Dunántúli Napló, 1985. február (42. évfolyam, 30-57. szám)

1985-02-16 / 45. szám

JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT OHMN OTTO versel 97 VÉSZI ENDHE: A Hetedik Udvar (elbeszélés) »9 SZEPESI ATTILA versei 104 KALASZ MARTON: Teli báríny (regény. XV.) 103 TAKÁCS ZSUZSA versei 111 FEKETE CYULA: Tengcrcscpp (aforizmák, jegyzetlapok, II.) 113 PARTI NAGY LAJOS versei 119 MAKAY GUSZTÁV: Egy személyiség fejlődése 121 ROZSA ENDRE verso 129 B1SZTRAY ADAM verse 130 PALYI ANDRÁS: Színházi előadások Budapesten (Füst Milán: Mili nini: Kertész Ákos: Családi ház mandzárddal: fiskardi Géza: A szélmalom lakói) 131 BORI IMRE: Jugoszláviai szemle 137 * POSZLER GYÖRGY: A jéghegy csúcsa és a láthatatlan szisztéma (Portrévázlat Lukács Györgyről. 11.) 141 RÚGÁS! CYULA: Teremtés és megváltás a művészetben (Popper Leó: Esszék as kritikák) 149 NÉMETH LAJOS: Fűlep Lajosról (tanulmány. II.) 153 FODOR ANDRAS: Ezer este Fülep Lajossal (naplő. II.) 150 * SÁNDOR IVAN: Az idő füstjeié (esszé) 167 KABDEBO LORANT: Poesis Hungarica (A békéscsabai Megyei Könyvtár sorozatairól) 174 1985 FÍBOtJÁR A Jelenkor februári száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi törzsanyagában többek kö­zött Bisztray Ádám, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Sze­pesi Attila és Takács Zsuzsa verseit, valamint Fekete Gyu­la, Kalász Márton és Vészi Endre prózai írásait olvashat­juk. Az irodalmi és művészeti tanulmányok, esszék sorában Fodor András és Németh Lajos Fülep Lajosról, Poszter György pedig Lukács György­ről ír. Sándor Iván: Az idő füstjele címmel a mai esszé­író középnemzedék munkás­ságát elemzi. Bori Imre ju­goszláviai szemlével jelent- . kezik. Pályi András budapesti színházi bemutatókról közöl beszámolót. A kritikai rovat élén Vé­szi Endre és Orbán Ottó új köteteiről szól Fptaky Maj­na és Dérczy Péter írása. A számot Lech Majewski (Varsó) plakátrajzai illuszt­rálják.-------------------------------« O RBÁN OTTÓ Asztal táncoltatok A próféták gyurmának nézik a világot, amit az eszme ujja könnyen alakit — de ha a valóság, e hajlékony acéllap visszarúg, vérző orral és sértetten vonulnak emigrációba, s átkozzák porig — főként Alexandriában — Jeruzsálemet... Elvont édenük-pokluk milyen idegen nekemI S megváltástanúk, stilisztikájuk, totalitásukI Úgy bíznak babonáikban, mint a barlangi ember: ha kellő gyűlölettel említed az eretnek nevét, hanyatt esik s kitöri a nyakát..; Nekem sohasem volt elég kerek egy gyémánttá csiszolt teória: a háborús ajtó nem illett jól a tokba, a résen át a végtelen látható része látszott: az ostromlott város, a lángoszlop, a kigyógyürűzésű füst. Persze a vers, a vak remény is a jövőbe lát. Látja a füst takarta várost napsütésben: gyerekzsivajban fürdő sétatér, a szél trópusi selyme... Átlátszó és sebezhető utópia, de épp mert átlátszó, a rejtelemre nyiló ablak is, a titkos működésre, mely a sötét kétségbeesésből érzéki fényt párol, szerelmes eszmét, bokánktól hajunkig lobogó lázadást... A legfontosabbat az ostrom idején tanultam, nem a rossz lelkiismeret diktálta együttérzést vagy a folytonos vésztők sívó pátoszát — édent s poklot egymás hegyibe hányva: a rémült göncökön virító, sárga csillagot, mint mértéket a mindenség mellén pulzáló csillagokhoz. « Lech Majewski plakátrajza Fotó: Nádor Katalin Vészi Endre A Hetedik Udvar (RÉSZLET) |_| ogy leül az asztalához, I* hogy az eddig megal­kotott három sori folytatja egy negyedikkel, talán egy ötödik­kel is, mint komoly elhatáro­zás, mint az alkotói magány járuléka, nem volt kétségbe vonható. De a sors ismét köz­beszólt, csöngött a telefon. A szilánkos hang szétcsörömpölt a védtelen lakásban. De Árvái nem akart odafigyelni. Szilár­dan elhatározta, hogy napját a munkának, csakis a munká­nak szenteli. (Vannak törvény- szerű vonzatok, ilyen például, hogy a munkára fordított idő­höz tervszerűen társul a szen­telni ige, míg az elherdálni, tékozolni, az örömöt szerző szórakozások járuléka). Ám a telefonáló konokul kitartott. Ki az az életveszélyes állat, tűnő­dött az ostromlott lakás bérlő­je, de a felháborodása ál fel­háborodás volt csupán, mert fokozatosan kezdett túlsúlyba jutni benne a kíváncsiság, kel­lően el nem ítélhető gyengéje. Ezt a ma reggeli kíváncsiságot, (vagy nevezzük várakozásnak), számos előjel támogatta. Egy álom például, amely különös fényben ragyogott, zöldarany patinában: egy * valahonnan már ismert sokudvaros, bolt­íves átjáróház képe, s az ud­varok sárga,, keramitkockás burkolata, valamint az egyik kapualjban egy vattacukor- árus bódéja, a perzselt cukor édesen lebegő illatával. És ezt kiteljesítette a hajnal minium- vöröse majd az Angelika kert lágy olajzöldje. Csupa túlfe­szített várakozás! Ma igazán történnie kell valaminek N. tartományban. A végén, ver­gődve ugyan, de fölvette a te­lefont. Női hang beszélt, min­den nőiesség nélkül: a szavak ridegek, tárgyilagosak. „Kór­házból telefonálok. Az özvegy hajnali ötkor elhunyt.” „De hát kicsoda ön? És milyen özvegy? A készülék kattant, Árvái ott állt dermedten, kezében a ló- gázó kagylóval, s abból ki­hangzó elektromos jelzőhang­gal. Már pontosan tudta, hogy ki az az öjvegy. Több mint ne­gyedszázad óta a mitológiai gonosz. Egy asszony, akivel va­laha lakást cserélt és aki egy csekély összeggel az adósa maradt. Az adós úgy könnyített a lelkiismeretén, hogy soroza­tosan följelentgette őt. A vá­daskodások (az ötvenhatos évet követően) politikai termé­szetűek voltak. De a csoda sem maradt el, talán szemé­lyesen az úristen vette védel­mébe Árváit. S ő mit tehetett mást, megírta az özvegyet, mindenféle változatban. Így zajlott köztük éveken át a duellum. Ebben a pillanatban élesen látta a húsos, elnehezült asz- szonyt, úgy ahogy néhány hét­tel ezelőtt összetalálkoztak egy kórházi folyosón. A nehézkes testen fényes matlasszé pon­gyola, szavai kásásak az érte- lemazvartól. A testi kínoktól le­fokozott Feljelentő Asszony, egy kiszámíthatatlan átmeneti kor­szak (és melyik korszak nem az?) eltorzult kreatúrája, egé­szen a haláláig. Állt, állt és utána nézett a gondolatoknak. Más ember talán fölszabadí­taná a szívét, megkönnyebbül­ten sóhajtana. De Árváit ép­pen ellenkezőleg, valami per­verz szomorúság járta át. Most, hogy nincs többé ez az asszony, hoqy kiállították végleges kije­lentőlapiát. a már kellemessé vált utálat is értelmét veszti. Erre már a csobbanó fényekkel elárasztott utcán gondolt, mert a nyugtalanság elűzte hazul­ról. Egy presszóban rámutatott egy szivárványszínű krémre, az ilyesmitől eddig mindig sike­rült megóvnia magát. Teljesen felfoghatatlan, hogy a gonosz is lehet haladó, tépelődölt, hogy az örökkévalónak elköny­velt társadalmi rossz, végül is egy gyászjelentés alanya le­gyen. Kimenekült a széles út­ra, a Liget irányába indult. A mutatványosbódék utcái­ban megállt egy céllövölde pultja előtt. Lőporszag és fe­nékbe talált figurák mechani­kus mozgása. Átvett engedel­mesen egy céllövő puskát, hol­ott semmiféle militarizmushoz, semmi vonatkozásban, még a megvédjük a békét jegyében sem kötődött. Sőt, ha ez egy­általán fontos, bizonyos viszoly­gást érzett túltáplált, magas rangú férfiakkal szemben, s nem tudta megtagadni tőlük széljegyzetét: íme a mértékte­len étel- és italfogyasztás kö­vetkezménye! Ha ezeknek kel­lene kivágni egy szuronyt-sze- gezz-diszmenetet — szövögette magában az ábrándot és sze­líd mosollyal visszaidézte saját légvédelmi gyalogos múltját, mert azért ez is megadatott neki, mégpedig átlépve negy­vennegyedik életéve fölvirág­zott díszkapuján. így aztán módja nyílt a róla elterjedt ci­vilközhelyek cáfolatául, helyt­állni a hajnal ötórai csukló­gyakorlaton, és az éjszakai ria­dókon öt percen belül sora­kozni, teljes menetfelszerelés­ben. Vagyis sikerült bebizonyí­tania, hogy nem pusztán ha­szontalan tollforgató, de férfi is a talpán, ha az állampolgári kötelesség erre mozgósítja. De mindez csak elhanyagolható részlet. A Fantom Halála elég­gé elcsöndesítette. Bár a cél­lövölde úgy magában, különös meglepetésekkel szolgált. A vízsugár tetején például nem egy kifújt tojás táncolt, hanem az özvegy kicsinyített mása. Az aránytalan test, a járomcsontok mögül kutató szem, a leszorí­tott haj sisakvonala. Szándé­kosan mellécélzott és helyette eltalált egy félszárnyú angyalt. Hát innen is tűnni kellett. Be­ült egy elektromos görkocsiba, bár a dodzsem agresszív ütkö­zései eleve riasztották, és majdnem belehajtott egy cso­port gyerekbe. Továbbmene­kült, egy fényfoltos tisztás irá­nyába. Itt valaki vagy va|cmi, vagy mindkettő, elállta az út­ját. Egy emberszerű micsoda. Az illető, ha ugyan mégis an­nak nevezhető, egy kerekekre szerelt deszkalapon gurult. Az óriás, vörhenyeges fej és a fejlett törzs, combok vastag csonkjában folytatódott. A him­lőhelyes arc lassan hátradőlt, mintha hátrafelé kurblizták vol­na. Egy megafon elektromos reccsenései. „Megismersz?” — kérdezte a földközeli fej, több öntudattal, mint amit a társa­dalom előlegez az ilyennek. A kérdés mindenekelőtt váddal volt teli. „Nyisd szét a csipát, öcsi! Én vagyok a Viki! Na!" — a húsosán szétváló ajkak között megmutatkozott sárga, lapos fogsora. „A Viki! Na! A szabóságból! Beugrott? A szombat délutánok!” Igen,'” a Viki, BorQsék műhelyéből. Az egykori posztóillatú szabóság, a vasalástól meleg szövetek volt, aki rádöbbentette őket a félelmetesen gyönyörű igaz­ságra, hogy különneműek. Ahogy a kislányokról lehám- lottak a selyembugyik s ahogy a kisfiúk legombolták sokgom­bos nadrágjukat, az már a társas szerelem kezdete volt. És ott állt Viki piros ingben és buggyos nadrágban, fénybe lobbantva egy eddig rejtett vi­lágot, amely a halál félhomá­lyáig terjed. A fiúk és lányok apró kezükkel eltakarták a szemérmüket, aztán eltűntek a sátrak sötét zugaiban. Hol vannak már ők! Asztmás vén­emberek, hervadás szagú öreg­asszonyok lettek, reszketős sé­tabotjukkal a föld alá araszol­tak, vagy füst lett belőlük egy kémény körűi! Viki akkor még maga volt az ördögi fiatalság, karcsú, hajlékony, és gumiar­cáról sohasem hervadt le a mozgékony vigyor. A Beketow cirkuszba járt, különórákra Ge­rard bohóchoz (viszonzásul az öltönyeit vasalta), viccből meg­evett egy vasárnapi Friss Új­ságot, amely ünnepi szám lé­vén, óriási adag volt, de le­nyelt egyszer egy mokkáskana­lat is, igaz, majdnem megful­ladt tőle. „Most azt nézed, paj­tás, milyen szuterén állampol­gár lettem, és csodálkozol! Hát a lábaimat, öcsi, egy akna vit­te el, anno dacumál, november december január — a szája széthúzódott, mint egy hal­ványpiros forradás —, lehet hogy valaki fölemelte őket és sztepptáncos lett velük, vagy templomi orgonista, mittudom én!” — Lassan elindultak; az óriási fej, a nyak nélküli vas­kos törzs ott gurult Árvái mel­lett, a rossz terep hepehupáin ugrálva. Nehezen ment a be­szélgetés. „Hogy mi az óto nem találkoztunk! Azt hittem rólad, hogy közben hősi ha­lott lettél vagy kivándoroltál valahová, mittudomén! De te közben semmit se változtál! Nincs kappanhájad, pocakod, tyúkmelled, többemeletes to- ^<ád, szóval nem vagy egy nor­mális állampolgár! — gurult a nevetése, mint a leomló kavi­csok görgetege —, na és mi lett belőled? — a válasz, érez­ni lehetett, nem érdekelte. — Ami rám vonatkozik, én negy­ven év óta ezen a Mercedesen közlekedek. És voltam minden a világon. Főleg lószarszedő, cirkuszokban/ De most már eb­ben is leszázalékoltak. Pillanat­nyilag, ha érdekel öcsi, egy mutatványos géemkában va­gyok beltag, én találom ki o sztorikat. A bódé egy alkalmi kira­kodóvásár közepén, a Testek Titkai-sátorhoz hasonlí­tott. „Mindig úgy dobjuk össze a műsort, frissen csináljuk a vicceket, a marháskodások is aznapiak, csak egy maradt ré­gi, a szexi. Az ugyanúgy megy, mint ötven évvel ezelőtt. Hát ha éppen van kedved hozzá, és még a humorodnál lennél, csinálha­tunk együtt valamit.” A mutat­ványos sátor közelében ültek, a lassan nedvesedő, gubancos fűben, sört ittak dobozból, hab tapadt a szájuk köré. „Én még, kérlek szépen, öcsi, jól emlék­szem a muterodra. Drága jó szíve volt. Na meg a szépsége! A gesztenyebarna szeme, igaz? Megkínált palacsintával, föl­dobta a levegőbe és úgy tar­totta alája a serpenyőt. Az egy mutatvány volt!" A kékespiros este lassan ereszkedett lefelé. Nyers, klorofilszagú volt a le­vegő; körülöttük fölcsattanó nevetések, vakkantó kiabálások, futkosó női lábak, férfilábak, gyereklábak. Villanyfüzérek fé­nyei, a legfrissebb slágerek, hangszóróból. A láb nélküli ember megemelkedett a guruló deszkán, arcán kivésődött a régi mosoly. „Valami az eszem­be jutott, öcsi. A Hetedik Ud­var. Emlékszel rá te is? Amit a mamád beígért, mint valami prémiumot. Ha így viselkedünk, és úgy viselkedünk. A jóem­berség, az erkölcs, a szófoga­dás satöbbi. Szóval hogy a Hetedik Udvar. Vagyis az át- láróház, öcsi, a Juventusz-ház. Hogy egyszer elvisz oda minket. Mert ott van a babaklinika (minket nem érdekelti), az Al­ler Képes Családi Lapja, az Árkád bazár, meg az Ibolya cukrászda. És Velvárt, a bicik­likirály!" Árvái köze'ebb ha­jolt a láb nélküli emberhez és bádog'homályú szemébe né­zett. Végül is, egyszer az élet­ben ennek is ki kell derülnie. Nem lehet tovább hallgatni ró­la. Úgy tenni, mintha. „A Ju- ventusz-háznak nem volt hete­dik udvara, öreg! Egyetlen ud­vara sem volt." A torzó vissza­ereszkedett a deszkalapra. „Szóval almás volt az egész, buborék — mondta rekedten, köszörülve a torkát. — Mind­egy, na! Neki volt igaza, a muterodnak. Valamit be kellett ígérni. Hogy legyen mire vár­ni." — Megélénkült egy gon­dolattól. — Eljátszhatjuk a sztorit a jónépnek. A Hetedik Udvar. Mint ami létezik. Az Árkád bazárt és — van egy bi­cikliartistánk — a tandembi­cikliket, meg a zselatéria ita- liánát. És van itt egy káprá­zatoson leomló hajú fiatalasz- szony, egy életveszélyes álom­csaj, sodort gyöngyöt visel a hajában, az lenne, ha neked is jó, a muterod. Majd a szö­veget megcsinálod neki. És a srácot is te csinálnád. Oké?" A bódé körül kigyulladtak a villanyok, elindult a magnó, Vi­ki fölgurította magát az emel­vényre; a pénztárban az öz­vegy ült, és rollniról tépte a jegyeket. HÉTVÉGE 9. Lech Majewski plakátrajza szaga. És igen, megint csak a Viki, aki minden szombat dél- •után, amikor a főnökék elmen­tek látogatóba szüleikhez, va­salódeszkákból és végekből sátrat szerkesztett, különleges játékaikhoz. A TÖRÖK BASA ÉS A BAJADÉROK, avagy a sej­telmes szerelem a gyermeki ál­mokban és idegekben. Szerep­lők a házbeli kisfiúk és kislá­nyok, és a játékmester Viki, úgyis mint Bolond, Bohóc és— úgy is, mint a szerelem misz­tériumának szertartásmestere. „Beugrott? Blokkolod?” — a fájdalmas csúnya arcon szét­futottak az árkok, megfénye- sedtek a hegek; már egyetlen rimánkodás volt ez az arc, s a bádogos szemek a ráismerés irgalmát könyörögték, ö az a bizonyos Viki, aki deszkákból és szövetvégekből a tiltott vilá­got odavarázsolta, s a kislá­nyokkal és kisfiúkkal felejthe­tetlen játékot rendezett. Ö

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents