Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)

1985-03-08 / 65. szám

1985. március 8., péntek

Dunántúli napló

3

IMlllll Nemzetközi nőnap, 1985

Szeretettel, felelősséggel

Azonos mércével mérni

Többet kell bizonyítanunk

Dr.

Várkonyi

Amália

Sajátos humora, vitalitása miatt az ember nem tudja elképzelni, hogy ez a nő valaha is elfáradhat. - Talán azért van ez - mondja beszélgetésünk közben -, mert rettenetesen szeretem, amit csinálok.

Dr. Várkonyi Amália, .a Nő- és Családvédelmi Intézet iskolaegészségügyi szolgálatának csoportvezető főorvosa a Pécsi Orvostudományi Egyetem elvégzése után a Pécsi Gyermekklinikán kezdte orvosi pályafutását. Már tanársegéd volt, amikor a gyereke miatt nem tudta tovább vállalni a rendszeres és sok ügyeletet. Otthagyva a klinikát, iskola- orvosi állást vállalt. A régi kertvárosi iskola, a hozzátartozó körzetek, Mólom, Keszü, Postavölgy (ahol alsó tagozatok működtek), valamint a Kisegítő és a Délszláv Iskola tartozott védőszárnyai alá. Három évig ellenőrizte ezekben a gyerekközösségekben a tanulók egészségi állapotát, ezután került a Nő- és Gyermekvédelmi Intézetbe, ahol csoportvezető lett. Főorvosi kinevezését 1970-ben kapta.- Kívülállónak úgy tűnik, itt az intézetben főorvosként talán elszakadt a gyerekektől, a velük való szorosabb kontaktus itt megszűnt.

— Szerencsére egyáltalán nincs ígv — mondja dr. Várkonyi Amália. — A munkám az iskolaegészségüggyel kapcsolatos teendők szervezése és ellenőrzése és ez nemcsak innen az íróasztal mögül törté- ,nik. Most szervezzük például az iskolaköteles gyerekek iskolaérettségi vizsgálatát és most zajlanak a pályaválasztás előtt álló fiatalok alkalmassági vizsgálatai. Sajnos, a gyerekek 40 százalékánál található valamilyen szervi elváltozás. Vagy csípőficam miatti mozgáskorlátozottság, vagy gerincferdülés, vagy látási zavar. Ezeknél a gyerekeiknél természetesen bizonyos foglalkozások szóba sem jöhetnek. A mi feladatunk velük erről elbeszélgetni, a szülőket meggyőzni. Óriási ez a felelősség.- Úgy tudom, vöröskeresztesként is tevékenykedik és a Hazafias Népfrontnál is tisztségviselő.

— A Vöröskereszt városi szervezete ifjúsági munkabizottságának vagyok a tikára. A gyerekek iskolai nevelésében a vöröskeresztes feladatok élenjárnak. A pedagógusoknak ebben nekünk kell segítséget nyújtani. Ide nemcsak az elsősegélynyújtás megtanítása tartozik, hanem például, amikor a csecsemőgondozást tanulják, az tulajdonképpen csa- ládranevelés és itt lehet a gyerekeket megtanítani az öregek szeretetére. A HNF- ben a városi szervezet mellett működő egyik munkabizottságnak vagyok a tagja.

Dr. Várkonyi Amália csak úgy mellékesen jegyzi meg, hogy azzal a plusz munkával jár ez, hogy rendszeresen ellenőrzik, az eltartási szerződést kötött idősek valóban megkapják-e azt, amit ígértek nekik. Ez azt jelenti, esetenként 15-20 házhoz is el kell menni. Mindenben, amit mond, amit tesz, érződik a gyerekek iránti szeretete.’ Érvel és vitatkozik — nem rosszabbak a mai gyerekek a régieknél, csak szeretni, csak érteni kell őket!

S. Zs.

Hajnal

Imréné

Hajnal Imréné széparcú, mosolygós fiotalasszony; most éppen szelep-vezetékeket esztergál, darabjáért 6 forint 74 fillért kap. Ennyi a norma. Munkahelyén, a Mezőgép Vállalat mágocsi üzemében szeretik, bíznak benne, s e bizalom garanciája, hogy a Czeller család — Aranka is Czeller lány volt tavaly októberig — minden tagja it* dolgozik Mágocson. Édesapja tmk-s, édesanyja az egyik legjobb esztergályos, nővére szintén esztergán dolgozik. Megesik, hogy mind egy műszakban vannak, van, amikor váltáskor találkoznak. Aranka férje, Hajnal Imre is a forgácsolóban dolgozik, korábban váltótársak voltak, á gépet egymásnak adták át. A boldog igen óta egymás melletti gépen dolgoznak, azonos műszakban.

Ennyi talán elég bevezetőnek a 21 éves fiatalasszonyról, aki 1982 óta párttag, tevékenykedik a nőmozgalomban, a Magyar Nők Országos Tanácsának tagjo, a községi pártbizottság tagja, s küldöttként részt vett a megyei pártértekezleten is. Ahogy mondani szokás, gyorsan a mélyvízbe került.

— Nagyon szeretem a szakmám — mondja határozottan. — Igaz, nyomdásznak szerettem volna menni, de amikor ipari tanulónak jelentkeztem, nem indítottak nyomdász szakot. Ezér; mentem esztergályosnak. Szüleim örültek, így itthon maradhattam.

Alsómocsoládon éltekj ma férje szüleinek otthona az övé is itt, Mágocson. De már nézelődnek, hol lehetne telket kapni, hogy lehetne önálló otthont építeni? Aranka, férje is jól keresnek, tudnak félretenni — 6—6 ezer forint is megjön fejenként havonta —, s ehhez még a pulykákból is hozzá lehet tenni, így —■ és persze, ha majd az ismerősök és borátok is segítenek — nem lehet nagy gond az az építkezés .. . (?)

A férjet kérdezem:

— —Mi a véleménye Aranka mozgalmi munkájáról?

Hosszasan hallgat; töpreng, mit is mondjon. Aztán csendesen megjegyzi:

—• Örülök természetesen, hogy felfigyeltek rá, hogy értelmes lánynak-asszonynak ismerték meg, s hogy bíznak benne. De mostanában sok az elfoglaltsága ... S talán természetes; néha hiányzik otthon.

Aranka már a tanulóévei alatt oz 500-as Szakmunkás- képző Intézetben szakszervezeti bizalmi volt, s már küldött volt az országos vasas-konferencián. Ilyen ajánlólevéllel érkezett Mágocsra.

— Szóvá tenni az emberek problémáit, gondjait, kiállni értük .. . Mindezt otthonról hoztam, szüleim is hasonló típusú emberek. Édesapám is itt a házon belül szakszervezeti bizalmi. Szóval így kezdődött... A községi pártbizottsági munkát most ízlelgetem, még messze vagyok attól, hogy bizonyos kérdésekben határozott, önálló véleményt mondhassak. A nőmozgalom . . .? Gyáron belül nem igen érzem, hogy különbség lenne aszerint hogy valaki férfi avagy nő, akár a fizetésekről, teljesítményekről vagy az emberek megítéléséről lenne szó. De tudom, nem mindenütt ilyen a helyzet. . .

Bekapcsolja a gépet, már a munkadarabra koncentrál.

Igyekezni kell. No nem éppen o norma miatt, inkább a határidők szorítanak.

K. F.

Újvári

Lászlóné

Szabadkozik, róla már írtak eleget, pedig nem is szereti az ilyesfajta közszereplést. Akit érdekel, az már tudja róla, hogy fiatalon került a mozgalomba, tudhatja, hogy ott volt a Petőfi brigádban, aztán a háború után a vasútépítők között is — különben is, a nőmozgalomban külön alig tevékenykedett.

Valóban, Újvári Lászlónéról írt már a Dunántúli Napló is, utoljára 1983-ban, amikor átvette a Munka Érdemrend kitüntetést, de engedve a szelíd erőszaknak, válaszolt a kérdésre: mit jelentett számára nőnek lenni?

— Korán kerültem be a mozgalomba, ott pedig teljesen egyenrangúak voltunk a férfiakkal. Ha adódott is veszélyesebb feladat, akkor se nagyon mérlegeltek, hogy na, ez nő, azt ne küldjük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, nem voltak gyerekeink, bárha lettek volna, akkor sem vontuk volna ki magunkat a nehéz feladatok alól. De a szakmában sem tapasztaltam, ugyanaz volt a munkánk, ugyanazért küzdöttünk a nyolc órás munkaidőért, s hát azért is, hogy ugyanazon munkáért ugyanazt a bért is kapja meg a munkás. Merthogy a nők kevesebbet kaptak, hiába voltak ugyanolyan képzettek, ügyesek, mint a férfiak.

— Azóta megváltozott a világ, de azért elgondolkodom, hogy valamilyen formában nem él-e ez is tovább? Mert ugyan ma sokkalta könnyebb a nők helyzete, mint a felszabadulás előtt, vagy akár mint harminc évvel ezelőtt is, de bizony ahhoz, hogy vezető pozícióba kerüljön egy nő, még mindig többet kell bizonyítania, mint az ugyanazon férfikollégájának. S ha választani kell egy férfi és egy nő között, hogy kit nevezzenek ki, vagy válasszanak meg, akkor bizony még gyakrabban döntenek a férfiak javára, mint a nőére — s csak azért,

mert arra gondolnak, hogy a másik nő.

— Mi küzdöttünk a nyolc órás munkaidőért. Ma már nem kell ezért küzdeni. Azzal viszont számolnunk kell, hogy ezekben a nehéz években sok család csak úgy tud megélni, ha többet dolgoznak — s ha a férfi vállal túlmunkát, akkor a nőre is nagyobb teher hárul újra a háztartásban. S azon is elgondolkodom, hogy sok foglalkozás, pálya, mint például a pedagógusi pálya, vajon nem azért nőiesedik-e el, mert a bér miatt a férfiak nem választják azt a hivatást. Az ugyanis csak látszólag jó, hogy a nők az élet egyes területein átveszik a „hatalmat", szerintem azonban nem jó, ha a jövő nemzedékét csak nők nevelik. Valami hiányozni fog a gyerekek életéből, ha férfi tanáruk nincs.

— Szóval, van még miért megemlékezni a nők napjáról, a női egyenjogúságról. Jó lenne, ha ebben kevesebb lenne a formális elem, s já lenne, ha az év minden napján eszükbe jutna a férfiaknak: nőnek lenni még ma is nehezebb, többet kívánó, mint férfinak. De azt is el kell mondani, anélkül, hogy irigyelném a mai fiatalokat, hiszen ezért dolgoztunk mi annak idején: ma már nem azokkal a gondokkal kell megküzdeniük, amiért a nőmozgalom egyáltalában elindult.

Bodó László

Mindenre jut időm

Böröcz Istvánná

Tizenketten egy asztalnál...

Tóth Mihályné

Ha a tsz-eknek akkoriban úgy

ment volna, mint manapság, akkor Böröcz Istvánnét talán nem a Mohácsi öntödében találom. De bizonyára akkor is meg kellett volna keresni, mert nem olyan ember, aki ott „nyugton lett volna".. Ám, amikor a termelőszövetkezetben már kilencedik hónapja nem fizették ki neki a bérét, mert nem volt miből, akkor más munkahelyet keresett magának, így került az akkori Gépgyárba 1961 októberében először mint négyórás, hogy ímegfelel-e. Megfelelt, s azóta is ott dolgozik a bérelszámolásban, ma már mint csoportvezető.- Viszman bácsi vitt akkor

körbe az üzemben, s éppen a formázóknál voltugk, amikor azt mondta a fiúknak: na srácok, hoztam egy agilis lányt — így kapcsolódtam be a KISZ-életbe. Ott is voltam 35 éves koromig, akkor én mondtam, na most már elég volt.

Hogy Böröcz Istvónné a szakszervezetben is elkezdett tevékenykedni, az már igazán természetes volt: 63-ban bizalmi lett, s most az szb-ben a társadalombiztosítási tanács tagja, négy éve meg a nőbizottság vezetője. S bár a Mohácsi öntödében „csak" minden negyedik dolgozó nő, van munka éppen elég, mert nem egy közülük nehéz fizikai munkát is végez, poros környezetben. Hogy párttag, azt természetesnek tartja, mert noha ez nem volt külön téma sohasem a szülői háznáJ, úgy alakult, hogy a pártba való jelentkezését egy természetes folyamat állomásának tekintse.- Hát nagyjából ez jelenti az én társadalmi munkámat, ezután már csak apróságok következnek — mondja. A beszélgetés során aztán kiderül, hogy mit is ért ő apróságokon. Hát például azt, hogy egy időben a Vöröskereszt-szervezet titkára lett, s az abból’i munkából „rajta maradt" a véradószervezői munka. Aztán

apróság, hogy ő a Kossuth Kiadó üzemi terjesztője, de ez is apróság, mert a Művelt Nép könyveit is ő árulja, az meg nem társadalmi munka, azért jutalék jár, s ha már környvet árul, akkor miért ne terjessze a Kossuth-könyveket is. Ez azért is jó, mert így sok emberrel találkozik.

Aztán „apróság" még, hogy a Hazafias Népfront városi nlelnöke is volt, de éppen akkor, amikor a férje beköltözött a főiskolára, s ő itt maradt két kisgyerekkel: „Nem kellett leadnom semmit, el lehetett látni minden feladatot, a családit is, a közéletit is, s úgv érzem, egyiket sem a másik rovására." Ugyancsak „apróság”, hogy szocialista brigádtag, s az már igazán apróság, hogy szinte nem volt év, hogy ne tanult volna, most éppen a felsőfokú munkaügyi tanfolyamot végezte el. Az öntödében eltöltött 24 évből 22-ben tanult: szakmai iskolákat, politikai, társadalomtudományi tanfolyamokat, esti egyetemet véqzett.

Nem sok ennyi munka?

— Amikor értékelik, mindig meg szokták állapítani, hogy az. S bár igaz, hogy fölösleges szabad időm nincs, de mindenre jut időm.

B. L.

Éppen a főtt húst szedi ki a fazékból, amikor rányitjuk a konyhaajtót. Tóth Mihályné később, amikor a belső szobában beszélgetünk, nagy szeretettel mesél arról az időről, amikor a mainál többszörös adagot kellett mindenből főznie, amikor vasárnaponként tizenketten ültek egy asztalnál. Számlálhatatlan gombócot, meg ki tudja mennyi palacsintát, mert hogy tudni illik, a gyermekek kedvenc eledele Tóthéknál is így alakult... Kezdjük csak sorrendben, a tíz gyermekről: Irén agrármérnök, Éva SZTK-ügyintéző, Miska érettségizett, Zoltán műszaki rajzoló, Lacinak hat szakmája van, Kati higiénikus, Béla radiológus, Magdi adminisztrátor, Árpi asztalos, István pedig halász.

A legidősebb 47-ben született, a legfiatalabb 60-ban. Irénke néni oly szeretettel mesél róluk, mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott. (Az egyik falubeli jegyezte meg: példamutató az a családi szeretet, összetartás, ami Tóthéknál van.)

— Orosházáról jöttünk Bikáira — mondja Irénke néni —, a megélhetés, az iskoláztatás miatt. Nem bántuk meg egy percig sem, csodálatos, szép község ez, melegszívű emberek lakják. Én is sok helyen dolgoztam — mindig egy keveset a nyugdíj miatt -, de 10 gyerek mellett nagyon nem ugrálhattam.

Nézegetjük a fényképeket; már sorba lehet állítani a 11 unokát is. A nagy ház megüresedett, de ünnepek táján, főleg húsvétkor, elő kell venni a nagy lábosokat, s már a vöknek, menyeknek, unokáknak is kell főzni . . .

Tizenkét disznót vágtak; jutott minden gyermeknek, unokának is. A nehéz évekre már ki emlékszik? Ma is a család körül forog minden Tóthéknál. Mégis jut idő — és jutott idő mindig — a község közéletére, Irénke néni volt kultúrházve- zető-helvettes, szakkörvezető — mára Éva lánya vette át a hímző-kör irányítását -, s a bikali kézimunkákból elkerült az ország minden pontjára, kiállításokra, bemutatókra. Férje agronómus volt - ma a művelődési ház igazgatója —, maga is népművészeti hajlamokkal; csodálatos faragásai nyomán a fiai közül is többen követték, egyik fest, a másik faszobrászkodik, mindegyikben ott a szép szeretete.

Kati éppen otthon tartózkodik, tőle kérdezem: miként emlékszik gyermekkorára?- Édesapám szigorúbb ember volt, de szinte állandóan dolgozott, korán ment el, későn ért haza. Édesanyám nagyszerű asszony, példaképem. Sohasem veréssel neveltek, inkább szép szóval. De nem is hiszem, hogy sok bosszúságot okozhattunk, mi, gyermekek is egymást noszogattuk, védtük, ha kellett, összefogtunk; ahogy mondani szokás, egy mindenkiért, mindenki egyért. Bár nekem csak egy gyermekem van,' s nem vágyok ilyen nagy családra, gyermekkorom felejthetetlen marad.

Irénke néni nem szól közbe, hallgatja, s a mosolya mellett egy könnycsepp is megjelenik szeme szögletében. A fészek aljából kiröppentek a madarak, s az idő kerekét visszapörgetni lehetetlen.

Kozma Ferenc