Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)
1985-03-16 / 73. szám
FARKAS OSZKÁR Mi marad? Egy kapanyélhez hajló gerinc hirosimai árnyéka? Az ölelés mozdulatba dermedt röntgenképe? Az óceánok portalanul bűzlő dögszaga? Mi marad, amit még megőrizhet rólunk szégyenünk nélkül ez a föld? Hajlok fűhöz és gyomhoz: nem hozzám — csontomhoz beszélnek. S mi marad megőrizhető ebben a zuhanórepülésben, ebben a hosszú, becsapódás előtti biztos iszonyatban? Kinek kell rólunk szuvenír? Ifj. BAGOSSY LÁSZLÓ • Végű Végül pedig előtáncol a vers a labilis éjszakából s belefúródok valahova ... na de talán beszéljünk másról hisz kitűnően látlak noha Ármin úr pocsolyákban gázol és elmosódnak a falon a fák: kortyolok törött pohárból mégse értem: rajzszeg-hangulat kószál a városban habszivacscsikorgás morzsolja az utat s verébként ugrálok a szádig szájamban egy műanyag-pipacs (azt hiszem nem élek sokáig) Gálám Bosi László Kárvallottak Szabja már bogár-vállpántú zubbonyát a Halottak Köztársasága. Emitt egy fegyvert szorító kéz, amott egy csillagig kalimpáló láb pörög üszkösen, hogy visszazuhanjon fejünkre. Hamut hintenek kárvallott Istenükre a kaszabolt egek, Beteg, virrasztott vonulás a Halottak Köztársasága felé, alkudozások a Tipratóval. Hajlékunk megtelik szárnyakat markoló hóval. H anz Diettel, a. rosen- heimi pék, óvatosan oldalgott a sövény mellett. Társa jóval távolabb haladt, vele párhuzamosan, déli irányba, amint parancsba kapták. Kara reggel volt. A májusi Nap még nem adott igazi meleget, de a füvekről, a sövény bokrainak duzzadó rügyeiről már kezdte leszorítani a hajnali harmatot. . . Hanz Diettel nehezen emelgette sártól terhes bakancsait, miközben tekintete ide-oda szökdösött a félelemnek és a vadász zsákmányleső mohóságának sajátos vegyülékével s olyan alapossággal, mint akinek az élete függ ettől. A fűnek olyan íze volt, mint a korai cseresznyének, amely ilyentájt érett be odahaza a kertjük végében. Egyszerre azon kapta magát, hogy nem figyel annyira — gondolatai elkalandoztak . . . Már nem tarthat soká ez a rohadt dolog, gondolta, és akkor visszatérhet családjához. Felesége, Lotte villant emlékezetébe, aki a második gyerek után (akkor hozhatták össze, amikor legutóbb szabadságra engedték ... a fiú most két éves, de ő még nem is láthatta) elhízott. Ezt is csak a fényképről tudta, amit Lotte küldött: karján az ifjabbik Hanz-cal fényképezték le. Nem volt valami jó kép, de Hanz Diettel gyakran elővette, ha ráért és magányos volt. Emlékképeiben Lotte tulajdonképpen nem volt valóságos alak: nem volt kiterjedése. Egysíkú maradt, mint a képek. Nem tudott visszaemlékezni illatára, sem bőrének, húsának tapintására. Bármennyire szerette volna fölidézni, sohasem sikerült. Talán azért, mert alig élhettek együtt. Néhány nappal házasságkötésük után már be kellett vonulnia. Aztán már csak a rövidke szabadságok maradtak, amelyek a hadihelyzet romlásával egyre ritkultak és kurtábbá váltak . . . Hanz Diettel megállt. Körülményesen előhúzta zsebóráját, fölpattintotta fedelét. Hat óra tíz — állapította meg elégedetten. Alig tévedett: negyed hétre Decsülte az időt. Ilyenkor vette ki a forró kemencéből a kenyereket, amelyeket az asz- szonyok szakajtókban hordtak oda pirkadatkor. Hosszúnyelű lapátjával nyúlt be értük és egyetlen, szakértő mozdulattal rántotta előre őket, aztán vizes kefével dörzsölte ót ropogós, barna héjukat, amitől szép, fényes mázt kaptak . . . Mondták is az asszonyok: ,,hej Hanz, de jól érted te a sütést..." Hát értette bizony. De, ha vége lesz, ha újra kell kezdenie, tudja-e még? És Lotte megvárja-e? Fél éve is van, hogy utoljára jött tőle egy lap: „tudatom veled, hogy jól vagyunk .. Ekkor mintha mozdult volna valami a sövény túlsó végén, ott, ahol egy kiszáradt fa csonka águjjai meredeztek . .. Pierre Chato, akit a Pigalle- on csak bicskás Pierre-nek ismertek, unottan szívta Capo- ralját. Módfelett rühellte ezeket a reggeli őrjáratokat és teljesen feleslegesnek is tartotta. Második hete ülnek azon az unalmas tanyán (a fogatlan boszorkán kívül egy nő sem maradt ott) és semmi mozgás. A boche-oknak már befellegzett. Az este is hallgatták a híreket: odafönt az oroszök, itt délen az amcsik, meg nyugaton is, meq azok a lópofójú angolok és ők . .. Csak ezek a marha tisztek okoskodnak folyton, gondolta és kiköpött. Ez a Cheval, ez a nyálasszájú hadnagyocska: már ötödször küldi ki felderítésre, ami direkt ki ... Na, de jön ez még a Pigalle környékére... Az szent, hogy beveri a pofáját. Hátát nekivetette a korhadó fának, arcát a Nap felé fordította. „Hogy menjenek föl egészen az erdő széléig? Marhának nézik őt? Most kapjon egy ólmot a hasába, most, amikor napok kérdése az egész? Nem evett meszet.. . Mondta is Fernandelnek: menjen csak, ha úgy be van tojva a parancstól. Ö majd itt megvárja ..." A Nap sugarai olyan lágyan simogatták az arcát, mint Charlotte szokta... Micsoda feneke van! És mellei! Ha leszerelik (és ez napok, legfeljebb hetek kérdése) egy álló hétig ki sem engedi az áqyból . .. csak ha leugranak Alain-hez zabolni. Micsoda salátákat tud az csinálni! A nizzai a legjobb: halak, saláták, olajbogyó... A nyál összefutott a szájában. Torkiq volt mór ezzel a kincstári zabákkal, az íztelen levesekkel, a • krumplival, a babbal ... A szakácsot is fenéken kellene rugdosni. A húst kilopja a disznó és ráadásul főzni sem tud .. . Mögötte, a sövény irányából, mintha neszeit volna valami. Képzelődik? Talán egy madár rebbent föl, egy pocok szaladt ót? Aztán hirtelen úgy érezte, figyeli valaki. Óvatosan fordította oldalra a fejét és hirtelen mintha gombóc szorult volna a torkába: nem tévedett ... Hanz Diettel ebben a pillanatban vette észre a fának támaszkodó alakot, aki féljobbra, alig néhány méternyire tőle, oldalt fordította a fejét. Tekintetük találkozott és megmerevedett. Pillantásukba rémült csodálkozás volt és kérdés: most mi legyen?! Ha Hanz nem gondol a pékségre, nem érzi képzeletben a friss kenyér illatát, gondolkodás nélkül tüzet nyit. Kezében a géppisztoly kibiztosítva, ujja a ravaszon, hiszen tudta: ölnie kell, ha élni akar... Most azonban elbizonytalanodott, tétovázott ... Pierre Chato lopva lenézett a géppisztolyára, amely ott feküdt mellette. Csakhogy ez a kis távolság most átkozottul nagynak, elérhetetlennek tűnt. A boche-t, ez iránt nem volt semmi kétsége, le kellene puffantam, de ez lehetetlen. Ha mozdul, a másik megelőzi. Ekkor jutott eszébe a kése. Csak nyugalom! Lassan nyúlni a derékszíj felé. A kezét takarja a fa, a boche nem vehet észre semmit. Amikor ujjai kitapintották a hideq pengét, nyugalom fogta el: most már az enyém vagy, gondolta és el- vigyorodott. Hihetetlen gyorsasággal rántotta elő a kést és ugyanazzal a mozdulattal el is hajította. Hanz Diettel csak a villanást látta. Aztán tompa ütést érzett, amely áthatolt a zubbonyán, megnyitotta bőrét és tovább kúszott a bordái közé. — Meine Mutter — nyögte és véres habot öklendezett. Aztán, mielőtt lábai végleg megrogytak volna, meghúzta a ravaszt . .. Pierre Chato látta a torkolattűz apró lángjait, de nem tudta elhinni, hogy a golyók eltalálják. Méa akkor is azt hitte, valami tévedés áldozata, mikor érezni kezdte azokat az átkozott tompa kis ütéseket a mellén . . — Mon Dieu morogta fogai között — ez a marha . .. Agya riadt lázadással kereste a menekülést, de izmai mór megértették iaz .ítéletet, nem tudott mozdulni .. . És csönd lett. A táj meg sem rezzent, csak két, párolgó vér- erecske festette pirosra a zöl- delni indult füveket. Ugyanabban a pillanatban, amikor Hanz Diettel géppisztolyának kereoelő zaja elült, északon és délen, keleten és nyugaton tábori telefonok csöngtek, távírók kattogtak, távmondatok szálltak az éteren át: tüzet szüntess! De Hanz Diettel és Pierre Chato számára ennek már nem volt jelentőséqe. Az éq világon semmi jelentősége sem volt. Ha utolsóként is, de már együtt meneteltek ötvenmilliók rettenetes árnyékával. Búsbcrna László Az utolsók Ha valaki nem hill űneki, ű átváltódzolt kutyáé, macskáé Polner Zoltán: Ördöngösök Az ördöngös szó hallásakor kivételes képességekkel megáldott, hihetetlen ügyességű vagy kivételesen leleményes, furfangos-fondorlatos személy kerül képzeletünkbe. Olyan, aki bármihez fog, mindig jól sikerül a dolga, amiben mindig biztosnak érzi magát. Bálint Sándor a Szegedi Szótárban „ördögtől megszállt, rosszindulatú lelkibeteg"-nek írja, majd pedig eképpen folytatja: „Kökényné magátúl kezdett beszéltem, hogy ütet Eör- döngösnek, rossznak és tisztátalannak tartyák." Más alakja — szintén Bálinf Sándor gyűjtése szerint „vördöngös”, melynek jelentése homályos. Polner Zoltán Szegeden élő költőt túlzás nélkül tarthatjuk a szegedi táj fáradhatatlan táj - nyelvi-néprajzi kutatójának. Legújabb témája az ördöngösség, mely fogalom — a fentitől eltérő megközelítésben — elsősorban gyógyító „embörö- ket" jelentett. Az ördöngösök az elmúlt századokban éltek, hírük viszont napjainkig megőrződött. Polner, hogy megfelelő meny- nyiségű anyagot gyűjthessen, bebarangolta Csongrád megye falvait és a hozzájuk tartozó hatalmas tanyavilágot is. Kiderítette, hogy a veszettséget kitűnően gyógyító szentesi születésű Veszött Nagy Sándor az embergyógyitás népi módszereihez is értett. Tudománya révén rendkívüli tisztelet és megbecsülés övezte messze határokon. Híre ugyanis jóval túlnőtt a szentesi, de még a megyehatáron is. A többi ördön- gösről csupán az adott helységek öregjei hallóitok, de egyikükről sem beszéltek elmarasztalón, sőt, magasztosan emlékeztek róluk. Polner egy egész sereg ördöngös nevét, s a róluk szóló — immáron legendákká vált — történeteket is fölgyűjtötte, amelyekből elsősorban az tűnik ki, hoqy valamennyi ördöngös nem is anynyira furfangos, mint inkább tudatos gyógyító volt. Akik a boszorkányoktól meg éppen azzal különböztek, hogy amíg a boszorkányok rontással foglalkoztak, addig az ördöngösök ahhoz nem is értettek. Még akkor sem, ha némelyiknek volt „természetfölötti ereje", de azt csakis egymással szemben alkalmazták. Polner Zoltán „rátalált" tehát Veszött Nagy Sándorra, rajta kívül B. Kúrái Józsefre, Imán Mihályra, Csányi Jánosra, Molnár Györgyre, Farkas Györgyre s másokra, akik a tanyai — kisebb részben a falusi — veszett beíegségek gyógyításával foglalkoztak. Közülük kétségkívül a „veszöttorvos"-ként ismert Veszött Nagy Sándor volt a leghíresebb. Az ördöngösök viselt dolgairól született legendákat Polner Zoltán magnóra vette s leírta. Az „ördöngösségeket" kiszűrte és rendszerezte. így alakult ki a korábban föltárt jóslásokkal foglalkozó Teknyökaparó mellett az Ördöngösök. A szerző közel másfélszóz adatszolgáltatót keyesett megi. Gyűjtőútja kilométerekben nem mérhető. Hite, buzgalma, akaratereje sem. De, ha csupán a magnószalagokon megőrzött hiteles „szögedi beszéd’ hang- jásbeli, nyelvi kincseit, az ö-ző nyelvjárás dokumentálását tekintjük, munkája már akkor is fölbecsülhetetlen értékű. Választott témája pedig homályba vesző néprajzi kincseket mentett meg az elfelejtéstől. Polner megfelelő szakirodalommá1. magyarázatokkal teszi teljessé legújabb könvvét, amely a Somogyi Könyvtári Füzetek 15. számaként jelent meg Papp György stílusos illusztrációival, Szegeden. Ifj. Lele József HÉTVÉGE 9. Schéner Mihály rajzai
