Dunántúli Napló, 1985. június (42. évfolyam, 148-177. szám)

1985-06-15 / 162. szám

Funkciók és lehetőségek Fotók és fotósok hat országrészből Mire jó, mire lehet jó a fo­tográfiai úton előállított kép? Dokumentálja a világ jelensé­geit és összefüggéseit? Han­gulatot, atmoszférát teremt? Szerzői véleményt, attitűdöt közvetít? Mekkora a szerepe a fotóművészetben a techniká­nak, mekkora az embernek? Lehet-e egyik vagy a másik do- minánsabb? Válságba juttat­hatja-e az utóbbi évtizedekben mind erőteljesebben érvénye­sülő értelmező karakter a fo­tográfiát? Egyáltalán: mi le­het a fotó jövője? — Ilyen és ehhez hasonló kérdések fog­lalkoztatták az elmúlt hét vé­gén Pécsett a hat országrész fotófórumának résztvevőit. És hogy e kérdések nagyon is in­dokoltak, annak legjobb bizo­nyítéka az a galériában meg­rendezett kiállítás, amelyen Karintia, Stájerország, Horvát­ország, Szlovénia, Baranya és Vas megye összesen (a színes diaanyagokat is figyelembe véve) negyvennyolc fotográfu­sa mutatja be képeit. Még a fórum vitájában hang­zott el a vélemény az egyik résztvevő részéről: az osztrák fotográfia általában közéleti érdeklődésű, az embert és tár­sadalmi viszonyait vizsgálja; míg a magyar és jugoszláv fotósok inkább hajlamosak be­zárkózni a maguk elefántcsont­tornyába. E fölszólalás minde­nekelőtt azért tanulságos, mert jelzi, mekkorát tévedhet az em­ber, ha nem veszi figyelembe. hogyan született egy kiállítás és mit reprezentál. Mert hát véletleneket aligha praktikusa nemzeti sajátosságok rangjára emelni. Azt ugyanis minden­képpen tudni kell, hogy a most Pécsett látható kiállítás semmi­képpen sem reprezentálja sem az osztrák, sem a jugoszláv, sem a magyar fotográfiát. Sőt, azt is merem állítani, hogy még a pécsi fotósok törekvé­seit, alkotói jellegzetességeit sem igen reprezentálja a Ba­ranya megyei anyag. Nem is teheti a válogatás rendszere miatt, s azért sem, mert saj­nos, számos olyan fotós is hiányzott a kiállítók sorából, akik munkásságukkal az utób­bi években meghatározó mó­don voltak jelen a megye fotó­életében, annak karakterének kialakításában. Egy kicsit ismerve Ausztria, valamint Jugoszlávia nyugati köztársaságainak fotóéletét, alighanem a többi anyagról, válogatásról is elmondható mindez. (A kollekciók úgy áll­tak össze, hogy egy-egy gon­dolatkör köré fölfűzött nyolc képpel pályázhattál? az egyes szerzők, anyagukat az egyes országrészekben külön zsűriz­ték, válogatták. Ez önmagában szerencsés, hiszen az egy gon­dolat köré fülfűzött képek elv­ben jól reprezentálhatnák egy­egy szerző aktuális törekvése­it, sőt, az eredményhez vezető utakat is. Ront viszont a vár­ható eredményen, ha egyes szerzők egyáltalán nem pá­lyáznak, s ha a beadott anyag az „egy gondolat jegyében” kiszakad az oeuvre-ből. Akkor bizony esetlegességek is szü­lethetnek.) Vegyes benyomást teremt az a kiállítás a nézőben. Vegye­sét, mert szükségképpen ma­radnak hiányérzetei, ha az eredményt a kitűzött céllal ve­ti össze. És maradnak hiány­érzetei akkor is, ha e sokféle közegből érkezett anyagot, mint eredményt a fo­tográfia lehetséges jövőinek szempontjából próbálja átte­kinteni. Mert bár nagyon szép, nagyon pontosan megfogalma­zott kollekciókat is láthat az ember ezen a kiállításon, óha­tatlan, hogy észre ne vegye a formanyelvi elbizonytalanodást (ami általában is jellemzi töb- bé-kevésbé a vizuális művésze­teket), s azt, hogy a változó, megújult mindennapi vizuális közeg (beleértve például a reklámot is) egyre inkább ha­tással van a fotográfia for­manyelvi eszköztárának alaku­lására, fejlődésére. És azt is jól reprezentálja ez a tárlat, hogy a fotó is mind újabb technikai eszközöket használ fel lehetőségeinek bővítésére. Akadnak hót elgondolkodta­tó jelenségek, amelyek kéte­lyeket is ébresztenek az ember­ben. Kételyeket a fotográfiá­val és az itteni eredménnyel kapcsolatban egyaránt. De az összképhez az is hozzá tarto­zik, hogy (a diákról most nem beszélve) érdekes anyagot mu­tatott be Maletics László, Mar­saiké Péter, Körtvélyesi László és Becker Leonóra. És az is, hogy Csonka Károly érdekes ötletet valósított meg izgalmas képi közegben. És az is, hogy hat országrész fotóit együtt le­hetett látni, hogy jó alapul szolgáljanak a fórum sokszor kemény vitáihoz. Mert e hat országrész fotósai így sok min­dent megbeszélhettek, olykor kemény viták során formálhat­ták a maguk és mások vélemé­nyét és szorosabbra fűzhették a barátság, az együttműködés szálait. És itt, végezetül fci kell mondani egy szót, amely új­raértelmezheti e kiállítást. Mert ez a fórum alapvetően műhely volt. És hogy az lehetett, és hogy ily elismeréssel nyilatkozhat­tak jugoszlávok és osztrákok Magyarországról és Pécsről, abban óriási szerepe volt a fáradtságot nem ismerő rende­zőknek, a Mecseki Fotóklub­nak. Kiváló munkájukkal így nemcsak fotográfusi missziót töltöttek be. Annál jóval töb­bet. Szávay István Pécs képzőművészeti múltjából MAGYAR PROVANCE? Műteremlátogatáson Remecz Bélánál Fotó: Proksza László Nemrég a kezembe került egy meghívó Remecz Béla pé­csi festőművész kiállítására. Annak a Remecz Bélának a tárlatára aki 1945 szeptem­berében „az első pécsi szabad­csapat kiállításon" már ott volt Martyn Ferenc, Egry Jó­zsef, Bizse János, Kelle Sándor mellett; aki az alig meginduló új élet első perceiben művész- társaival együtt az éledező em­berek számára felmutatta a mű­vészet és a szellem már pislá­koló mécsesét. Az emlékektől indítva a kiál­lítási emlékek felelevenítése ürügyén kerestem Remeczet a pécsi toronyházban levő műte­remlakásában. Halomba kötött, megsárgult meghívókat, újság­kivágásokat, napilapokat tett elém, majd állványon, lévő vász­na felé fordult, hogy a számá­ra mindig kedves régi Pécs egyik Zidina környéki házsorát öltöztesse pirosba-sárgába a kora délutáni fénynél. Az első meghívó 1945. szep­tember 23-tól október 7-ig a Baranya vármegyei Múzeumban i'évő első csoportkiállításra in­vitál, amelyet a Magyar Kép­zőművészek Szabad Szervezete rendezett és nemcsak a kiállí­tást, hanem Achátz Imre, dr. Dombay János és Fehér Miklós művészeti előadását is kínálja. Akiállítás előszavában Martyn Ferenc elmondja, hogy a mű­vészek nagyobb része pécsi, né­hány közülük országosan is­mert, de szerepelnek újak is, fi­zikai munkq^ok is. Az ország szellemi felépítésében a művé­szeteknek nagy szerepük van, és ezt a munkát művészeink lelkesen vállalják, írja Martyn, majd így folytatja: Pécs déli, festői kerete, a megye finom képeskönyve különösen alkal­mas arra, hogy itt kollektív művészeti munkásság jöjjön lét­re, mely később abban a ma­gyar Provance-ban valóságos is­kolává fejlődjék, következmé­nyeiben az itt élő ember mű­vészeti kultúráját nevelje, irá­nyítsa és életét egésszé tegye. Alig fejeződik be az első kiállítás, 1946. január 13—20. között a múzeum termeiben Bolvári Alajos, Érdi Győző, Krassó Dénes gyűjteményes ki­állítása jelentkezik, amelyen szerepelnek a Szabad Szervezet grafikai csoportjának tagjai is. 8. HÉTVÉGE Remecz Béla képei között új névként jelentkezik Cseh László, Goda Ede. A Magyaf Képzőművészek Szabad Szervezete 1947. már­cius 11 — 19-ig rendezi meg hu­szadik csoportkiállítását. A meg­hívót Egry József és Martyn Fe­renc tollrajzai ékesítik. Idézet az előszóból: „Mun­kásságának harmadik esztende­jébe lép a Képzőművészek Sza­bad Szervezetének Pécsi Cso­portja, az elmúlt két esztendő tizenkilenc kiállítása, a fenn­álló képzőművészeti szabadlí­ceum, egy sor művészeti elő­adás és tárlatvezetés, a Ma- gyor—Szovjet Művelődési Tár­saság Kiállításainak rendezése jelzik a megtett utat. Itt érde­mes megemlíteni, hogy bizo­nyos értelemben néhány pécsi festő indította meg az új, az „absztrakt” művészeti moz­galmat, mely egyelőre fő­ként Budapesten rendezi kiállí­tásait, keresve a módot, hogy a magyar szellemnek jussa és helye legyen az európai művé­szet történetében. Közel két­ezer művet állított ki az el­múlt két év alatt a Szabad Szervezet 50 tagja. De mindezen túl történt Pécs művészeti életében még valami, amit kifelé semmi sem jelez, és ami az elkövetkező esztendő eredményeinek leg­jobb alapja. A Szabad Szerve­zet tagjainak olyan együttmű­ködéséről, kölcsönös megbecsü­léséről, beszélhetünk, melyet sehol az országban nem ta­lálnak meg. Ennek az együtt­érzésnek következménye aztán a szomszéd városoknak — Ka­posvárnak, Bajának, Mohács­nak — hozzánk való közeledé­se és bizalma, mely mintegy elismeri a pécsi művészeti élet tiszta erkölcsi szándékait, a lelkességet, mely a józanul fölvetett terveket meg is való­sítja. Kezünkben a Művészeti Tanács és a Szabad Szervezet budapesti központjának elisme­rése, mely Pécset, a vidék egyik első művészeti székhelyének jelöli meg. Ez feljogosít arra, hogy valami mást, valami töb­bet érjünk el, műveink kivételes, jellegzetes „couleur locale"-já- val valóságos iskolát terem­tünk, hasonlóképp Nagybánya vagy Szentendre művészeti mun­kásságához” — fejezi be elő­szavát Martyn Ferenc. Ezzel a márciusi kiállítással párhuzamosan rendezték meg Budapesten a Második Szabad Nemzeti Kiállítást a Fővárosi Képtárban, a Károlyi palotá­ban, melyen Bizse János, Cseh László, Egry József, Gebauer Ernő, Kelle Sándor, Nikeiszky Géza, Remecz Béla pécsi fes­tőművészek is szerepelnek. A kiállítást Keresztury Dezső kul­tuszminiszter és Pátzay Pál ál­lamtitkár nyitotta meg. Remecz Béla a felszabadulás utáni években tanított, üze­mekben képzőművészeti szakkö­röket szervezett, s maga is, ta­nítványai is számos kiállításra jutottak el. Művészeti nevelő, ismeret- terjesztő tevékenységét folytat­ták azok az önkéntes népmű­velők, lelkes emberek is,, akik később, az ötvenes, hatvanas években vetítőgépekkel járták a falvakat, a munkásotthono­kat, és a TIT keretében folyó előadássorozatokkal segítették az ízlés fejlesztését, a művelt­ség emelését. Mindennek felidézésére, s e tanulságos műteremlátogatás­ra az adott alkalmat, hogy a Ságvári Művelődési Ház Kis- galériájában nemrég megren­dezték Remecz Béla képeinek kiállítását. Dr. Takács József Interjú Dragutin Tadijanoviccsal Dragutin Tadijonovic — jobbról — a Horvát-szerb Gimná­ziumban tartott iró-olvasó találkozón. „Sohasem feledtem a gyökereimet” Neves horvát költővendég Pécsett Az idei könyvhét vendégei között üdvözölhettük Dragu­tin Tadijonovic akadémikust, horvát költőt. Ebben az év­ben tölti be 80. életévét, mégis elfogadta a baranyai meghívást, és az eszéki Pavle Blazek költővel, valamint Bogdan Mesinger író, kriti­kus társaságában író-olvasó találkozón vett részt Felső- szentmártonban és Dráva- sztárán; a pécsi Délszláv Klubban, ahol beszélt August Senoa szobrának felavatásán; közben találkozott Csorba Győzővel, és ellátogatott a pécsi horvát-szerb iskola gimnazistáihoz. Itt kértünk tőle interjút:- Először 1972-ben jár­tam Magyarországon, a Ju­goszláv Tudományos Akadé­mia képviseletében, a zág­rábi Irodalmi és Színházi Intézet igazgatójaként, hogy két rendezvényben állapod­jak meg a Petőfi Irodalmi Múzeummal. Mindkettő meg­valósult: 1973-ban kiállítást rendeztünk Zágrábban Pe­tőfi születésének centenáriu­ma alkalmával, továbbá Bu­dapesten, az akkor 80 éves Miroslav Krleza tiszteletére.- Az első kapcsolatom Magyarországhoz azonban jóval korábbi és személyes jellegű. Aszód városa méq gyermekkoromban bevonult az életünkbe. Az első világ­háború idején itt ápolták se­besült apámat. Aszód ben­ne van a verseimben és őr­zök egy fényképet, amely ott készült apámról, a nővérek és az orvosa társaságában. — Versei húsz európai nyel­ven és eszperantóul láttak napvilágot. Kik voltak a ma­gyar fordítói?- Sokan fordították ma­gyarra a verseimet, amelyek szerepeltek valamennyi itt kiadott jugoszláv versantoló­giában: így Csuka Zoltán, akit annak idején felkeres­tem Érdligeten, vagy a nem­rég elhunyt Dudás Kálmán, aki gyakran meglátogatott Zágrábban. Vujicsics D. Sztoján és Papp József i-, ültetett át a verseimből. Ma­gyar nyelvű kötetem 1974- ben az újvidéki Fórumnál je­lent meg Fehér Ferenc vaj­dasági költő válogatásában, fordításában, • Kései arató címen. — Verseiben szinte soha­sem jelenik meg direkt mó­don a huszadik századi tör­ténelem vagy a politika - viszont hihetetlenül elevenen él a szlavóniai szülőfalu, Rastusje. Ez netán menedék a század megrázkódtatásai ellen? — A költészetben megpró­báltam létrehozni a magam, külön világát. A saját éle­temet adtam vissza a ver­sekben, ez a líra az életem naplója. Köteteimben is min­dig kronologikus sorrendben szerepelnek a versek. Hat­van esztendeje élek Zágráb­ban, de életem alapvető élménye a szülőföldem ma­radt, a Slavonski Brod mel­letti falu, Rastusje. Ehhez tértem vissza mindig, és so­hasem feledtem el ezeket a gyökereket. Emellett ugyan­olyan hangsúlyosak számom­ra az olyan örök! emberi té­mák, mint a szerelem, az élet, az elmúlás és a halál. A fő kérdés úgyis mindig az, hogy a költő megtalálja-e a témákhoz a megfelelő lírai kifejezésmódot.- Kikre figyelt oda pályá­ja során?- Természetesen Krlezára, Tin Ujevicre, Abe Sinniere. Ugyanakkor fordítottam Goethét, Hörderfint, Nova­list, Heinét, nagyra tartot­tam a szlovén Cankart, Kocbeket. Német fordítások­ból, de jól ismertem Petőfit, majd Krleza nagyhatású esszéje a két háború között ráirányította a figyelmemet Adyra. Amikor Antun Gustav Matos nyomait kutatva be­jártam Párizst, felkerestem azokat a helyeket is, ahol Ady Endre megfordult.- Jelentős volt kiadói te­vékenysége is a horvát iro- | dalom klasszikusainak meg­jelentetésében ...- Volt alkalmam szerkesz- i teni más költők, írók mellett August Senoa műveit, és most nekem jutott Pécsett az a váratlan és megtisztelő feladat, hogy megemlékez- j zem róla pécsi mellszobra- i nak felavatása alkalmával. Ügy is, mint olyan költő, aki Senoa városában él hatvan esztendeje, és tagja annak a bizottságnak, amely Senoa szobrának felállítását sze­retné elérni Zágrábban. Ha­lálának 130. évfordulóján, ! 1968-ban én írtam a Senoa szülőházán elhelyezett emlék- ! tábla szövegét is.- Most hogyan telnek napjai? Ir-e új verseket?- A zsengéimet, amely-e- i két „zöld gyümölcsöknek" hí­vok, tehát ezeket leszámítva háromszáz verset írtam ed- I dig, és ezek száma pár hó- j napja Opatijában huszon­hárommal gyarapodott. Itt , nyugalom vett körül, befejez­tem egy rég megkezdett té- ] mámat, Őseim címmel, és ír- j tam további tíz verset. S tavaly decemberben egy új­évi köszöntőt, amely kenye­ret kíván minden ember asz- ! tolóra. Közben készülünk Zágrábban a horvát írószö- j vétség fennállásának 85. év­fordulójára — ennek éppen fél évszázada vagyok a tag­ja.- Mi a véleménye a köl­tészet mai jelenlétéről a vi­lágban?- Az én esetem cáfolat arra, hogy nem olvassák a verseket. Minden kötetem nagy példányszámot, sok kiadást ért meg, és sorra el­fogyott. Ha megvették, úgy vélem, el is olvasták a ver­seimet, és azok jelentenek valamit a mai embernek. Dragutin Tadijonovic, a szomszédos Szlavónia szü­lötte idén november 4-én lesz nyolcvanéves. Ebből az alkalomból szimpoziont ren­deznek Záqrábban, Slavonski Brodban, Eszéken és Vinkov- cín. Három kötete jelenik meg, köztük egy kétnyelvű, horvát-olasz versválogatás Rijekában; ötödik kiadás­ban, lemezzel, festményre­produkciókkal illusztrálva legjelentősebb kötetének, A gyűrűnek ötödik kiadósa, továbbá harmadikként az újonnan született költemé­nyek. Gállos Orsolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents