Dunántúli Napló, 1985. június (42. évfolyam, 148-177. szám)

1985-06-22 / 169. szám

Itt a nyár. Egy félnapnyi szépségeit szeretném idézni ezekkel a képekkel mint­egy kedvcsinálóként a tú­rákhoz. A napokban jártam az óbányai völgyben. Az úti­könyvben azt olvastam elő­zőleg, hogy „vízesésekkel tarkított pisztrángos patak kisér bennünket, partján hajdani vizimalmok dülede- zö épületeit, az erdőben szénégető boksák maradvá­nyait találjuk ... A Mecsek egyik legszebb részén já­runk ..." Én a vízesésekre csodálkoztam rá leginkább. Két-három kilométer hosszan, miközben a pataknak hol ezen, hol meg azon az ol­dalán mentem, a viz egy­szer csendesebb, másszor lármásabb csobogása ki­sért néhol fantasztikusan szép sziklafalak között. A ke­vésszámú épület szemláto­mást lakott — állandóan vagy nyaralóként, s csak há­tul, a völgy legmélyén, csak­nem Kisújbányánál láttam a dús növényzetben megbújva egy romos falat, valaminek — talán egy vízimalomnak? — a maradványát. Sok szépsége révén kiván­csivá tett a völgy: hogyan, mikor alakult ki ilyenné? Geológiai korok során, év­milliókkal ezelőtt „születtek” a völgyet jellemző kőzetek — mészkő, márga, homokkő — és a hegységképző erők mozdították ki azokat eredeti vízszintes helyzetükből, az. tón megjelent a viz, völgyet vájt, s íme, „máris” kiala­kult szeszélyes formájú víz­eséseinek a sorával, az óbá­nyai völgy, Baranya megye egyik legszebb — a maga nemében egyedülálló — ter­mészetvédelmi területe. A vízesések völgye. Hársfai István képriportja

Next

/
Thumbnails
Contents