Dunántúli Napló, 1985. május (42. évfolyam, 118-147. szám)

1985-05-09 / 125. szám

1985. május 9., csütörtök Dunántúlt napló 3 Cintner Tamás Az országos szakmai, köz­ismereti és szakmai tantárgyi versenyek díjait Budapesten a Vas-, Fém- és Villamosenergia­ipari Dolgozók Szakszervezeté­nek székházában adták át. A nemes vetélkedésen Baranya megyéből harminchaton vettek részt, s közülük heten szak­munkás-bizonyítványt szereztek. A vájárok versenyében harma­dik helyen Fábián láziéi, az ötödiken pedig Moczok György Erős mezőny, magas követelmények Küzdelem az elsőségért Harminchat szakmunkástanuló Baranyából az országos döntőben végzett, mind a ketten a kom­lói 501. számú Csizmazia Gyula Szakmunkásképző Inté­zet diákjai. Az esztergályosok közül harmadik lett Metzing Ferenc, a pécsi 500. számú Szakmunkásképző Intézetből. Az autószerelők között ötödik helyen végzett Szolga Zoltán, a komlói 501. számú Csizmazia Gyula Szakmunkástanuló Isko­la tanulója. A bőrdíszművesek­nél harmadik lett Brumán Beatrix, a pécsi 508. számú Szakmunkástanuló Intézetből. A padlóburkoló szakmában ha­todik helyen végzett Gölöncsér Csaba, a kőműves tanulók kö­zül győzteskén Selmeczi László került ki, mindketten a pécsi 506. számú Szakmunkástanuló Intézet növendékei. Az orszá­gos szakmai tantárgyi verseny vasipari szakrajz döntőjében első lett Gintner Tamás, a pé­csi 500. számú Szakmunkás- képző Intézetből. A díjkiosztó ünnepségre a versenyek első három helyezett­jét és a felkészítő tanárokat, szakoktatókat hívták meg. A diákok a pénzjutalom mellett emlékpla kettőket, díszoklevelet vehettek át. 'Az első helyezett kéthetes külföldi üdülést, míg a második tizennégy napos belföldi utat is nyert. A szak­oktatók és pedagógusok mun­káját díszoklevéllel és pénzju­talommal ismerték el. Az 500. számú Szakmunkás- tanuló Intézet Pécsett fogadóst rendezett az országos verse­nyeken részt vett tanulói és a felkészítő tanárok részére. Ezen az ünnepségen beszél­gettünk Metzing Ferenccel és Gintner Tamással az országos versenyek hangulatáról és szín­vonaláról. — A döntőbe huszonnégyen jutottunk tovább az ország minden pontjáról. Nagyon erős volt a mezőny, én az első he­lyezettől mindössze két ponttal maradtam le. A munkadarab elkészítésére ugyanúgy négy órát kaptunk, mint a megyei versenyen, csak sokkal össze­tettebb feladatokat kellett megoldanunk — mondja el vé­leményét néhány szóban a za­laegerszegi versenyről Metzing Ferenc. — A hangulat feszült, mindannyian idegesek voltunk, hiszen a tét nem kicsi. Szak­munkás-bizonyítvánnyal haza­térni — én úgy gondolom — je­lentős esemény. Én most már a Mecseki Szénbányáknál dol­gozom. Gintner Tamás szintén har­madéves, Kecskeméten a vas­ipari-szakrajz döntőjén vett részt.- Mindannyian Izgatottan vártuk a döntő feladatait. Hosszasan méregettük egy­mást, mert nem ismertük, 'hogy ki mennyit tud. Huszonheten versenyeztünk az elsőségért. Három óra alatt kellett az el­méleti kérdésekre válaszolni és a szakrajzi feladatokat is meg­Metzing Ferenc oldani. Ha befejeztem az is­kolát, a vasúthoz megyek dol­gozni, ugyanis vasúti jánmű- szerelőnek készülök. Kicsit tar­tok a szakmunkásvizsgától, de nem a szaktárgyak miatt! Mind a két győztes felkészí­tésében nagy szerepet vállal­tak az iskola tanárai közül Helstáb Vilmos, Kolter Gábor, Regényi Béla, Tresz Ferenc és Zoltán Béláné. Sz.K. Június 25—29.: Nemzetközi felnőtt­bábfesztivál Nyolc külföldi és öt hazai együttes Hetedik alkalommal rende­zik meg, ez év június 25—29. között Pécsett, a nemzetközi felnőttbábfesztivált. A ha­gyományos eseménysorozat, jóllehet, a hazai amatőr báb­játszás élvonalbeli együttesei­nek száma csaknem a felére csappant az utóbbi években, ezúttal is érdekes, mozgalmas, valóban nemzetközi rangú művészeti eseménynek Ígérke­zik. A négynapos programot európai városok jeles együtte­sei, s a meghívott hazai báb­csoportok adják, öt helyszí­nen (Ifjúsági Ház; Anna- klubterem; a művészeti szak- középiskola hangversenyter­me; a Bóbita Bábszínház, s a szabadtéri — vásári — bábjátékok helyszíne: a Jókai (ér) és ezúttal első ízben a Pécsi Nyári Színház program­ja keretében. A részt vevő együttesek: Turau (NDK), Cserjabinsz (Szovjetunió), Szófia (Bulgá­ria), Eszék (Jugoszlávia), Stuttgart (NSZK), Mappel (Hollandia), Piacenza (Olasz­ország) és Weils (Ausztria) bábszínházai, vagy együtte­sei; illetve a zalaegerszegi Bajanok; a budapesti Astra; az egri Harlekin; a békés­csabai Napsugár; a kecske­méti Ciróka bábegyüttesek, valamint a rendezvénysorozat házigazdája, a Pécsi Nemzeti Színház Bóbita Bábszínháza. Stúdióelőadás keretében több, a hivatalos programban nem szereplő amatőregyüttes is föllép. A Jókai téren a ne­ves magyar bábművész, Ke­mény Henrik egyszemélyes vásári bábszínházában gyö­nyörködhet a közönség. A fesztivólprogram egyfelől szakmai, másfelől a nagy kö­zönségnek szóló bábszínházi előadásokból tevődik össze. Gyakorlatilag mindegyik-együttes két-két előadást tart párhuzamosan. A jő szándék., az akarat ma már kevés... Dráva sztár a élni szeretne 0-) Sorvadó falvak közt — életre képesen Drávasztárai falurészlet Fotó; Proksza László „ . .. ma is nagy, helyenként növekszik a lemaradás néhány határmenti és aprófalvas térségben. A közelítés útját a követ­kező években abban látjuk, hogy elsősorban az ilyen adottsá­gú tájegységek, városok és községek gazdálkodó szervezeteit igyekszünk erősíteni, s az eddiginél gyorsabban fejlesztjük az infrastruktúrát. Ehhez a jövőben is lesz állami segítség: egy olyan árnyalt támogatási rendszer működik majd, amely a ked­vezőtlen adottságú térségek hátrányainak leküzdésében, a tar­tós megoldásokat szolgálja.” (Faluvégi Lajos expozéjából, az országgyűlés tavaszi ülésszakán.) Nemrég újólag, a falusi szabadidő központokat emle­gettem, mint az alig 200 lel­kes kistelepülések — saját erőből megteremtett - vonzó művelődési-szórakozási cent­rumait. Amilyenekkel a sziget­vári járásban találkoztam több helyütt is. Elképzelhető, hogy ahol a gazdasági, illet­ve a munkalehetőségek is szerencsésen alakultak, ott ezek a presszóféle klubok, a maguk városias lehetőségei­vel „rátettek” annyit, hogy innen a fiatalok se igen vá­gyakoznak elköltözni, vagy másutt „épülni". S ilyen pél­da szerencsére már másutt is van, ha nem is jellemző még országosan. Sőt, Baranyában, s a többi aprófalvas megyé­ben eléggé ismert a kiste­lepülések jelentős részének sorsa: előbb-utóbb elöreg­szenek, kihalnak, s fölveri a portók helyét a gaz. Sellye környékén járva ha­sonló tendenciákat észlelhe­tünk. A nagyközség hat társ­községe (Marócsa, Okorág, Kákics, Drávaiványi, Sósverti- ke, Drávasztára) közül öt a lassú (vagy gyorsabb?) elsor­vadás jeleit árasztja. Külsőleg és a szinte állandóan cserélő­dő lakosság összetételében, magatartásában egyaránt. (Jóllehet, bekötőútja, alap­szolgáltatása mindnek van.) Az emberek azonban, néhány lehangolt, keserű őslakos ki­vételével, általában nem érzik a magukénak ezeket a falva­kat. Hogy mennyire nem, arra csupán egy példát: Sósverti- kén valakik ellopták a temető kerítését. A disznók besza­badultak és feltúrták a síro­kat... Mindez alig két-három embernek tűnt fel, ennyinek volt a gondja. Kétszázat a legkevésbé sem érdekelt. A kihaló aprófalvak helyze­tének okai sokfélék és össze­tettek. Jó részben ismertek is, annyi mindenképpen, hogy ezek évtizedekkel korábban elindult gazdasági-társadalmi folyamatok részei. De nem is erre akarok kilyukadni. Sok­kalta inkább arra, hogy — Sellye környéki példánál ma­radva — micsoda föllélegzés betérni egy olyan faluba, ahol az elöregedés mellett je­len van a megújulás, a fölfris- sülés igénye is! Ahöl, ha nem is váltanánk szót senkivel, ak­kor is százféle jelből érezni egy aktív faluközösség jól­eső lehelletét. Ilyen falu Sely- lyétől délre: Drávasztára, egy kicsi, de egységes, régi dél­szláv település, a"hol márci­us táján vizsgálódva sok ér­dekes, egyben különös tapasz­talatot szerezhettem. A maga gondjai persze ne­ki is megvannak, mégis: Drá­vasztára külön világ ebben a sivatagban. Oázis. Élni akar. Rendkívül kemény munkával, elszánt akarattal. Évszázados nemzetiségi hagyományaiból merítve, lelkesen ápolva és fölmutatva ezeket. A kérdés — bármilyen paradoxon is hangzik - mégis az, ennek a falunak az esetében is az: va­jon képes lesz-e, tud-e, fog-e tovább élni ez a kistelepülés, hiszen — látszólag — minde­ne megvan hozzá. Az akarat, a jó szándék azonban ma már kevés. Drá­vasztára helyzete nagyon el­lentmondásos. A falunak önálló tsz-e van. A kis falu kis tsz-e azonban nem tud mindenkinek munka- lehetőséget nyújtani. Hajnal­ban itt is megjelennek a munkásbuszok, viszik a dolgo­zók jelentős részét a környező, nagyobb helységekbe, vagy építkezésekre. Délután, s este­felé vissza. Helyi munkaalkal­mak, kisüzemek, üzemegysé­gek kialakítására számtalan kísérlet volt már a faluban. De vagy a vállalat lépett vissza, vagy az emberek — asszonyok - kevesellték a kí­nált bért. így azután maradt minden a régiben. Azaz nem egészen ... Drávasztárán a lakosság ugyanis csaknem a felére csökkent 20 év alatt. (1960- ban 1130; 1984 végén már csak 658 lélek lakta.) A ter­mészetes szaporulat rendkívül alacsony. Az elvándorlási ten­dencia viszont a hat tagköz­ség közül itt a legmagasabb: évente 20—30 személy. . . Mint megtudom, sokan a fiatalok közül is szívesen ma­radnának, azonban a telek ára Drávasztárán nagyjából ugyanannyi, mint a gyarapo­dó igazgatási központban, Sellyén . . . (Ahol a fölépülő ház értéke jóval magasabb lesz.) Drávasztárán most ab­ban reménykednek, hogy a hatóságok itt olyan telekára­kat szabnak meg, amelyek csak a közművesítés költsé­geit foglalnák magukba; ugyanis a sztárai tsz a ház­helyet térítés nélkül adja az építkezőknek. S ez azért már lényeges különbség!. . . De van más gond is. Mint minden lakott településnek, Drávasztárának is lételeme és jövőjének feltétele: a viz... Az éltető jó ivóvíz, mint az életképes, élni akaró apró­falvak fennmaradásának egyik meghatározó eleme. Kút már van, a tsz jóvoltá­ból. Alakulna a víztársulás is, ám ehhez fejenként 30-40 ezer forintot kell letenni . . . Az idősebbek már öregek hozzá; a fiatalok jobbára még nem képesek rá. Leg­alábbis ekkora összegre. Imponáló, hogy mégsem csüggednek. Törik a fejüket valamilyen megoldáson, s bi­zakodnak, hogy a falu há­rom-négy évtizedes, szilárd önszervezőképessége és sza­kadatlan társadalmi építő­munkája, közösségi megmoz­dulásai révén — méltányossá­gi alapon — csak kapnak va­lahonnan, valamilyen segítsé­get a küzdelmeikhez. Mert eb­ben a faluban nagyon sok minden épült már önerőből, saját kezdeményezésre. (Második, befejező rész a május 16-i számban.) Wallinger Endre Soha ne legyen rosszabb „kevert szempontú”, „többféle érdekeltségű" műsora a ma­gyar televíziónak, mint a Szülőföldem-sorozat, melyben az élő irodalom televíziós megbecsültégéhez — és egyál­talán: jelenlétéhez — képest szokatlan terjedelemben (hosz- szan) írók, jelentős művészek mutatják be szűkebb hazáju­kat, a tájat, mely felnevelte, elinditotta őket. Vagyis a cél egy táj, egy környezet bemu­tatása, s ezen keresztül, en­nek kapcsán az íróé, mint íróé, tehát nem szükségkép­pen irodalmi műsor a Szülő­földem, mint egy s„hagyomá- nyos" portréfilm. Kiszáll az autójából Tatay Sándor rezes orral, a világ legfürgébb szemeivel Bakop.v- tamásiban, Badacsonyban, vagy bárhol Magyarországon, és megsűrűsödik körülötte a levegő. Nehéz ezt megmagya­rázni, igazából alig is érthető, miért, hisz „csak” mesél, rá­mutat, erről-arról eszébe jut valami, még csak történetté sem kerekednek mindig ka­mera előtti egyszerű, póztalan mondatai. Mégis „valahogy", az „egész” összeáll egyszerivé, megismételhetetlenné és ö néző — hadd mondjam: ol­vasó, hisz írásaira méginkább vonatkozik ez —, hatása alá kerül és szeretné nem abba­hagyni a „sétát". A hetvenöt éves Tatay Sándor jelenség. Titka van, mint a szőlőnek, a napnak, a Balaton tükrének. Nem, illetve nem csak legen­dája. Titka. Egyszer mintha Berda József hogyta volna rá angyalszárnyait, másszor mint­ha Móricz Zsigmond a leányfa­lusi írógépet. S biztos, hogy Tersánszky is „hagyott rá", nem keveset... Mintha „mel­lesleg" született volna meg az életmű, melynek súlya, ará­nyai most láthatók és sejthe­tők meg igazán, mikor már a harmadik kötetnél tart a Ta- tay-életműkiadás, s a Hét szűk évized két kötetének könyvei túl azon, hogy egy kalandos élet, egy különös sors eseményeiről számolnak be, íróilag is nagyon jelentős teljesítmények. A televíziós adás nyilván csak töredékei­ben idézte és idézhette fel a Meglepetéseim könyve, a Lő- dörgések kora és a Lyuk a tetőn világát, epizódjait, de azt a varázst, azt a hangu­latot, amitől ezek a könyvek feledhetetlenek, azt hiszem sikerült felvillantania. A né­ző „kicsiben” ugyanazzal ta­lálkozott, mint az olvasó, va­lamivel ami világos, áttetsző, magától értetődő és mégis megfejthetetlen. Nyilván nem e jegyzet fog felelni rá, hogy mi az a titok, mi az, amitől Tatay Sándor prózája annyira olvastatja magát. Talán az élő beszéd természetessége nyűgöz le, talán a megszóla­lás melege, elevensége, talán a szerkesztetlenség szerkesz- tettsége rejti a titkot, az, hogy burjánzik, kanyarog a cse­lekmény, sorjáznak a monda­tok látszólag komponálatlanul, egy ráérős beszélgetés kore­ográfiája szerint, ám mikor a végtelen mesélőkedv csak nem veti szét a szerkezetet, kiderül, hogy ami élvezetesen formátlannak tűnt, az valójá­ban tökéletesen átgondolt, arányos, nagy gonddal és még nagyobb bölcsességgel megszerkesztett műalkotás. A nagy realisták módján, ám összetéveszthetetlenül „Ta- tayul". És ezek után mondani se kell, természetes, hogy ezeknek a műveknek engesz­telhetetlen „szabadság-sza­guk" van, mint a földnek, a víznek, a levegőnek, mint az embernek, ha független tud maradni, és nemcsak tudja, de meg is tudja osztani ezt a leg­nagyobb titkot másokkal. Parti Nagy Lajos Szülőföldjeim

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents