Dunántúli Napló, 1985. május (42. évfolyam, 118-147. szám)
1985-05-11 / 127. szám
Zsivko Csingo Duko Koleszki családja Most már aztán igazán nem tudta az öreg Duko Koleszki, mitévő legyen. Fiai, egyik a másik után, kivándoroltak Ausztráliába. Előbb a fiai, aztán a családjuk is. Egyszerre üres lett a ház, kihalt, csendes. S ahogy fogyott a család, úgy szikkadt napról napra Duko Koleszki lelke is, úgy lepte be lassan a dér a szívét. Szörnyű, lidérces álom költözött belé, s emésztette, mint a féreg. És éppen ez volt az, ez az álom, amitől a legjobban megijedt Duko Koleszki. Egv kora tavaszi viharos estén jelentkezett először, baljós előjeleként háza megfogyatkozásának. A tűz mellett üldögélt háromlábú kisszékén, egészen elkóbult a melegtől, a tölgyfa kellemes illatától — vézna, megtört teste kéjjel szívta magába az égő tölgy illatát —, ekkor lepte meg a különös álom: hatalmas, fehér paripán lovagolt egy világos, fiatal erdőben, majd a tavaszi mezőn át. a virágba borult gyümölcsfák között, amikor váratlanul és kísértetiesen megszólalt fölötte egv kuvik. felriadt, ott gubbasztott még mindia a háromlábú kisszékén, mint egy beteg madár, dermedtem Jeges hideg csapta meg. A tűz kialudt, a parázs réq elhamvadt már. S akkor a feje felett, a mestergerendán ismét megszólalt az az átkozott kuvik. Az éj kellős közepén. Előbb azt hitte, képzelődik, merev ujjaival megdörzsölte a szemét. A madár azonban továbbra is ott röpködött körülötte, figyelő tekintettel méregetve az öreget.- Hogy kerülsz te a házamba? — kérdezte Duko Koleszki. — Mit keresel itt? A madár még huhogott egyet halkan, fenyegetőn, aztán nyomtalanul eltűnt valahol a házban. Hát így kezdődött az az elkeseredett küzdelem Duko Koleszki és a vészjós madár között. Az öreg régi harcos volt, tudta, hogy nincs más hátra, ha ki akarja űzni a madarata házából, éjjel-nappal résen kell lennie. Attól kezdve hol itt bukkant fel, hol ott, a legváratlanabb időpontban, ide-oda kóválygott a házban vagy a ház körül, mint valami kísértet. S így ment ez napokig, hetekig. Legkisebbik fia, a szégyentelen Kolyka már ki is nevette érte. Végül úgy döntött az öreg, lesz, ami lesz, ő biz elmegy panaszával a pártbizottságba. Fellobbant benne a régi harci kedv, nem hagyja magát, addig nem nyugszik, míg nem segítenek a baján. Duko Koleszki nagy kék szeme — egyedül a szeméből sugárzott még némi derű —, figyelmesen fürkészte a fiatal párttitkár, Ivan Vaszileszki arcát. Huszonnyolc éves ha lehetett a titkár, legtöbb harminc, jóvágású, vidám legény benyomását keltette, öltözéke és egész megjelenése is erről árulkodott: divatos, sportos öltöny, nem túl rövidre nyírott haj, hosszú barkó; vékony bajuszát mintha vonalzóval húzták volna meg. Közgazdász volt, nemrég végzett, úgy emelték ki valamelyik társadalmi könyvviteli szolgálatból. Füstszűrös cigarettát szívott, fehér bécsi szipkán, mely a nikotin 80 százalékát felfogja. Nem úgy festett, mint aki minden pillanatban halni kész az eszméért, de szemlátomást figyelemmel, megértéssel hallgatta az öreg panaszát. — Petrevel kezdődött, a legidősebb fiammal — fogott bele meséjébe Duko Koleszki és félszegen mosolygott hozzá. — Igen, vele kezdődött. Ő örökölte a helyemet, amikor nyugdíjaztak. Jó helye volt, fent dolgozott a kisvasúton Preszekón. Hanem egy idő múlva, a nyavalya törje ki, megszüntették a kisvasutat: üsse kő, mondtuk, n-.ajd lesz helyette jobb. Petre háromhavi gondolkodási időt kapott: vagy elmegy Szkopjéba dolgozni, vagy aláír, hogy önként hagyta el munkahelyét. Szkopje sehogysem felelt meg, mihez kezd ott az asszonnyal meg a hat gyerekkel, lakás nélkül. Nem, Szkopjéért igazán nem lelkesedett Petre, ez érthető. Na, volt ahogy volt, letelt a három hónap. Petre aláírta a nyilatkozatot, hogy önként hagyja el munkahelyét. Sebai, csak egészséq legyen, bejelentkezett szépen a munkaközvetítőnél. Telik-múlik az idő, elmúlik egy év, elmúlik kettő, hely sehol, odahaza meg, ahogy mondani szokták, jószerivel már sóba-vízbe krumplira sem futotta. Látom, emészti magát a fiam, napról napra hallgatagabb, nincs egy jó szava, nem az a régi Petre már! „Mi van veled, fiam" — kérdem tőle — „csak nem vagy beteg?" „Rosz- szabb ez, apám, még a betegségnél is" — válaszolja ő. — „Megöl ez a tétlenség". — „Ugyan!" — vigasztalom. — „Szedd össze maqad! Munka majdcsak akad, de az egészséq nem jön vissza, ha eqvszer elveszti az ember. Ne emész- szed magad, fiam, az egészségedre vigyázz, az isten sokáig éltessen családostul.” — „Nincs énnékem, apám, mór a családban sem semmi örömöm" — mondja. — „Elegem van már asszonyból is, gyerekből is, elegem van az egész életből!” Így beszélt Petre, az én Petre fiam. Nem lehetett visszatartani. Az igazat megvallva mást nem hibáztathatok, csak magamat, én mondtam neki: „Ne siránkozz itt, azzal nem megyünk semmire. Most megnyílt a világ, férfi vagy, eredj. nézz körül! Bolond gyermek!" — mondom neki — „itt akarsz megdögleni? Eredj, eredj! Ember vagy, élned kell!” Hogy a nyelvem haraptam volna el! Mi ütött belém, hogy ilyeneket mondtam neki? A sátán beszélt belőlem nyilván. Fogja magát szépen az én Petre fiam, kiváltja az útlevelet és köd előttem, köd utánam! Azóta nem láttam. Három évig vártunk rá, hogy majdcsak hazajön. Jött helyette egy garancialevél a családnak. Hogy menjen az asszony is a gyerekekkel. Mit volt mit tenni, elment az asszony is a gyerekekkel. Elbúcsúztattuk őket szépen, erőt, egészséget. Eg veletek! Irány: Perth, Ausztrália. Hát, igy volt ez a Petre fiammal. Nézzük csak: Petre ment elsőnek, utána az asz- szony, az kettő, meg a hat gyerek, az összesen nyolc. Oda a családom fele! 1965-ben, a reform évében, itthagyott Pavle, a második fiam is. Munkaerőfelesleg lett. Ide se kell, oda se kell, egyszerű kétkezi munkás. Nem baj, csak egészség legyen, bejelentkezik szépen a munka- közvetítőnél. Kap egy kis segélyt, tizenöt, tizenhat ezrest, épp csak, hogy éhen ne vesz- szen. Amikor megtudtam, hogy ő is munka nélkül maradt, mintha kígyó mart volna belém. Istenem, ezt is elnyeli a sötétség, ez is úgy jár, mint a bátyja! Úgy is járt. Itt téblá- bolt vagy egy évig munka nélkül, aztán gondolt egyet, írt a bátyjának garancialevélért. „Ne menj Pavle, ne menj, fiam" — könyörögtem neki — „itt a nyugdíjam, addig megteszi, míg feltalálod magad, bírd ki még egy kicsit!" „Nem, apám" — mondta ő —„tedd csak elszépen azt a nyugdíjat, én már döntöttem. Nem nézem tovább ezt a nyomort, teljesen kikészülnek az idegeim. Mintha forró vassal sütögetnék a talpam, nincs maradásom.” Elment ő is. Nyugat-Ausztrá- liába. Petre Ausztrália egyik csücskében, Pavle a másikban: Nyugat-Ausztrália, 1-es zóna, bányavidék. Eleinte Petre is ott dolgozott egy ideig. Mert hogy ott a bányászoknak dupla fizetés jár, meg koszt-kvártély ingyen. Ez mind szép és jó, csak van ám egy bökkenő: Nyugat-Ausztráliában eső egyszer esik egy évben, úgy ám, titkár elvtárs, ilyen ott a természet, bolond egy éghajlat. Egyszer egy évben, az is olyan meleg, hogy szinte leforráz, mint a malacot. Sivatag amerre csak nézel, fehér sivatag. Óceán. Aki két évnél tovább leragad, meglágyul az agya, itt a tarkójában, megpattan valami a fejében és úgy kóvályog, mint a részeg tyúk. Pavle kibírta két évig, aztán felkerekedett. Elmegy Perthbe, gondolta, megkeresi a bátyját. Egy bár ajtajában botlottak egymásba. Pavle éppen befelé tartott egy üveg sörre, Petre meg jött ki. Majd fellökték egymást. A fene ezt a tahót, gondolja magában Petre, nem ismervén fel öccsét, majd hozzáteszi az ottaniak nyelvén:: „Mi van, miszter, tón otthon felejtettük a szemüveget?!” Pavle meg mindjárt finoman, mint a magunkfajta: „Szd meg a fasiszta anyád, hagyjál engem békén!” Felkapja Petre a fejét az ismerős hangra, nézi, nézi az öccsét, igen, semmi kétség, ez az ő Pavle testvére. „Az isten akór- hová tegyen, Pavle" — mondja neki — „te vagy az, testvér? Én vagyok a Petre, a bátyád!" „Az isten akárhová tegyen, Petre, testvér, te vagy az? Én vagyok a Pavle, az öcséd. Azanyját, majdnem elkerültük egymást!” No, akkor bezárkóztak szépen a bárba méq néhány földivel együtt, és három nap, három éjjel lum- poltak. Megbeszélték: Pavle is Perthben marad, vesznek közösen egy házat, ő is kiviteti a családot. Úgy is lett. Nem telt belé sok idő, jön a garancialevél, mint a gyászsürgöny a frontról. Lássuk csak, titkár elvtárs, hányán is vannak mór oda: Petre az egy, a felesége az kettő, a hat gyerek, kettő meg hat az nyolc, plusz Pavle meg az asszony, az kettő, meg a négy gyerek, kettő meg négy az hat. Petréék nyolcán, Pav- léék hatan, az kereken tizennégy, titkár elvtárs. No, de csak egészség legyen, ahogy mondani szokták. Hanem az ördög nem alszik. Volt nekem egy lányom is, egy tizenhét éves lányom. Dancse, Danica — így hívtuk. Hát ő aztán belém döfte, a nagykést. Hej, gyerek, gyerek! Hogy volt, mint volt, sodródunk a divattal. Férj kéne ugye, de hát nem olyan idők járják, sehol egy valamire való férjjelölt, még mutatóba sem. Hervad az én lányom, múlik a szép ifjúság, látom én, nem vagyok vak, oda lesz! Na, gondolom magamban, eladom a jószágot, ne mondhassa senki, hogy egy szál semmiben vette el. Sírunk minden éjjel, az anyjuk is, meg én is, sírunk keservesen, mitévők legyünk, mitévők legyünk? Talpon a rokonság, ángyomasszony, ko- mámasszony mind férj után kutat. Na, előkerül valahogy egy reszeni fiatalember, gyerünk Reszenbe, háztűznézőbe. Látom mindjárt: ebből biz nem lesz semmi. Gyerünk aztán egyszer Bitolába, mondják, másszor Kicsevóba, Sztrugá- ba harmadszor, Ohridba, de a szerencse teljesen hátat fordított az én lányomnak. Nem kell az én Dancse lányom senkinek. Egy idő múlva aztán jön egy levél Szkopjéból, Danica nénjétől. hogy adódna valaki, van ott egy megözvegyült rendőr, férjének a barátja, egy kis árvával, „ölj meg, apám" — mondja az én Danicám —, „de nem megyek! Eleget vittetek már hol ide, hol oda, mint jószágot a vásárra! Magam akarok dönteni sorsom felől" — mondja. Na és hogy döntött, tudni való, bejelentkezett a munka- közvetítőnél. Aztán se szó, se beszéd, kiment Németországba, még istenhozzádot sem mondott. Sok volt neki, sok volt szegénykémnek a pironkodás, a megaláztatás, a sértés — elmenekült . .. Ezerkilencszázhatvankilenc- ben aztán elment az Andrija fiam is. Az, aki mellettem maradt, akinek a földet szántam. Hallom én ettől is, attól is, hogy titokban szedegeti össze az okmányokat az ausztráliai útra. Nem szólok semmit, úgy teszek, mintha nem is sejteném, mit forgat a fejében. Aztán egy szép napon — szántottunk, vetettünk éppen —, mellének szegeztem a kérdést: „Mondd, Andrija, mondd, te burokban született gyermek, mi bajod neked? Éhezel, szomjazol, vagy mi a fene lelt? Jól van, Petrét értem, neki megvolt rá az oka, részben Pavle- nak is, de neked fiam, neked ugyan mi panaszod lehet? Tele a hombár, tele a zsebed, a magad ura vagy, mi hiányzik még?" „Semmi, apám" — mondja —, „ami azt illeti, nincs énnekem semmi bajom, dehát szerencsét akarok próbálni, férfi volnék tán magam is, vagy mi. Idehaza tespedjek örökké, itt éljem le az életemet az ökrök közt, a jószág közt... Manapság már a leg- együgyűbb is rájött, apám, mi az élet. A bolond is tudja, hogy az élet elrepül, az nem vár, miért tartóztatsz hát, apám? Azt akarod, hogy ilyen hatökör legyek vénségemre is, amilyennek születtem? Gondolod, hogy éppen rám vár majd, vagy helyembe jön a szerencse? Hát ilyen életet szántál nekem? ölj meg inkább, apóm, de ne tarts visz- sza." Nagyon eltökélte magát a gyerek, sírva kér, könyörög, kezemet csókolgatja — eh, Andrija fiam, akartam neki mondani, hagyjuk a kézcsókot, fogd inkább a fejszét és vágd le tövig a félkarom, az sem fájna úgy, mint ez, hogy így szétzüjlik a csalód. „Ne tartóztass, apám" — mondja — „engedj el, míg fiatal vagyok, hadd élvezzek én is valamit ebben az életben!" Ó, Andrija, Andrija! Mi mást tehettem, eredj, Andrija fiam, szerencsés utat, fiam, jó szelei! Elbúcsúztattuk őt is, zeneszóval, vigalommal, akárha második lakodalmát ültük volna. Lássuk csak, titkár elvtárs, hányán is vannak odakint, várjunk, kezdjük elölről: Petre és családja nyolc, Pavle és az övéi hat, az tizennégy, Dancse az tizenöt, Andrija tizenhat, a felesége tizenhét, a négy gyerek az huszonegy — ennyi. Az én vérem, az én családom mind. Elhallgatott. Ügy kapott levegő után, mint akinek torkán ckadt egy falat árpakenyér. — Most ebben a Kolyka gyerekben, a legkisebb fiamban van minden reményem. Hat hónapja, hogy leszerelt, de csak téblábol itt, munkát nem talál. Tanítói oklevele van, de sehol egy árva tanítói állás! Elnézem a gyereket, egyre hallgatagabbá válik, titkol valamit előlem, menekül hazulról. Kárognak már a vészmadarak: „Nem talál neked, Kolyka, az atyaúristen sem állást". De az utóbbi időben már ő maga sem tudja, mit beszél. „Hát ezért harcoltál, apám?" — hajtogatja. „Hagyd most a háborút, Kolyka", mondom én neki, „nagy dolog volt az", ö meg a szemembe nevet. A szemembe nevet a nyavalyás. Mit tegyek, titkár elvtárs, ebben a kutya helyzetben, mit tegyek, hogy újabb csapás ne érje megint a házamat? Gyerek még, romlatlan, kiver a hi- deg verejték, ha arra gondolok, hogy rossz társaságba keveredik és letér a jó útról. Jó időbe tellett, míg újra megszólalt. — Ezért jöttem, titkár elvtárs, bármilyen állást! Én eny- nyi év óta most jövök először a pártbizottságba személyes ügyben — mondta halkan. — Itt a oártkönyvecském, meg lehet nézni, mór a háborúban párttag voltam, amikor a vasúton dolqoztam, tessék, nézze meg, ellenőrizze, kérem, be- tette-e ide valamikor is a lábát Duko Koleszki. Régi párttag vagyok én, fiam, régi kommunista — nyújtja oda a piros könyvecskét a titkárnak és gyenge, dolgos keze megremeg. — Tessék, nézze meg! Végeredményben jogom van rá — teszi még hozzá komoran. — Vagy már erre sincs jogom? Hát megengedik, hogy magamra maradjak, egyszál magamra, mint az ujjam? •— nem bírta ki tovább, napcserzett, ráncos arcát végigszántotta eqy nagy könnycsepp. Halkan, egészen halkan sírt Duko Koleszki, mint aki fél, hogy meghallják. — Bocsáss meg, figm — motyogta aztán ugyanolyan halkan. Szilágyi Károly fordítása Zsivko Csingo a mai macedón elbeszélő próza egyik legnépszerűbb alakja. 1936-ban született, tanárként, majd irodalmi szerkesztőként dolgozott különféle folyóiratoknál. Később a szkopjei Macedón Nemzeti Színház igazgatója lett. Több jelentős irodalmi díj tulajdonosa. Műveit több európai nyelvre lefordították, magyarul Hogyan öltem meg a pajtásomat? címmel jelent meg elbeszélés- kötete 1982-ben az Európa Könyvkiadó gondozásában. BERTÓK LÁSZLÓ Rokon ének avagy játék a közös finn—magyar szavakkal Messzi vizen messze evez apa s fia, száz vő, rokon, mézet visz az, halat emez, kezük jele kövön, vason. Téli éjben mennek tova, könnyük vérré, jéggé válik, szemük, szájuk, szivük vasa talál ének ajtajáig. KISS BENEDEK a ■ Üvegfúvók Lombot fúj magából a vadgalamb. Dagadozó fákon búg, búg a hang. Testünk-lelkünk ványadt, tikkasztja bánat. Üvegfúvók, fújjátok a zöld butéliákat! CSANÁDY JÁNOS Vállra vetem * Vállra vetem viseltes ködmönöm, meleg terű hátamon a világ, mert bús az utca, zajlik már a jég az ég alatt, míg újra összeáll a pocsolya-tükör, síkos bakkancs a lábamon, • mint lovak csánkjai bokám erős, cipőfűzőm kötöm, hó vattáz a sötét posztón, sebes, hideg szél lökdös haragos, láthatatlan hullámokban, a kő-templomtorony megáll még biztatón, mint jégbefagyott hajók árboca int, célom a tenger, hiv a hó-határ köd-kavaró fekete madarak mezők, télbe-fagyott mezők sirályai kiáltozzák az én dalom s magam. B. Szabó Zoltán rajza
