Dunántúli Napló, 1985. április (42. évfolyam, 89-117. szám)
1985-04-20 / 107. szám
Káldi János Nap hívogató Gyere már, gyere már édesanyai Nap! Süss rá fagy-vert síivemre, élénkítsd, derítsd szavaimat. Fiatalon — régen — örültem az ezer-szárnyú hóviharnak, föl sem vettem a hideget, de most — dalaim fogytán — még keserűbbé, még vénebbé züllök, ha nem jön meleged. A hegyek-völgyek közt, kint, már megcsináltad o csodát. A minden évben egyszerit. A hajlatok fény-csókolt szélein — akár a sárga hóié — dúsan folyik a kankalin. Az utak mentén nekibuzdultan énekelnek a fák. S a patak üde kisharang-szavát viszi árkon-bokron át a márciusi szél. Gyere Nap, gyere háti Mihalik Zsolt Séta közben Ez is város — kicsit telep. Szúnyog dühöng — ki csipte meg? Meleg. Strandos. Lapot kapott — fél a standos. Lapozhatok. A tavakban békanyál van, Európa békelázban. Zászló csügged — ki tépte meg? Kocsmabajnok kiszédeleg ... Redőny zúdul — ne lássa más — indulhat a papás — mamás. Koromeső váltig zuhog, biztos-e, hogy hazajutok? Csupa erő, csupa izom — szép a világ. . Bizony, bizony ... Kerék Imre nterim Fennsőbbsége tudatában (akárha ö ültette volna személyesen a Fiastyúkot az ég kosarába) átnéz rajtam, mint ablaküvegen, hogy éreztesse velem: idegen vagyok itt, bár még tűri létezésem. — Kívül paszta-reklám-vigyor, de bent egy fenevad lapul ugrásra készen. Még álcázni kényszerül igazi lényegét, még a módozatokat mérlegeli: megmarjon? leteritsen? — De már megmoccant benne valami, s mint tüdő a fazékból, kidagad belőle a felbőszült állat? isten? D ecember eleje óta itt rostokolunk - Simgring- ben. A mortesz- geri légitámadáskor jól megugrottunk és a lélegzetvételnyi móregyregi megállás után egyszerre csak itt termettünk külföldön. Móregyregen még mindig arról szólt a nóta, hogy „de most már innét egy tapodtat se tovább"; mégis, mást se teszünk már Jabától kezdve, csak fut- korászunk végeérhetetlenül, míg le nem kalimpálunk a földgolyóbisról. Móregyregi állomáshelyünkre ilyen jelzéssel jöttek vissza a levlapok: „Forgalom szünetel." Megpróbáltam a lehetetlent, eltávozást kértem Petries hadnagytól. Megtá- madhatatlan logikával érvelt: „Csaknem az egész Dunántúl bezárult, s ha be tudnál is csúszni valahogy Pótára, nem tudsz már visszajönni!" Megható ez a törődés, atyai gondoskodás. Eszébe se jut, hátha nem is akarok visszatérni? Késő a meditáció, sokkal előbb kellett volna eldönteni, hogy faképnél hagyom-e a Céget, vagy maradok. Sokkal keservesebb s jóval nehezebb, főleg kockázatosabb lett volna „gyáván" lemaradni és megbújni otthon, mint amilyen fene bátorság kellett ehhez a hősi helytállásnak hazudott csúfos gyerekeskedéshez. Forgalom szünetel. November óta semmi hír hazulról. Mégis jobb lett volna, ha eljönnek velem? Asszonynak, gyereknek mi baja lenne? Minket se kerülget a veszedelem: itt csak gyalázatos futás van. Mi gondja van Petries hadnagy feleségének, kisfiának? Pesten még a sógornőjét is fölszedte az uszályra. Holu- bánka, kit az egyszerűség kedvéért Holubárnak kereszteltem, egész pereputtyát magával hozta, pedig csak törzsőrmester. Vörösre bőgték a szemüket, mikor a templomban Csonka Gyuszi kántor úrrol, volt iskolatársammal elénekeltük: „Ki elkormányzod életünk hajóját/ A nagy, szeszélyes élet-tengeren". És hova hoztalak volna benneteket? Ide, ebbe a rohadt uszályba, a drótkötélkötegek, a kilométernyi — most ládákba gyömöszölt — vaslóncok, lemezek, gépalkatrészek közé? A horgonyok — vasmacskák — tömkelegébe? Ebbe a léckerí- téses külön-sufniba, amit kineveztek Állományvezető Hivatalnak? Úristen, micsoda rongyrázás! Röhögni is lehetne rajta, ha volna hozzá kedvünk. Van egy óriásméretű vaskályhánk, de nyavalyát se ér; égni ég benne a tűz, meleget azonban nem ad. Az uszályban mindössze öten vagyunk; a fölszerelések, vagyis a „köcölé- kek”, no meg a Hivatal miatt nem is férnénk el többen. Kétemeletes ágy van; külön fekhelyet biztosított magának Gerlés József szakaszvezető, lakosztályunk parancsnoka. Garbacz Ferenc honvéd éjszakára a feje fölé szereli csajkáját, hogy a dérverte ferdékről abba csöpögjön a víz. Imre Károly tizedes, civilben kereskedősegéd, főzögetni szokott a kályhán, ha a konyháról sikerül elszajrézni pár szem krumplit, kanálnyi zsírt, darabka szalonnát. Megvan ugyan a tűrhető koszt, hiányt nem szenvedünk, de soha nem az a lényeges, ami megvan, hanem ami hiányzik. De hát úgy kell nekünk: maradtunk volna otthon! Igazi fából vaskarika, hogy itt idegenben védelmezzük a hazát, az otthont. Hiábavaló erőlködés ez, amiből semmi jó se származhat. Garbacz Ferenc máris mondja a káden- ciát: — Ügy vagyunk mink is, akár az egyszeri gyerek. Nagyobbat akart durgatni az ap- tyónál, asztán tele lett a ga- tyája. Póttartalékos korpaszomá- nyos őrvezető úrként körözvalamint a hozzácsapódó sok idétlenségen. Imre Károlynak az a véleménye, hogy akkor se lesz jobb, ha kétségbeesünk. Én meg a szentenciát mondom, akárha magam találtam volna ki: — Addig nem halhat meg az ember, amíg nem volt boldog. Legalább egy icipicikét. Gerlés szakaszvezető azon búslakodik, hogy az otthonmaradottakra senki se vigyáz a Jóistenen kívül. — Van annak más gondja is —, adja bele a garast Dali István őrvezető — mint hogy a gyerekekre meg az asszoPákolitz István Földönfutók vényeket körmölök negyedma- gammal az Állományvezető Hivatalban. Keresgéljük az el- elszökdöső folyamőröket. A hülye Koller hadapródnak is most jutott eszébe, hogy leléceljen. Árva kukkot se tud németül, bár ha tudna, ugyan mi a frászkorikát kezdene vele? Azt hitte, szakállason majd vissza- sétifikáf Budapestre. Egy álló hónapig csatangolt, kereste az alakulatát — ahogy meséli. Ausztria telistele van ilyen, az alakulatát keresgélő, eltévedt bujdosó magyarral. Gerlés József szakaszvezető kijavítja az Ausztria szót s röhögve mondja: a Harmadik Birodalom. Egyik uszályunkon rögtönzött fogda is van, odacsuk- kintják hodapród úr Kollert. Kiállítjuk a papírost: Simg- ring, mai dátum. Kivétel nélkül mindnyájunknak ez az első külföldi útja, az azonban bizonyos, hogy kirándulásunk egyáltalán nem hasonlií holmi „lusztrájz"-féle- séghez. Sokat heccelődünk ezen, nyokra őrködjön! Vigyáznak azokra a ruszkik! Tanító úr, maga látott már oroszt? — Kaltenbergben vagy két óra hosszat álltunk; orosz hadifoglyok planírozták a gátat. Tízen-tizenketten voltak. Egyikük nevetett is ránk, magyarán: kiröhögött bennünket. Nyilván azon vihorászott, hogy ezek a szerencsétlen hülye magyarok idegenben akarják megvédelmezni vakondtúrás- nyi hazájukat. .. Petries hadnagy úr megjegyezte: „Mit röhög ez a bamba pofájú?!" De a ruszkinak egyáltalán nem volt buta képe. A hadnagy úr alaposan melléhajigált; szerinte az orosz csakis buta, bamba lehet. Pesti Nagy Ottó hadapród gyakran ellátogat „hivatalunkba" némi tereferére. Eszmecserénk abból áll, hogy Ottokár újra-úra elmeséli témüle- tes álmát. Már a könyökünkön jön ki: — Ott állnak a szobában, az ebédlőasztal mellett, én a Kondor Lajos rajza konyhában figyelem, mi lesz ebből; a májor ölelgeti Klárit — Klárinak hívják a feleségemet —, már-már rákiabálnék a ruszkira: azanyád jóistenit, hagyd békén a feleségemet, de egy hang nem sok, annyi se jön ki a torkomon; erre Klári odasúgja: á, ne szólj, Ottó- kám, nem érdemes veszekedni vele, kicsit be van csipve; és különben se hagynám magam, mit gondolsz... na jó, mondom, nem szólok, de mi a fenét csinálsz, ha begerjed az ipse? mit csinálnék, istenem, hát mit csinálnék, „adnék neki egy kis meggybefőttet, attól lehűl a vére ... egyébként negyedóra múlva indul az arcvonalba ... Dali Pista . megnyálazza a cigarettapapírt. — Hát azért abba a negyedórába belefér egy jó kety- tyintés, mondjuk meg csak úgy, ahogy van. Mindegy: ha orosz, ha magyar, ha német. Vagy bármilyen nációbeli. Na nem igaz? Igaz, persze hogy igaz, mégis nagyon kíméletlennek érzem Dali Pista otrombaságát. Ottokár kényszeredetten vigyorog. Ö ne tudná, hogy nem kell félteni a világ egyetlen katonáját, de még civil kandzsiját se, ha rászabadul a dürgés?! Csakhót az erőszakoskodás meg a kiszolgáltatottság, az a borzasztó. Dali őrvezető tovább feszíti a húrt. — Csak akkor ne kotorász- szon a szoknya alatt senki, ha nekem köll! Jár a szája persze, aligha gondolja komolyan. Imre Károly tárgyilagosan megállapítja: „Jólesik ókó- máskó egy kis idegen pipi- húsi ..." Lődörgünk a Duna-partoq, az Alpok lábánál. A falukép pontosan olyan, akár egy régi karácsonyi üdvözlőkártya. Légitámadáskor ki kellene szaladni a part menti erdőbe, de mióta a Balogh Jóskát darabokra tépte egy bombare- pesz, felőlünk ugyan jöhetnek a gépek, nem futkosunk sehova sem. Én pláne nem, hiszen még lépésben se tudok szapo- rázni, mert szalmabéléses klumpában csúszkálok, őrségben is ezt az egyáltalán nem katonár lábbelit hordom, fagyott ujjaimnak megteszi kapca nélkül is. írásbeli engedélyem ugyan nincsen, de nem morgott a nyálas szájú Tassi hajómester sem, a szolgálat- vezető. Pesti Nagy Ottó, az Ady-bolond hadapród szerezte a klumpát, fene tudja hol, talán még Jabán. Azért ajándékozott meg a facipővel, mert a Karpiskolán egyszer „véletlenül" fölbontotta hazai, disznótoros csomagomat, s emiatt állandó lelkiismeretfúrdalása volt. Dedikálta is a klumpát, természetesen Ady-idézettel, nem is minden célzatosság nélkül, hisz velem együtt úgy utálta ezt a tökéletlen bolha- cirkuszt, hogy legszívesebben letagadta volna hajdani-lelkesedését is, amikor még valósággal lobogott a végvári vitézi életért. Tintaceruzóval, bolhabetűkkel ezt pingálta a ballábas facipőre: „Hadverő nem volt Barla diák, Én jámbor, görögös, kopottas ősöm — jobblábas klumpámon a folytatás: Elmaradt Töhötöm seregétől Ama véres őszön." — Bár maradtam volna el, Ottóval együtt, „Gyáva Barla diák." Csörsz István Reggel — István! — szólt az asszony a fürdőszobából. — Mindjárt fél nyolc! A fiú az utcai ablaknál állt pizsamában; kicsit rövid volt a nadrágszára. Papucsát a jobbkezébe fogta, bal tenyerét az ablaküvegre szorította. — Anyád szólt — mondta a férfi, aki a hallban ágyazott. összehajtotta a lepedőt keresztben, majd hosz- szában. Homlokráncolva nézte, kibontotta és összehajtotta hosszában-keresztben. Közben szívott egyet a cigarettájából, amely a hamutartóban füstölt. A fiú belebújt az egyik papucsába, de még mindig az utcát nézte: tweedzakós férfi állt az újságosbódé előtt, mélyen előrehajolva, mintha be akart volna bújni a bódé ablakán. A plakátragasztó letette fenyőfa ládáját, meg a ragasztós bödönt a hirdető- tábla elé, és odament az újságoshoz. Az ránézett a tweedzakós felett. — Mindjárt! — mondta rosszkedvűen, merthogy a plakátragasztó valóban ráért. Kritikát és Népszabadságot adott a tweedzakós- nak. Háta mögött lecsúszott egy Pajtás-csomag tetejéről az Ezermester négy példánya, aztán még kettő, így a két csomag pontosan egyforma magas lett. A plakátos ácsorgott kicsit, aztán visszament a ládájához, kiválasztott egy kék BMK műsort, a táblához mérte, ragasztót kent a fémlemezre, majd nyeles kefével elsimította a műsort keresztben és hosszában. Kotorászott a ládában, egy Traubisoda-reklám akadt a kezébe, amelyen jégkockák repültek piros buborékok között. Megnézte, fázósan összehúzta a zakóját, és inkább egy sárga November 7. plakátot választott. Ezt is a táblához mérte, végigsimította keresztben és hosz- szában, majd leült a láda szélére, megtörölte a homlokát, kifújt egy párafelhőt, aztán lecsúszott a járdára, ott is ült egy másodpercig, végül lassan a jobboldalára dőlt, és úgy maradt. — István! — kiáltott az asszony a fürdőszobából. — Elmúlt fél nyolc! — Felhúzta szoknyáján a cipzárat, kivett egy kék pulóvert a szekrényből, arcához próbálta a tükör előtt, majd visszament a szekrényhez, és kicserélte a pulóvert egy lilára. — Jobb lenne, ha mo nem dohányoznál — mondta közben a férjének. — tudtál aludni? A férfi intett, hogy nem. — Gyere be velem a kórházba, csinálunk egy EKG-t. Nem kell várnod. — Délutánra le kell adnom a rajzokat — mondta a férfi. Villamos állt a ház elé, barna teteje eltakarta néhány percre a járdát: amikor elment, nem maradt ott más, csak a plakátragasztó. Később megállt mellette egy ballonkabátos asszony, és ő szólt az újságosnak. Mire visszaértek a bódétól, két diáklány is megállt a plakátos mellett. Egyikük átszaladt a KÖZÉRT-be telefonálni, de az URH-kocsi előbb ott volt, mint a mentő, meri éppen megállt a piros lámpánál. Feltolatott a járdára, onnan a harmatos fűre, amelyen sötét csíkot hagytak a gumik. Az egyik rendőr a rádióval vesződött, a másik elővette a jegyzetfüzetét, és felírta az újságárus adatait. Akkor érérkezett a mentő, szorosan a rendőrkocsi mellé állt, az orvos hátára fordította a plakátost, megtapogatta a pulzusát, felhúzta a szemhéját, és mondott valamit. Az újságárus kihozott egy barna popírzsókot a bódéból, és letakarta vele a férfi testét: kicsit rövid volt a zsák, kilátszott alóla a cipője. — István! — kiáltotta harmadszor is az asszony, — Hol vagy, az isten áldjon meg?! A fiú az íróasztalnál ült és rajzolt. Egyik papucsát maga mellé tette az asztalra. A férfi odament hozzá. az öngyújtóját kereste. Akkor vette észre az utcán ácsorgókat. Szórakozottan felvette a papucsot az asztalról — alatta volt az öngyújtó. Egy pillantást vetett a papírlapra, amely a fiú előtt feküdt. Az állt a felső szélén árnyékolt betűkkel. hogy FARKASRÉT. Alatta keresztek dőltek jobbra-balra. A keresztek között emberek álltak. — Zenekar is lesz? — kérdezte a fiú. — Nem hiszem — felelte a férfi. A plakátokat nézte a táblán. HÉTVÉGE 9.
