehette, hogy nekem nincs tízóraim. Ö bőségesen kapott és legtöbbször megosztotta velem. Másodikos korunkban egy gazdag parasztgyereket — Krug Korsós iBá lintot — fogadott apja kasztosként, inkább barátként a fia mellé. (A francia—német nevelőnőt már elküldték, őt már szé- gyellte.) Kapcsolatunk ezzel átmenetileg lazult, de pár hónap múlva hiányoztam neki és most már harmadiknak 5s rendszeresen meghívott magukhoz. Régi kedves gyerekszobáját diákszobává alakítottáz át. Itt a napi lecke megbeszélése, megírása után hármasban nagyokat játszottunk. Főleg, ha anyja nem volt otthon, volt „szabad a gazda". Apja a malommal, üzlettel volt effoglalva, nem foglalkozott velünk. legalábbis úgy tett. Ha hangoskodtunk, birkóztunk, vagy eltörtünk valamit, felfordítottuk a szobát, akkor se. Azért meg különösen nem szólt, ha a malom területén az udvarban, magtárépületekben, kerítéseken, padlásokon randalíroztunk. Tán tetszett is neki fia önfeledt, végre jelentkező szilajsága. Reális ember lévén tudta, az élethez még edződnie kell, nem maradhat mindig a mama-kedvence. Anyja hódító megjelenésű, gyönyörű alkatú, hercegnői fellépésű „bombanő" volt, a város szépe-bálványa. A férfiak, a tanári kar tagjai is keringtek körötte. Gondolom a náluk gyakran vacsorázó 2—3 tanár, köztük osztályfőnökünk, dr. Márkus Gábor, kitűnő pedagógus és dr. Szentirmai Tibor, legnagyobb jótevőm és folyamatos patronálom ajánlottak mindinkább jóindulatukba. Tény az, hogy rendszeresen meghívtak magukhoz, Miklós elfogadott kijelölt barátjaként. Rendszeresen meg- uzsonáztaitak, néha együtt is vacsoráztunk. Bizony, ezek az uzsonnák sokszor mentettek meg az éhezéstől. A legjelentősebb segítség az volt számomra, hogy megkaptam a kinőtt, kissé használt ruháit, amik az én szememben és színvonalamon „ünneplő öltönyök” voltak. Soha meg nem alázott. Nem szégyellt, pedig csak szellemileg voltam egyenrangú vele, egy-két területen tán érettebb is, több is, de I megjelenésben, társadalmi helyzetemben inkább kompromittálhattam sokak megítélése szerint. Tüntetőleg ka- ronfogott, ha gazdag rokon családokkal vagy vele egyszintű ismerőseivel találkoztunk az utcán, cukrászdában, ahová enni, fagyizn' vitt. Bemutatott, nem engedett háttérbe vonulni. „A barátom” - mondta határozottan és igy kénytelenek voltak etfogadni. Szülei tudtával és engedélyével befizetett minden jó moziba, és ami még többet jelentett, nélküle sose nézhettem volna meg a Mdhácsi Nyári Színház előadásait. Ezek egy teljesen ismeretlen, más világba vezettek. Nyáron gyakori biciklitúrákat tettünk, nekem is ő szerzett kerékpárt. Nagy dunai, tiszai csó- nakkirándulásökról, táborozásokról álmodoztunk. Ezekből sajnos a mind vészesebben zajló történelem miatt semmi sem lett, csak egy-egy mohácsi-szigeti „Hoithy”-zá- tonyi csónakázás. Egyedül egyben volt, maradt zárkózott, titokzat s, számomra sokáig érthetetlen: mélyen vallásos világában és annak számomra bonyolult szertartásos, ünnepélyes, önfeldt gyakorlatában Pár levelet írtam még megérkezésem után és az első évben, ő ritkábban válaszolt. Én egy teljesen más világba kerültem, és az új élmények, az új ismeretségek lassan mindinkább lazítottak valamikor oly intenzív kapcsolatunkon. 1943 nyarán, amikor csak pór napra ugrottam haza Berényből, nem találtam otthon. A 25 éves érettségi találkozón mesélték: 1944. március 1°-én mohácsi diáktársaim is a bevonuló német csapatokat nézték a gimnázium ablakából. A szenzáció felbolygatta az iskolát. A katonák mellett ódájára sietett természetrajztanárunk, Környei Vilmos bácsi. Ö nem ismert pardont, a tanulás nem szünetelhet. Valaki észrevette az ablakból és elkiáltotta magát: „Vigyázzatok, jön a vaddisznó". Ez volt a diók-beceannyira a mi osztályunkból, hanem 7—8-osok. Beavatkoztam. Sajnos, magamra maradtam. Megvadulva már- már nekem estek volna. Dühömben felszaladtam az igazgatói szobába. Lessi Viktor igazgató ráordított az ablakából a dühöngő csoportra, hagyják abba, különben kizáratja a főkolomposokat az iskolából. Erre ugyan meghátráltak a verekedők, de hozzám is intézett egypár figyelmeztető szót: „Fiam, te meg ne ártsd bele magad ezekbe az ügyekbe! Meglátod, hamarosan úgyis téhetetlenek leszünk.” Sajnos, igaza lett. A kis Kleinne! mégiscsak szörnyű tragédia történt, amikor apjával együtt őt is, nővérét és anyját is gettóba akarták hurcolni. Apja városszerte híres orvos volt, akit sok-sok szegény ingyenbetege utcai tüntetéssel próbált már-már valóban dzsungel, „senkiföldje" volt. Elindultam a Duna-partra. Körülnéztem, aztán nyugodtan besétáltam egy szűk utcán át a gettóba. Több utca, háztömb alkotta. A bejáratok és a tömb körül általában rendőrök cirkáltak. Léhet, hogy a járőr a másik oldalon tartózkodott, vagy betért valahová, nem tudom. Tény, hogy nem tartóztatott fel senki. Igy a veszélyt bagatellizálva, vagy azt fel sem mérve, hamarosan a gettó közepén találtam magam. Széjjelnéztem. Az udvarokon inkább öregemberek, asszonyok, gyerekek voltak. Fásultan, egykedvűen, elhanyagoltan. Riadt, mély szomorúság ült a felnőttek, öregek szemében. Ök — a gyerekektől eltérően — sejthették már szomorú sorsukat. Vagy csak az évszázadok óta nem egyszer átélt riadt félelem volt az? H Tora fia Miklóst gyorsan előkerítették. Sokan ismertek még. tudták, hogy Miklós barátja voltam évekig, együtt láttak vele. Szomorkás, fájdalmas mosollycl, megrendültén jött elém. Nyakamba borult, szinte görcsösen ölelt át.- Miklós — nyögtem — hát bizonyos zsidó ünnepek előtt. Honnan kapta ezeket az inspirációkat, nem tudom. Finom, mélyen érző leikéből áradt, spontán emberi igényből? Vagy rabbijának hatására lett ilyen? Nem tudom. Szülei egész másféle emberek voltak. Ima, szertartás közben - ha épp akkor toppantam be váratlanul —, nem volt szabad zavarni. Ilyenkor a legbelső, legcsendesebb szobájukba vonult, felvette magára a stólát, sapkát és gyertyalángnál néha órahosszat mondta-mor- molta hajlongva az ősi szent szövegeket. Átszellemültem Héberórákra járt, értette is az „írást". Ezt onnan tudom, hogy kérésemre magyarázott, fordított is egyet-mást, részleteket belőle. De e témában sosem kezdeményezett, inkább kitért. Az számára egy szent magánfelségterület volt. Olyan világgal, évezredes hagyománynyal volt őszintén átélt, titokzatos kapcsolata, hogy én azt csak csodálhattam. Amikor 1942-ben végleg úgy döntöttem, elfogadom egy ingyenes ferences gimnázium-kollégium ajánlatát nyugodt, gondtalan tanulásom érdekében, hogy kitörhessek az én szegény világomból, tudást, érettségit, perspektívát 'biztosíthassak a magam számára, sajnálta „elvesztésemet", de megértette és tisztelte elhalálozásomat. Az volt számunkra a legszebb, az utolsó, még re- ménytkeltő nyár. Miklós Mohácson nyaraló nagynénje és exszázados férje majdnem mindig magúkkal vittek, hívtak bennünket. Akcr a szőlőhegyre — oda anyja is velünk tartott néha - akár a mohácsi-szigeti strandra mentek. A strand akkor a kompkikötőtől délre feküdt. Ők fizették a kompot, a kabint, a nekik csomagolt bő élelemből nekem is jutott. Együtt napoztunk, úszkáltunk, beszélgettünk kamaszos lelkesedéssel és izgalommal. Lehet, hogy ezért ragaszkodtak nemcsak Miklóshoz, hozzám is. Bevallom, én is élveztem mindezt, a napozást, az úszást, a szabadságot máshol és másképp is megtaláltam volna, de ilyen társaságot és ilyen ellátást még álmomban sem. Etették, kínáltak, hisz sovány voltam és tényleg féltettek a tüdőbajtól. A ugusztus végén a ferencesek jászberényi ingyenes kollégiumgimnáziumába mentem. A „Szent István" dunai személyhajó indulásakor szüléimén, testvéreimen kívül egyedül Miklós búcsúztatott. Magához szorított. Csak akkor láttam könnyezni: „Menj, menned kell! De ne felejts el, írj!" Sose volt ilyen szentimentális, szinte érezte, hogy vége, útjaink elválnak. neve. Hamar ütött, kemény, katonás, rosszkedvében kissé rabbiátus ember volt Vili bácsi. A hangos „vaddisznó” jelzőt egy magyarul értő SS- katona a bevonuló német hadsereg gyalázásaként ér; telmezte és jelezte parancsnokának. Géppisztolyos katonák rohantak fel az emeleti osztályba és csőretöltve lökdösték, motozták osztálysikerrel megmenteni. De a csendőrök meghátrálására SS-különítmény is beavatkozott és behatoltak villájukba. Mire beértek, a sorsukkal tisztában lévő apa ciáninjekcióval egész családját s önmagát is megölte. A fél város sírt — szégyenében. Ez a tragédia végképp felkavart. Elhatároztam, hogy ügyeimet — kollégiumi megez borzasztó, mi történt veletek? Szüleid is itt vannak? Bólintott. — Hát apád a nagyezüstjével sem kapott mentességet? Hát a katonatiszt sógo- rodékkal mi van? Miért nem menekültetek Budapestre, ott sokan elrejtőztek.- Jeromos — válaszolt rezignálton —, nincs kivétel, nincs segítség. A sógorék — Az egykori gettó helyén álló emlékmű Fotó: Läufer L. társaimat, keresték a hangadót. Szegény Wolf Mikiről rögtön megállapították, hogy nem „árja", ráfogták, hogy ő kiabált és el akarták intézni. Erre egy osztálytársam, aki papnak készült, később az is lett, a gyalázkodó „vaddisznó" szót magára vállalta. Az igazi „bűnös" lapított. Felpofozták, de ez sem volt elég, az osztályt a városparancsnokságra kísérték, és túszként fogva tartották. Csak a polgármester, a behódoló magyar katonatisztek kérésére és a város nyugtalankodására kerültek haza. Környei tanár úrnak eskü alatt kellett kijelentenie, hogy a „vaddisznó” jelző neki szólt. Ezzel az ügy véget ért. Miklóst az osztály szolidaritása most még megmentette. E vésztjósló előjeleket hamarosan mind tragikusabb események követték. A hatodik osztályt sárga csillaggal a mellén még befejezhette, de azt is csak protekcióval. Utána azonnal a Duna-partí gettóba zárták őket is. Nem számított már apja presztízse, világháborús nagyezüstje. De őt legalább az iskolában nem érték megaláztatások, Jászberényben ugyanis, ahol, én éltem át ezeket a heteket, a németek bevonulása után hamarosan egyes durva nagyszájúak gyalázni, inzultálni kezdték a zsidó iskolatársainkat. Óraszünetben az iskolaudvar zúgában már nemcsak gyalázták, hanem szabályosan ütni-verni kezdték őket, főleg egy Klein nevű osztálytársamat. Nem is bízatást, pótvizsgára készülők instruálását — átmenetileg felfüggesztve, azonnal Mohácsra utazom. Akkorra már felgyorsultak az események. Kőbányán, a nyílt pályán éltem át Budapest talán legszörnyűbb bombázását. Szerencsére egy kanyarban veszteglő vonatunkat sűrű fasortól védve nem vették észre. Melettünk égett a gumigyár, a Keleti felé háztömbök dőltek össze, szerelvények szakadtak szét a légnyomástól. A Kerepesi temetőiben, ahová pánikszerűen sokan menekültek, kifordult sírok, sebesült, vérző, haldokló emberek. Ilyen pszicfhés pánikkal érkeztem végre Mohácsra. Magát Mohácsot is támadta egy-egy magányos gép, ak- násították a Dunát, uszályokat, hajókat ' bombáztak, géppuskáztak. Szüleim, testvéreim megvoltak, az ismert problémákon kívül más bajuk nem esett. Elég volt az. Kérdésemre azt mondták, •hogy a zsidók itt már a Du- na-parti gettóban vannak. Sőt, apám úgy értesült vasutas barátjától, hogy hamarosan bevagonírozzák őket. E fhatároztam, másnap reggel bemegyek Miklóshoz, megkeresem és megpróbálom kiszöktetni. Beszéltem egy jószívű sokác szomszéd családdal, akiknek a szigeten tanyájuk volt, hogy segítsenek elbújtatni Miklóst. A szomszéd bácsi jól ismerte Miklós apját. „Ha jöttök, fiam, nálam elbújhatnak. Ott az ördög se találja meg őket!" A sziget akkor úgy hallottuk — öngyilkosok lettek. Nem volt több szavam, megnémultam, a tények léiéi ítettek. Ne félj. megmentünk, nem hagylak el. - Kínosan hallgattam el, hogy már napokon belül deportálják eket, a vasutasok szerint már összeállítják a szerelvényeket. — Most azonnal búcsúzz el anyádtól, apódtól, hozz egy-két ruhadarabot, megszökünk. Nézd, itt, a falon át. A gettó szélét csak egy magas kerítésfal választotta el a szomszéd házaktól, a kerítéseken ál a jószándé- kúak híreket közöltek és egykét legszükségesebbet is tudtak átadni. — Ott tú! már segítenek, csak ezen jussunx át. Fel- állsz a kezemre, akkor már eléred a tetejét, engem is fefhúzol utánad. A „sokac révén" át fél áru alatt a szigeten leszünk, ott már várnak ránk. Egy-két hónap, s vége lesz ennék a szörnyűségnek. Ott nem talál meg senki. Fogta a kezem és csők nézett-né'zett rám - sokáig szótlanul. — Körzönöm, lehet hogy sikerülne. Most tényleg nem látok rendőrt az utcák végén. De ne haragudj, anyám-apám nélkül neirr megyek. Együtt maradunk, amíg lehet. Egy a sorsunk, majd lesz valahogy. Hiába kérleltem. Pedig sikerülhetett volno. Persze, anyjával, apjával együtt — képtelenség. — Kösz a barátságot, mindent! Remélem, találkozunk még! Ne felejts ei! Az utca végén visszanéztem: megdermedt szoborként áflt ott, soha nem látott, sírni akaró és nem tudó arcával. Ezt nem lehet effeleiteni. Mennyit tett értem a boldogabb idökoen1 Maga mellé vett, magához emelt. S nem segíthetek, semnvt sem tör- leszthetek. Letérten, magamba ros- kadva vánszorogtam a gettó- kijárat felé, Miklósék kilátástalan sorsán járt az eszem. Mint a legtöbben, magam se hittem volna, hogy tömegir- tós vár rájuk. Kényszermunkára, áttelepítésre gondoltam, s azt hiszem, ők is. Egy durva hang rivallt rám. — Vissza, hová megy? nem tudja, hogy nincs kilépés, hol a csillagja? Rémülten megálltam: — Én nem ide tartozom, nem vagyok zsidó! — Nem zsidó, hát akkor mit keres itt? Hol ment be, hol volt?! — Nem tudtam, hogy nem szabad bemenni, egy volt osztálytársamat kerestem fel, akit két éve nem láttam. Jászberényből jövök. — Ijedten kezdtem papírjaimat előkotorni. Nem vette át, bele se nézett. — Nem érdekel, kicsodái Aki benn van, az benn van. Ha nem zsidó, akkor a zsidók barátja. Visszafordulni, itt marad! Tiltakoztam, mutattam a! különleges Igazolólapot. Fenyegetően közeledett: „Visz- sza!" Most már könyörögni kezdtem: — Engem itt Mohácson sokan ismernek, volt tanáraim is igazolnak. - Nem engedett, csak kiabált tovább. Kezdtem kétségbeesni. Hot volt már hidegvérem és elszánt szöktetési tervem! Egy rendőrtiszt figyelt fel a kiabálásra és odasietett. — Mi van itt? — Jelentem — vágta magát vigyázba a félrészeg őrmester — ez a zsidógyanús vagy zsidó, ki akart szökni a gettóból. Azt állítja, nem oda tartozik. A tiszt rám nézett.-- Vön igazolványa? Mutassa! — Odaadtcm, olvassa a nevem. Most a furcsa, ritka nevem segített. — Mondja, maga nem mohácsi gimnazista? — De igen, az voltam, Ba- latinácz Jeromos vagyok. Rárivullt a rendőrre: — Elengedni, ismerem, a fiam osztálytársa, nem ide tartozik. — Aztán hozzám fordult. - Apáti Alajosnak vagyok az édesapja. Mit keres itt? — Apáti bácsi, az osztálytársunkat, Wolf Miklóst látogattam meg, két éve nem láttam már és Jászberényből jövet hallottam, hogy itt van. Többet neki se mertem mondani. — Jó, de most tűnjön el gyorsan! Ha nem én jövök, az Isten se segíti ki innét. Megalázva, de megköny- nyebbülten siettem haza. Az apám rögtön észrevette, Fogy történt valami. Pár szóval elmondtam. „Hát, ha ilyen bolond vagy, jól megjártad. És te tartod okosnak magad? Bemenni a gettó ba .. Másnap vagy harmadnap csendes, megalázott menetet tereltek az áliomás felé. Nem volt erőm újralátni őket. De azt mondják, azt mondták: a mohácsiak, a legtöbben megsiratták, so kan az állomásig kísérték őket. S oha többé nem láttam őt, sorsát, útját nem ismerem. Csak azt, hogy megölték apjával együtt. Nem tudom hol, nem tudom hogyan. Csak az any- \ ja maradt életben. 1945 nyarán 1—2 napig tartózkodott Mohácson. Nem tudott fia, férje nélkül, emlékeitől meg- kínzottan itt tovább élni, rokonaihoz költözött Eszékre. Akkor is, azóta is megrendültén gondolok rájuk és felidézem magamban Miklóst. Auschwitzban, Majda nekben járva kerestem nevét a falakon, lényét a hamuhegyekben ... Hiába. Balatindcz Jeromos
