Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)

1985-03-09 / 66. szám

Tudományos közlemények A megszűnt Tanárképző Fő­iskolának tanárai 1956-tól 1965-ig Évkönyv címmel, majd másfél évtizeden át a Tudo­mányos Közleményekben tet­ték közzé néha évtizedes ku­tatási eredményeiket. Az 1982. január 1-től egyetemmé ala­kult Tanárképző Karon a Köz­lemények szerves folytatása­ként 1984-től évente két kötet­ben jelenik meg a Studia, il­letőleg magyar címmel a Tu­dományos Közlemények. Az első kötet 13 filológiai témafeldolgozást, míg a má­sodik hat tanulmányt tartal­maz. Ez utóbbialk oly magas fokú szakmai feltárások, hogy csak a szakterület néhány ku­tatójának érdeklődését vált­hatják ki, és éppen ezért az általános iskolai oktatásban nem vagy alig vehetők figye­lembe. Kétségtelen mégis, hogy e ^tanulmányok egy-egy tudományszak némelyik rész­feladatának megoldásával, ref­lektorfénybe állításával a Ta­nárképző Kar oktatóinak el­mélyült kutató munkáját iga­zolják. Ezért kell mégemlite- nünk Fehér Jánosnak mate­matikai, Slobodan Popovics- nak geometriai, M. Mohos Má­riának és Majdán Jánosnak földrajzi, Molnár Lászlónak biológiai és Horváth Dénes- nek rajzelméleti tanulmányát. Mindkét kötet szerkesztője Hajzor Lajos docens, aki szer­kesztői előszavában fölveti azt a megfontolandó javaslatot, miszerint a Pécsi Pedagógiai Főiskola első, 1956-os Évköny­vének 30. évfordulójára jelen­jék meg egy olyan repertó­rium, amely három évtized ter­méséről és kutatóiról nyújtana szakszerű bibliográfiai tájé­koztatást. Kitér a szerkesztő arra is, hogy a külföldi test­vérintézményekkel való tudo­mányos kapcsolat elmélyítése céljából egyrészt idegen nyel­veken is közzéteszik a tanul­mányokat, másrészt arányosan helyet biztosítanak a külföldi kutatóknak is a Tudományos Közleményekben. A Filológia címet viselő el­ső kötet elején Misky György az orosz nyelv tanári tovább­képzés korszerűsítésének útjait vizsgálja eddigi kísérletei eredménye alapján. Josef Frouz (Pilsen) Puskinnak a dekabristákkal való kapcsola­tára vet fényt, G. V. Klejmjo- nova pedig Alexander Biok­nak, ennek a „bátran őszinte embernek” a kortársaival va­ló kapcsolatát tárja fel. Érdekes irodalomesztétikai témát bont ki Nagy Imre ,,Vi­rág Benedek Hunyadi László tragédiája és a magyar klasz- szicista dráma" című tanul­mánya. A szerző áttanulmá­nyozta a dráma mibenlétével és funkciójával foglalkozó ko­rabeli munkákat, és megálla­pítja, hogy azok már a ro­mantikus elképzelések felé ha­ladnak ugyan, de még a klasszicista drámaelmélet út­ján járnak. Nagy Imre gon­dos egybevetéseiből meggyő­zően mutatja ki, hogy Virág Benedek említett drámájában — Bessenyeivel szemben — a hazafias tartalom fölerősödik. Szendi Zoltán elsősorban az irónia fogalmának mai értel­mezését vizsgálja, de figyelme kiterjed az ironikus valóság­szintekre is, annak két-, ill. többértékűségére, valamint az iróniát motiváló, akadályozó szándékra is. Hegyi István fölveti a kér­dést: az Ady-versek miért ih­lettek meg oly sok zeneszer­zőt? A válasz: Ady versei azért kívánják a muzsikát, mert költeményei különös hangulatúak, különleges ér­zésvilágot tükröznek. A meg­zenésített Ady-versek száma ma már meghaladja a négy­százat. A zeneszerzők között talál­juk Reinitz Bélát, Bartók Bé­lát, Kodály Zoltánt, Hajdú Mi­hályt és még sokakat, köztük a pécsi Vönöczky Endrét és Veress Endrét is. Alapos kutató munkát vég­zett Medve Zoltán is, aki a magyar irodalom fogadtatásá­nak és fordításának társadal­mi-politikai hátterét vizsgálja Kárpátaljá i. T. I. ó. HÉTVÉGE Újsághír: „A Szabadság láng­ja, amely a fron­tot, a magyaror­szági felszabadi' tó harcok útvona­lát követi, min­den magyar út­törőcsapat érinté­sével és közvetí­tésével jut el a megyénkén át, országhatártól ország­határig, november 29-én 11 óra körül érkezik Olasz községből Pécsre a fel- szabadulási emlékműhöz" Nem szükségszerűen, inkább keser­ves, szerencsés véletlenként szem- és fültanúja, szenvedő garabonciás hőse voltam Olasz és környéke felszabadu­lásának. Láttam a Pécsre törő, Pécs­nek tartó eredeti lángot 40 évvel ez­előtt, az utolsó napokban. Ezt mon­danám el. A ferences rend főnöke, ta­nárai a szovjet csapatok szol­noki, ceglédi előretörése után nem merték tovább vállalni a felelősséget értünk, 17-18 éves diákokért és mindenkit — aikit -még lehetett, úticsomag­gal, útiköltséggel ellátva, pá­nikszerűen hazaküldtek. Jóma­gam a pestiekkel, dunántúli­akkal Balassagyarmaton, Vá­con át november 23-án értem a -ködös, a kettős, nyilas-, oroszfélelemtől megdermedt fő­városba. Időnként már ágyú- morajlás hallatszott kelet fe­lől. A Margit-híd inaszakadt torzója szörnyű látványt nyúj­tott, a pusztulás előszelét érez­tetve a bámész tömeggel a Duna-parton. Még elértem az utofeó előtti pécsi vonatot, Zsú­foltan, tele menekülőkkel. - De hová? A vonatban szálló rémhírek szerint jó darabig a szovjet tüzérség lőtávolábán cammogtunk végig, légitáma­dástól is rettegve. Sajnos, a ködös pára is felszállt. Végre fáradtan, el nem fojtható iz­galommal érkeztem Pécsre, a nagyállomásra, hogy átszállva Mohács felé, végre hazaérjek. A pestinél szinte érthetetle­nül csendesebb, nyugodtabb légkört és egykedvű hangula­tot csak az zavarta meg, de az nagyon, amikor bemondták, „Mohács felé nem indul vo­nat." Miért, hogyan, meddig? Választ senki sem adott. Mit tehettem? Villamossal a Balo- kányig, onnét gyalog nekivág­tam Mohács felé. Miben bíz­tam, nem tudom, valaki majd csak felvesz? Még á mai na­pig sem értem, mekkora sze­rencsém lett a bajban. A mo­hácsi elágazás után német -ka­tonai tehergépkocsi ért utol, a kilátástalan hosszú úttól elke­seredve. vakmerőén integetve eléje álltam. Csodák-csodájá- ra, a fiatal szőke katonasofőr lassít, megáll: „Wass willst du, wohin gehst du doch?” Akkor még jobbon beszéltem néme­tül: Ich bin Student, möchte zu meinen Eltern nadh Mo­hács, es gibt keinen Zug mehr” néztem rá barátságosan, cso­magom is felemelve. „No -komm, steig auf. Das ist ver­boten, aber allein ist es auch nicht gut.” Felvett, -mert meg is sajnált és unatkozott is. Be­szélgettünk: én Pestről, az északi helyzetről, utazásomról, tanulmányaimról, sőt érdeklő­désére azt is elmondtam, hogy 18 évesen bár, de fel va­gyok mentve a katonai szolgá­lattól. Legyintett, hogy szeren­csém van. „Du hast Glück”. Ő maga 20 éves volt és -ha jól emlékszem, lipcsei. -Vajon mi lett vele? Nem nagyon buz­góit benne az elszántság, hit, lelkesedés, ahogy szavaiból 'ki­vettem és még gyerekes arcát -néztem. Annyira elbeszélget­tünk, hogy az úticélomat csak Gyulapusztánál kérdezte újból: Meddig is akarsz jönni? -Meg­ismételtem, hoqy a szüléimhez, 'Móhácsra. Elnevette magát: „Hová, hisz Mohács már el­esett, én is csak Srajkig me­gyek, a front már Lánycsók- Nagynyárádnál van. Csak nem akarsz civilként a frontba ke­veredni?" — „Ember, hát miért nem mondod, akkor itt, azon­nal leszállók. Olaszon roko­naim vannak, biztos befogad­nak és hátha szüléimről is megtudok valamit.” Búcsúzás közben megjegyezte, nagyon valószínű, mert Mohácsot már pár napja kiürítették. -Megkö­szöntem jóindulatát, én a már közeli Olaszra, ő a -kiszámítha­tatlan front felé vette útját. Odaért-e, visszatért-e Pécsre és egyszer az ő Lipcséjébe? Nem tudom. Engem is csak nagy szerencse mentett meg e Latiam a lángot Vityutnyev őrnagy városparancsnok-helyettes élig azitást tart az egészségügyi alakulat tagjainak. (A felvétel Pécs felszabadulása utáni napokban készült.) napokban. Neki arra még na­gyobb szüksége lehetett és nemcsak akkor. Negyedóra múlva Olaszra .értem nagybátyámékhoz. No­vember 24-e volt, délután. Elcsodálkoztam, milyen ter­mészetesen, magától értetődő- leg fogadtak, hogy idekevered­tem. Itt -már fronthangulat volt, tudtak a dunai átkelésről, a Mohács-környéki menekülésről, de hogy 2 nap múlva itt is már más világ lesz, azt senki se hitte. A volksbundisták, a frontra menetelő német kato­nák azt sugallták, hogy Pécs- várad, Szederkény, Boly, Vil­lány vonalán feltartóztatják és a Dunába szorítják az átkelt oroszokat. Szegény nagybá­tyám sem hitt a közelgő felsza­badulásban. SASJbehívót -ka­pott aznap — el is kerültük egymást —, azonnal jelentkez­nie kellett Pécsett. Ha találko­zunk, lebeszélem erről az őrült­ségről. Pár napig igazán el­bújhatott volna és akkor meg­ússza nemcsak a 3 éves fog­ságot a párhetes frontszolgá­lat miatt (híradós volt), hanem egészsége se megy tönkre 38 éves korában, három kisgye­rek apjaként. Ez volt az ő sor­sa. Náluk aludtam és másnap délelőtt toronyiránt átmentem Kátolyba (2 óra út). Velem tar­tott egy Olaszra férjezett ká- tolyi menyecske is, félt már egyedül nekiindulni. Katalin napja volt, Kátolyon — így utó­lag szinte érthetetlen naivitás­sal — 'búcsút tartottak. Sütöt­tek, főztek, vendégeket vártak. Megdöbbentem. Ilyen szívós hagyománytisztelet, szinte za­vartalan életritmus. Hihetetlen! Pedig napokkal ezelőtt már a be nem vonult öreg- és fiatal­embereket kirendelték lövész­árkot ásni 5-10 kilométerre, a Pécsvá rád—Szederkény vonal megerősítésére. De búcsúra ők is hazajöttek, hazaszöktek. Szü­leim, testvéreim valóban a ro­konoknál, jó helyen. Megörül­tünk egymásnak, de a hangu­lat a búcsúnapi borozás, eszem-iszom ellenére, fagyos volt. Mikor mehetnek vissza, mit találnak Mohácson, az ott­honból — mondogatták. Sze­génységükből is csak pár hol­mit hozhattak magukkal. Az árkot ásók szerint a front mindinkább közeledik, ők már hallották fenn az ágyúlövése­ket is. Estefelé úgy döntöttem, hogy ugyanazon úton Pécsudvard— Pécs felé menekülök nagyné- némhez. Résiben azért, hogy ne legyek én is terhűkre, de őszintén mondva, idegesített is ez a boros, búcsús, könnyelmű hangulat. „Nem tudják még, mi várhat rájuk, ha ideér a front.” Sajnos, apám ennek lett az áldozata másnap délelőtt. Ö akkor tartott Olasznak, bevo­nult öccse védtelen családjá­hoz. „Ö nem volt katona, tiszta a lelkiismerete, tud szerbül, németül, mindenkivel szót ért.” Lelőtték a szederkényi utcai harcokban, hiába integetett barátságosan. Németek lehet­tek. Lehúzták róla télikabátját, az SS-katonók végső szorult­ságban így menekültek, főleg a sváb falvakban. Mindezt he­tek múlva tudtam meg. Sze­derkényi tömegsírba temették. Jómagam tehát aznap, a búcsú első napjának estéjén egy ola- szi ismerős család lovaskocsi­ján - akik szintén búcsúra jöt­tek -, családomtól elbúcsúzva, ismét Olasznak tartottam. Ami­kor a kéménd-olaszi fennsíkra értünk, a látvány megdöbben­tett bennünket. Közelgő ágyú- dőrej 'hallatszott, mind erőseb­ben és villanó torkolattüzek árasztották el 10—15 km-re a délkeleti láthatárt Boly irányá­ban. Mi hoztuk a hírt a front kö- zeledtéről, mert Olasz is vé­dett völgyben fekszik. De az olaszi utcán megjelentek az első német trénszekerek is, egyik-másikon már sebesültek­kel. Még nem fejvesztett, de határozott visszavonulás vilá­gos jeleként. Nagybátyámék családja éppen vacsorázott. Én a kínálást elháritottom, hi­szen búcsúról jöttem, nem vol­tam éhes. A német katonako­csik közül az egyik-másik ná­lunk itatott, az út mellett volt a kút. Sőt, egy őrmester-osz- tagparancsnok — a pihenő és itatás közben beköszönt, hogy asztalnál vacsorázzék. Konzer- vet evett, sőt nagynéném egy pohár borral is megkínálta. A gyerekek csak néztek, hallgat­tak. Mindnyájan értettünk né­metül. Az őrmester kérdésére, hogy 'hol a házigazda, sógor­nőm szomorúan emlitette, hogy tegnap kellett neki Pécs­re bevonulnia. „Ez derék” - válaszolta — „Mindenkire szük­ség van, hogy visszaszorítsuk őket a Dunába és ahonnét jöttek” — tette hozzá. Nem bír­tam hallgatni. Rámutattam a 3 kisgyerekre: nem érték ma­gával egyet, csak a hősi ha­lottakat és árvákat szaporítják már. Ha átjöttek a Donon, Kárpátokon, Tiszán és most a Dunán is, bol akarják megállí­tani őket, mondja? Hol vetik be a csodafegyvert, Berlinben talán?" — vágtam oda idege­sen. Elvörösödött, pisztolyához kapott: „Vigyázzon, mert meg­járja, maga pánikkeltő, defe- tista, ha nem nézném, hogy taknyos fiatal, meg ezt a ked­ves családot, hát elintézném.” Akkor ijedtem meg és mér­tem fel a helyzetet. Itt a front­vonalban bármit büntetlenül megtehet velem. Elhallgattam, ijedtében sógornőm is csitítot­ta és újabb pohár borral pró­bálta megengesztelni. Fáradtan, rossz kedvvel le­fekvéshez készülődtünk lassan, amikor váratlanul géppisztoly­ropogás verte fel a falu vi­szonylagos csendjét. A lövések Gyula felől hallatszottak. Tíz óra lehetett, kiszaladtunk az utcára. Egy-egy hátramaradt német lovaskocsi vágtába kez­dett: „Die Russen, die Rus­sen!” és „Itt vannak az oro­szok!" hangzott magyarul- németül vegyesen. Lövésekre lövések válaszoltak, kitört a pánik. A házakból innen is, onnan is ösztönösen kiszalad­tak az utcára. Majd egyszer* csak kenyérrel, vánkosokkal, pokróccal, ennivalóval megra­kodva egymás után a merede­ken lévő pincékbe tartottak. Kiabálva, jajveszékelve, egy­mást keresve az erősödő eső­ben, libasorban. Átázva, fáradtan értünk a szomszédék nagyobb, kényel­mesebb pincéjébe, együtt 2-3 család. Csupa asszony, gyerek, férfi egy se, hisz magam se számítottam annak. Éjfél körül járhatott, az asszonyok ijed­ten gubbasztottak, a gyereke­ket, ahogy lehetett, lefektették, betakarták. Bor bőven volt, de senki se gondolt most evésre- ivásra. Kimentem a pince elé, az eső zuhogott, lenéztem a völgyi falunkra, az már csen­des volt és sötét. A torkolattü­zek, az aknarobbanások és a nyomjelző lövedékek is a falu­tól délkeletre, a szederkényi dombon lobbantak csak, igaz itt-ott közeledve. Csak később tisztázódott minden. Olaszon egy szovjet felderítő járőr okozta csak a pánikot. Lehet, hogy az emlí­tett német szekérkaravánra lőttek és azok viszonozták a tüzet. Hajnalig töprengtem, mit csináljak és mi legyen az asszonyokkal, gyerekekkel, ha felébrednek. Rájöttem, ijedtsé­günkben rosszul döntöttünk. A falu sokkal biztonságosabb a pincéknél. Ott annyi bor sincs, többen vannak együtt, férfi is akad, s van rá remény, hogy a falut a főfront is elke­rüli. Hisz a szovjetek fő célja csak Pécs lehet, a pécs—mohá­csi főút. Az ő dolgukban jól döntöt­tem, magaméban kevésbé. Reggel, amint ébredeztek, rá­beszéltem őket, hogy térjenek vissza a faluba a gyerekekkel. Minden csendes már, ott érheti őket legkevésbé baj. Szót fo­gadtak. Magam azonban, minden rábeszélésük ellenére, elbúcsúzva tőlük, nekivágtam a pécsi útnak. A harci zaj el­csendesedett, ez megtévesztett. Azt hittem, Szederkény hatá­rában megállt a front. Az eső még mindig szemerkélt, a reg­geli párás levegőben 100-200 méterre’ se lehetett igazán el­látni. így caplattam a hideg, tapadás, sáros földeken át az országút, Pécs felé. És egyszer­esek bekerültem a zűr kellős közepébe, a két front közé. A német utóvédek és a géppisz­tollyal lövöldöző, rohamozó szovjetek közé. A lövéseken át is hallatszott az oroszok hurrá­hurrája, de hogy mennyien és hogyan jönnek, az a párás tá­volban nem látszott. Egyszer­esek, már közel az úthoz, egy árokba Csúsztam-kúsztam. Sze­rencsémre a német utóvéd ol­dalról már előbb észrevett, csak azért nem lőtt le. Sáro­sán, civil kabátban, sapkában, kezemben átázott csomaggal, ijedten néztem rá. Vacogtam az álmosságtól, hidegtől, féle­lemtől. Szánnivaló látvány le­hettem. Rámsziszegett: „Was suchst du hier? Wohin gehst du? So ein Oummkopf! Dort kommen schon die Russen!" Dadogva azt válaszoltam neki, hogy menekülő diák vagyok és Pécsre tartok. Nem hittem, hogy az oroszok így előretör­tek. Közben inkább csak úg} vaktában leadott egy-egy lö­vést társaival együtt, akik az út közelében ásták be magu­kat. „Ilyen marhát, ez nem sé­tatér" — folytatta, ahogy otl hasaltam mellette. - „Külön­ben Pécsre még m\ is szeret­nénk eljutni, minden pillanat­ban vqrjuk a visszavonulási ^parancsot és a teherkocsikat. Tarts velünk, ha megérjük!" - folytatta barátságosabban. A lövések kattogása és a ■hurrá hol erősödött, hol gyön­gült, mintha egy-egy széllökés mozgatta volna. És csakugyan feltűntek a német szállító te­herkocsik. Három helyett kettő: leadva még egy utolsó soroza­tot, a német hátvédek a ko­csik felé rohantak és ész nél­kül másztak, ugráltak felfelé. Egymás kezét fogva tartották egymást, összezsúfolódtak, hogy mindenki felférjen. így is lemaradtak páran, nemhogy én vagy az úton feltűnő, fá­radtan baktató (még fegyver • nélküli is akadt) magyar ka­tonaraj felfért volna. Környé­künkön aknák csapódtak be, a német kocsik felbúgó motorral, semmivel, senkivel már nem . törődve, Pécs felé robogtak. Döntenem kellett. Meggör­nyedve átfutottam az úton — ez volt a legveszélyesebb — és szerencsémre rátaláltam egy Birjánba tartó mélyedéses dű- lőútra. Ez és a pécsi út elka- nyarodása mentette meg az .életemet: így kerültem ki mind­inkább az egyre erősödő akna- és gépfegyvertűz hatókörzeté­ből, amit a szovjet rohamcsa­patok a menekülő német utó­védekre zúdítottak. Itt volt az ideje, hogy végleg elváljak tő­lük. A faluig tartó 1 km távot mászva-kúszva tettem meg. Ci­pőtalpam leszakadt, sárosán, kiizzadva, mégis dideregve buktam be a legszélső házba. Rémülten néztek rám, pálinká­val kínáltak, arcomat lemos­ták. Ki maga, honnét jön? Megmondtam, ismerték a csa­ládunkat, hiszen szomszédikösz- ség .........Véletlenül, szerencsét­le nségemre a két front közé keveredtem. Itt vannak az oro­szok! Pécsre igyekeztem volna, de hát ahogy hallják, most arra van és lesz a legnagyobb cir­kusz". Két drótszáHal felkötötték a cipőtalpam, egy korty pálinkát ittam még és kissé átmeleged­ve, marasztalásukat elhárítva úgy döntöttem, hogy a közel szomszédos Lothárdon, anyai nagybátyámnál húzom meg magamat. Már nem féltem, át­estem a nehezén, a tűzkereszt­ségen. - Csak ne kapjak tüdő- gyulladást — mondogattam magamban az úton.’ Lothárdon nagybátyáméknál megfürdet­tek, ágyba fektettek. Látták raj­tam, milyen nehéz órákon, ka­landon estem át, kapkodó be­szédem alig értették, ennivaló­val hiába kínáltak. Csak alud­ni, aludni, más vágyam nem volt. Pedig közben 2—3 km-es tá­volban kitört Pécs birtoklásáért - amit a szovjetek tankokkal most már menetben akartak elfoglalni — a leghevesebb küzdelem. Rengett a föld, a ház november 27-én órákon át az orosz tankok és a német tankok, páncéltörők tüzétől. El­szabadult a pokol. A falu, ro­konaim is a pincébe és bizto­sabb helyekre menekültek, csak én maradtam — tán egye­dül — a dunyhák közé bújva az ágyban. A szovjetek - igaz, több tan­kot is veszítve, a birjáni, sarlósi csárdaszakasz és Józsefmajor elfoglalása után, az üszögi magaslatokig törtek. Csak ott rendezték soraikat és novem­ber 28-án kiépítették Pécset legalább félkörbe záró arcvo­nalukat. A német és a széteső­ben lévő magyar csapatok, ha nem akartak a Mecsekben re­kedni és csapdába kerülni, már csak nyugat felé menekül­hettek. így szabadult fel arány­lag szerencsésen, súlyos har­cok nélkül Pécs, november 29-én. Balatinácz Jeromos 4* *-1$

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents