Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)

1985-03-09 / 66. szám

Új filmek a pécsi tv-stúdióban Molnár Ildikó, Gergely Róbert és Oláh Zsuzsa Afféle privát vallomással kell kezdenem: nagyon vártam ezt a bemutatót, készültem rá, mint valami ritka, érdekes találko­zásra. A Brecht-féle Koldusope­rát többször volt alkalmam lát­ni különböző társulatok előadá­sában: micsoda lehetőség meg­ismerni a nagy sikerű darab ős­képét! A korai burzsoázia iro­nikus bírálatát, amelyből Brecht (és a zeneszerzői Kurt Weil) megírta a huszadik századi ka­pitalizmus oly gyilkos szatírá­ját; amely azóta is, majdnem hatvan éve, lehetőséget ad a rendezőknek, színészeknek saját korukról is szólni! De várhatta ezt a mostani pécsi Koldusope­rát'sok más néző is; zenés já­tékot ígért nekik a műsorterv, márpedig szórakoztatásra any- nyira éhes korunkban ez már fél siker. És elképzelem a rendezőt, micsoda becsvággyal készítette elő ezt a premiert! John Gay Koldusoperáját nem játszották még hazánkban hivatásos tár­sulat színpadán, márpedig egy magyarországi ősbemutató szín­háztörténeti esemény, amelyet megérdemelt figyelem vesz kö­rül. Szegvári Menyhértnek volt ehhez egy ragyogó ötlete. Gay zeneszerzője, Pepusch ismert korabeli dallamokat használt fel az előadásban a társadal­mi visszásságok, erkölcsi fo­nákságok és a közéleti emberek (egyebek között egy miniszter- elnök) korruptsógának leleple­zésére. Szegvári Menyhért — helyesen — úav gondolhatta, akkor tud legtöbbet mondani a mának a máról, ha hűséges marad az eredeti koncepció­hoz, és mai dallamok segítsé­gével mutatja meg helyzetek, jellemek, jelenségek visszáját. Kitűnő segítőtársra talált Papp Zoltánban, a produkció zenei vezetőjében, aki felvonul­tatta az átlagnéző által már- már unalomig ismert dallamo­kat, hogy a darab cselekmé­nyéhez illeszkedő, de eredeti tartalmával ellentétben álló szöveggel halljuk viszont. A humor, a nevetés bővizű forrá­sa ez. Mert nem kell-e nevet­ni, ha a „cemende Polly” Sol- veia dalával énekel a szere­lemről, s ha a börtönőr a Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám dallamára vonul be a színre? És így tovább, és így . tovább: ciqánytánctól a Katin­káig, mozgalmi daloktól vallá­sos énekekia és operafinálékia: nemcsak helyzetek és jellemek, hanem műfajok színvonalas pa­ródiáit is élvezhetjük. És mégis: a Koldusopera be­mutatója csalódás. Pedig min­den olyan jól kezdődik. Kis elő­játékban Kulka János meg­nyugtatja Balikó Tamást (Balikó mint másodállást) színházi ügy­nök), hogy nyugodtan megve­heti a produkciót, ez tiszta szó­rakozás: csak szórakozás, sem­mi politika. Ennek a felkonfe­rálásnak azonban csak akkor van értelme az egész játék szempontjából, ha — termé­szetesen — nemcsak szórako­zást, hanem politikát is látunk, hallunk. Mégpedig nem akár­milyet, de keményet, mélyen- szántót, elgondolkodtatót. Ez a KoldusoDera azonban nem po­litizál, legfeljebb szórakoztat. És azt is hogyan! Mert ugye, ma, 1985-ben nem tekinthetjük politizálásnak a színpadon, ha a börtönőr ilye­neket mond: ,,ha bírálod a ha­talmasokat, ostyába csomagold a szavaidat, mert a felsőbbség lesi, mit mondasz". Vagy tár­sadalombírálatnak: „az ember­nek van egy munkahelye, ahol dolqozik és egy másodállása, amiből megél". A kabaréban ezt már elcsépelték volna tíz évvel ezelőtt. Hiába Vajda Miklós ötletes fordítása (a fordító egyszer ré­gies nyelvet használ, másutt a mai iassznyelv szavait alkal­mazza) és beszélő nevei (Be- kÖDy, Letsuky, Lophatud Má­tyás, Tsábossyné); hiába Men- czel Róbert m. v. mozgalmas díszlete, amely benzinkutak, Trabant-roncsok és autógumki közé helyezi a cselekményt, Csik György m. v. neoszecesz- sziós jelmezei — az előadás nem válik mai tartalmúvá és jelentőségűvé. Mert a rendező meqeléqedett a felszínnel és külsőséaqel. Az előadás lénye­gében időtlen és jellegtelent Igazában nem szól sem a 18. századi Anglia, sem a mai Ma­gyarország erkölcseiről. Pedig a történet, amely egy olyan for­dított világban játszódik, ahol a hűség a bűn és az árulás az erény, ahol a pénz kormányoz becsületet és szerelmet — na- gyonis alkalmas lenne egyéni mondandó közlésére. Erőteljes gondolati vezérfo­nal és átütő mondanivaló hí­ján az előadás szétesik többé- kevésbé érdektelen prózai ré­szekre és többnyire jó színészi magánszámokra. Három nevet kell kiemelnünk, mint akik a legjobban értették meg (és meg is tudták csinálni) ennek a sa­játos játéknak a stílusát, akik a jó ízlés határai között tartot­ták az egész előadáson elural­kodó olcsó malackodást: O/áh Zsuzsa (Lucy) és Újlaki László (Lestuky) remekül énekelnek, táncolnak és igazán jellegze­tes karaktereket formálnak. Végre egy szerep Sólyom Kata­linnak1., jellemóbrázoló képes­Fotó: Cseri László ségét és humorát egyaránt megcsilloqtathatja. Győry Emil zsémbes Beköpyje hamis pózok­tól mentes, ellentétben Ger­gely Róbertlel, aki nemigen ta­lálja a helyét Macheath bőré­ben. Molnár Ildikó nem bírja hanggal a feladatot, s ez lát­hatólag zavarja abban, hogy egyébként jobban megoldja Polly figuráját. A banda tagjai és a „városi hölgyek" — Saf- ranek Károly, Kulka János, Csu- ja Imre, Balikó Tamás, Labancz Borbála, Péter Gizi, Unger Pál­ma, Nagy Réka, Dévényi Ildikó, Gyuricza Liliann, és Krasznói Klári — esetenkint mint tánckar működnek — mégpedig muta­tóson (mozgás: Eck Imre). A pécsi Koldusopera egy Mo- zart-fináléval zárul: „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Mit tehetek: vál­lalom. Gárdonyi Tamás Aki figyelemmel kísérte az elmúlt egy-két év alatt a Ma­gyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójában készült filmeket (amelyeket a szakmai nyelv — megkülönböztetésül a rendszeresen jelentkező ma­gazinoktól —, egyedi műso­roknak nevez), felfigyelhe­tett arra, hogy ezek a fil­mek a táj, a környezet, az emberek mindennapi élete, a hagyományok ápolásának témakörében mozogtak, és helyet kapott bennük a tör­ténelemtudat egy-egy vonu­lata, a kulturális értékek is­mertetésének, népszerűsíté­sének szándéka is. Sóvári Gizellával, a stúdió helyettes vezetőjével arról beszélget­tünk, folytatja-e a pécsi te­levíziós műhely ezt a mun­kát. — Stúdiónk munkatársai érzékenyen reagálnak azok­ra a tudati változásokra, amelyek mindennapjaink jellemzői, és az itt élő em­berek életét, munkáját, múlt­ját és jelenét igyekeznek sokszínűén bemutatni - mondja Sóvári Gizella. - Filmjeink célja megismertet­ni, megszerettetni a tájat, a szülőföldet, feltárni és ápolni a hagyományokat, bemutat­ni és megértetni a magya­rok, a nemzetiségek törté­nelmét. A Napló olvasói, nézőink közül bizonyára so­kan emlékeznek a Katona- fotók és a Katonalevelek cí­mű filmjeinkre, amelyek a nemzettudat, a történelem- szemlélet kérdéseivel foglal­koztak, vagy a Traktoroslá­nyokra, amely szintén ide sorolható, ha más módon -is. Ellátogattunk a kamerával családokhoz, beszélgettünk olyan emberekkel, akik a maguk szűkebb körében, a családban, faluban, város­ban például szolgálhatnak sokaknak: orvos, bányász, munkás, pedagógus. — Idei filmjeink is ezt a szándékot tükrözik. Elsőként a jövő héten műsorra kerülő Hűségesek című dokumen­tumfilmet ajánlom az olva­sók figyeimébe. A második világháború idején Hűséggel a hazához néven létezett a magyarországi németek olyan szervezett csoportja, amely nem vállalt közösséget a Volksbunddal és a kiközö­sítést, üldözést, a halált is kockáztatva, szembeszállt a nácizmussal.- Márciusban kerül kép­ernyőre Berki Mihálynak, a Polgári Védelem Országos parancsnokának portréja, áprilisban a tudomány mű­helyei sorozatban a POTE fogászati klinikáját mutatjuk be. Pánics György filmje a Kis-Balaton múltjával és jö­vőjével foglalkozik, ugyan­csak ő forgatja majd az ügyintézők című filmet, amely a különböző sajtószer­vekhez érkezett levelek nyo­mába eredve a hivatali utak­ról, útvesztőkről szól. Az Unser Bildschirm különkiadá­sa a hagyományos kékfestő eljárást ismerteti, előkészü­letben van Jósvay György riportja a gyulaji vadrezer­vátumban élő dámszarvasok életéről. Hárságyi Margit Bódis Irén portréfilmjét szer­keszti majd, Kismányoki Ká­roly, a Pannónia Filmstúdió­val közösen a Pécsiek a Bauhausban című filmen dolgozik. Hídvégi József Kus­tos Lajos zalaegerszegi ta­nácselnökkel beszélget, a téma: mit tehet egy vezető az emberszabású városért. Ott leszünk a balatonszaba- di népfőiskola évzáróján. Kovács Sándor az uránbá­nyászat 30 éves történetéről forgat. Megemlékezünk a balatoni hajózás és a pécsi orgonakészítés évszázadairól és több filmet készítünk a ljubljanai televízióval közö­sen. (A Hűségesek című filmet március 13-án, szerdán 17.00-kor sugározza a tele­vízió. Az 55 perces doku­mentumfilm forgatókönyvét Wallinger Endre, a Dunán­túli Napló főmunkatársa írta, a szerkesztő Sóvári Gizella, riporter Gombár János, ope­ratőr Lajtai György, vágó Perjési Ildikó. Rendező: Li- tauszki János.) G. T. A Pécsi Szimfonikusok jubileumi koncertje % Ruha István nagy sikerű közreműködése Csajkovszkij-művekből ösz- szeállított hangversennyel adózott hétfőn a Pécsi Szim­fonikus Zenekar felszabadu­lásunk 40 éves évfordulójá­nak. Még a hangsúlyozottan zenei emlékező programok sem mindig sikeresek — a mostani sikernek azonban minden feltétele adva volt: jól felkészült együttes, ikon- cepciózus karmester és nem utolsósorban a kiváló hege­dűművész, a kolozsvári Ruha István (Stefan Ruha) szemé­lyében. Régen volt akkora - töké­letesen megérdemelt - kö­zönségsikere muzsikus elő­adóművésznek Pécsett, mint most Ruha Istváné — pon­tosabban: ennek a bámula­tos, voltaképpen megfejthe­tetlen tehetségű hegedűsnek most akkora sikere volt, mint Cziffra Györgynek egy évvel ezelőtt. Páratlan technikai készsé­ge, játékának könnyedsége és ereje részmozzanatokkal, különjkülön jellemezhető (lenne) - hogy csak egyet említsek: a hegedűsök leg­nagyobb erőpróbájának szá­mító dobott „vonókból” neki vagy 15-20 féle áll rendel­kezésére —, elképzelései ha­tározottak és csalhatatlanok: mindent elfogadtat velünk, amit akar. Bár néha már- már szemére vethetnénk he­lyenkénti erős hangsúlyait és túlzásait, a már-már túlzott­nak is vehető vibrátót s az olykor-olykor a kottaképet is „átíró" agogikát — de nem tehetjük, mert mindezt va­rázslatos könnyedséggel és művészi tökéllyel hiteti el velünk egy kivételes tudású művész: Ruha István. Ennyi lélekkel, színnel, szinte szen­vedéllyel Csajkovszkij művét még hazájának fiaitól is rit­kán lehet hallani. Játékának minden mozzanata gyönyör­ködtetett. A hegedűverseny sikere - ha csak részben is, de a szólista szándékait, sajátos zenei „lélegzetvételét" jól követő, észrevevő Styepan Turcsak, fiatal, tehetséges szovjet karmesternek is volt köszönhető, bár hozzá kell tenni: Ruha abban is külön­legeset nyújtott, ahogy fi­gyelt a tutti játékára. A diri­gens a jó bemutatkozást Csajkovszkij VI. (Patetikus) szimfóniájának remek elő­adásával igazolta. A zene­kari játék valamennyi fontos vonatkozásában határozott elképzelése volt, s ezeket meg is valósította; a masz- szív, tömör, erőteljes hang­zás mindamellett lehetővé tette a finom árnyalatok ér­vényesülését is. A szimfónia élénk, plasztikus, lendületes tolmácsolásához hozzájárult az együttes érett, lelkes, jó játéka is. Varga J. mb I Virnl Pécsi újságíró posztumusz kötete Kampis Péter Vakráma „Vajon hányán halnak meg idő előtt? Hányán hagynak maquk után h-moll szimfóniá­kat?" . .. Kamois Péter posztumusz kö­tetének címadó Írásából, a Vakrámából idéztük ezeket a sorokat. Kampis Péteréből, aki három éve halt meg. Nem volt még 42 éves. Dolgozott a Du­nántúli Naplónál, a Kisalföld­nél, élete utolsó éveiben az Universitas című pécsi egyete­mi Iod felelős szerkesztője volt. 1979-ben kiadott Orr-ügy című sikeres szépirodalmi kö­tete után nemrégiben jelent meg Hallama Erzsébet szer­kesztésében a riportjaiból, kar- colataiból összeállított Vakrá- ima című könyv, amelynek bo­rítóját Pinczehelyi Sándor ter­vezte. Kampis Péter a hétköznapo­kat szerette, az „egyszerű" em­bereket. Köztük érezte magát a legjobban. Róluk, értük írt. Szerette észrevenni a csodát. A mindennapák apró rezdülé­seinek drámaiságát, a nagy, komoly események fonáksá­gait. Hosszabb, elemző riport­jaihoz, tárcáihoz, piciny karco- lataihoz, vagy ahogy ő nevez­te, „líráihoz” mindig hozzáadta saját személyiségét. A hűvös tárgyilagosság, a távolságtar­tás a kiszemelt vagy kirótt té­mához, sohasem jellemezte. Álláspontjával lehetett vitat­kozni, mert sohasem fekete­fehéren jellemzett. írhatott Be- remendről, egy unalmas érte­kezletről, az öngyilkosságról, a refesekről, a lányanyákról vagy a csöndről (amit vízparton ül­ve, horgászbot társaságában élvezett leginkább), mindig a' legnemesebb újságírói hagyo­mányok szerint járt el; nem szégyellte közölni saját véle­ményét. Népszerű, egyéni stílusú új­ságíró volt. Szinte minden írá­sát fanyar irónia jellemezte. A Vakráma című kötet egyik írá­sában így vall magáról: „. . . egy felfeslett garbó, mik- rokord nadrág, mintás zokni, két csámpásra taposott cipő és egy alig kopott kedély..." És persze, az írások . . . Kampis Pétert sokan ismer­ték, szerették. Ennek bizonyí­téka maga a kötet is, amely­nek kiadását a KISZ Baranya megyei Bizottsága vállalta, és amely nem jöhetett volna létre előfizetők támogatása nélkül. (Ezernyolcszázon kértek előre a könyvből.) Akik most szeret­nék megvásárolni Kampis Pé­ter Vakráma cimű kötetét, megtehetik Pécsett, a Magyar írók Könyvesboltjában, az If­júsági Házban, valamint meg­vehetik, megrendelhetik a KISZ Baranya megyei Bizottságán. Bozsik László Magyarországi bemutató a Nemzeti Színházban John Gay: Koldusopera Táj, történelem, hagyományok 8. HÉTVÉGE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents