Dunántúli Napló, 1985. február (42. évfolyam, 30-57. szám)

1985-02-14 / 43. szám

1985. február 14., csütörtök Dunántait napló 3 Az új művészeti gimnázium ötvösműhelyében — üllők, sa­tuk, szerszámosládák és asz­talok közt meglehetős zajos sikerem van, mikor közlöm, hogy: „A fúvósötöst kere­sem ..." A rendhagyó kezdet után a folytatás is szokatlan: a tegnapi, jubileumi koncert­jére akkor még csak készülő Mecsek Fúvósötös tagjaival korántsem szakmai, zenei tár­gyú eszmecserét folytatok. Ar­ra vagyok kíváncsi, milyenek, mint „csupán" emberek, ho­gyan léteznek, utaznak, gon­dolkoznak — öten ötféleképp? Vagy valamennyire mégis egyformán? ... A kérdés jogos, mondja egyikük, hiszen olyan, húsz éve együtt hangversenyező kamaraegyüttesről is tudunk, akik már csak próbán vagy koncerten találkoznak; se szállodába, se étterembe nem mennek együtt, annyira meg­szokták és megunták egy­mást ... A mj húsz éve vál­tozation csapatunk egyik tit­ka talán éppen az, hogy o legnagyobb mértékben elis- merjük egymás „zenén kívüli" karakterét, egyéniségét, a próbán, koncerten viszont csakis a zenével törődünk ... A hangszer szerinti „szerep- osztást" ezúttal igazolja az élet: ezt Szkladányi Péter, a fuvoloszólam gazdája mond­ta —• eqyben a csapat „filo­zófusa", sőt „lírikusa”, akinek egyik legnagyobb alakítása egyik legnagyobb késésüket eredményezte Párizsbon. egy hojnaliq tartó történelmi rög­eszmecsere után. —• Apropó — vág közbe Paláncz Tamás, a húsz éve történt megalakulás kezdemé­nyezője, mindmáig helyet adó gazda —, azt se felejtsétek el, hogy csak kezdetben voltatok pontosak, ma viszont o meg­beszélt próbaidőt mindegyikö­tök a világ legkülönbözőbb zónaidői szerint értelmezi ... ötszózhcrminc hangver­sennyel, húsz külföldi turné­val a hátuk mögött, őszintén, lelkesen, zajosan — és ren- geteq finom avagy épp borsos humorral vallanak magukról. A megalakulás okai közt a legfontosabbról — a Zene­akadémián beléjük nevelt ka- marazene-szeretetről — is szó esik, ám a „mellékest" sem hallgatják el: hogy verseny­társai legyenek a hajdani Pé­csi Fúvósötösnek, amelynek egyben tisztelői is. Legna­gyobb sikerüknek a magyar zene külföldi népszerűsítésé­ért kapott díjat tartják, s azt, hogy — kétszer is — részt ve- hettek a belgiumi Európa Contat-on, a kórus-világfesz­tiválon ... — De azt se felejtjük el — veti közbe a kürtös, Tolnai Gábor —, hogy a legnagyobb koncertsikerünk Dijonban volt, ahol egy ékszerkiállítás alkalmából hangversenyez­tünk, egy futballpályányj kö- zönséq előtt... — Sétarepülésre viszont — veti közbe Várnagy Attila, a fagottos — Tours-ból vittek o franciák; saját kérésünkre két csoportban, hogy ha leesik a gép egy triót vagy duót még játszhassunk ... Deák Árpádtól, az oboistá­tól nem kapok sztorit. Felada­ta más: a csapat jegyzője, „könyvelője”, ő gyűjti a do­kumentumokat. Remélhetőleg a következő húsz évét is. Varga J. Szakmunkástanulók versenye Jutalom­játék Búcsú a színpadtól Nem tudom, hogy február 5-én, a Pécsi Nemzeti Színház nézőterén hányán is gondol­tunk arra — Bretus Mária, Uhrik Dóra és Hetényi János hármas jutalomjátékának tap­solva —, hogy tónctörténeti perceket élünk át. Mert bi­zony, ez a balettéletünkben szokatlan - a színházakból azonban oly ismerős jubiláns forma, a — jutalomjáték nem volt se több, se kevesebb, mint első hosszú életű vidéki balettegyüttesünk, a Pécsi Balett negyedszázadának ün­nepi záróakkordja. Látszólag „csak" három nagyszerű tánc­művész búcsúzott a színpadtól, felidézve egyet-egyet számta­lan szerepe közül. Ám félő, hogy Bretus Mária, Uhrik Dóra és Hetényi János távozása a sok-sok általuk életre keltett figura visszavonhatatlan el­veszítését is jelenti, hiszen az ő technikájukra és személyisé­gükre építve született az együt­tes repertoárjának nagyobbik hányada, Eck Imre, majd Tóth Sándor — lassan a kétszázadik felé közeledő - kisebb-na- gyobb kompozíciója. A két és fél évtized alatt ily hatalmassá terebélyesedett koreográfiai- előadói életműből valószínűleg csak igazságtalanul és elfo­gultan lehet néhány különösen emlékezeteset kiemelni, hiszen ahogy ki-ki egyet is felidéz, azonnal másik öt-hat tolul az emlékezetébe. A gazdagon kibomló előadói pályáknak — egyelőre nem szólva a jutalomjáték alkalmá­ból felújított három egyfelvo- násosról —, legalább a töredé­két mégis elevenítsük fel. El­sőként Bretus Mária fanyar egyéniségű „szertartásvezető­jét" idézzük meq a Carmina Burana forgatagából: bölcs és gyengéd Bohócát a Nyári Színház Ote/fo-verziójából: gonoszkodó-kaján kis Puckját a Szentivánéji álomból; jóval régebbről sértően egoista Carmenjét; a majdnem ani- máiis tömegből emberi létre ébredő lányt a Tavaszünnep­ből, s végül azt a számtalan nőalakot, aki örök társával- ellenfelével — Hetényi János­sal — vívta harcát a boldog­ságért, a harmóniáért. Eck fmre e pás de deux-so- rozata — amely Bretus Mária és Hetényi János nélkül nyil­ván soha nem vált volna olyan sokarcúvá, mint amilyenné az évek során lett —, a Nő és Férfi között lehetséges majd minden érzelmi árnyalatot megfogalmazott hol grotesz­ken, hol tragikusan, hol meg a líra közel sem érzelmes hangján. A Szonáta, a Kék- szakáll és a Moliére úr említé­se már éppúgy Hetényi János pályájához is tartozik tehát. mint Bretus Máriáéhoz. Heté- nyj azonban nemcsak ezekben a páros-variációkban őrződik meg emlékezetünkben: ő volt a Faust-szimlánia nyugtalan férfihőse, a cinikus Jágó a már említett Otellóban, s az egyet­len tiszta és hittel teli figura a Salome kavargó szennyében. Salomé! Bretus, Hetényi és persze, Eck mellett Uhrik Dóra volt a negyedik, aki ebben a teljes estét betöltő komplex játékban szerelemféltést és politikát egyszerre tudott el­táncolni azon a sajátos, még a Pécsi Balettet jellemző tipi­kus mozdulatvilágon belül is egyéni testnyelven, amelyben a mozdulat, a gesztus egyenran­gú a színészi erővel, az egy­szerre beleélő és távolságtartó alakítással. Épp ezért Uhrik Dóra nemcsak azokban a ko­reográfiákban tűnt utolérhetet­lennek, amelyeknek főszerepét táncolta. Érzelmi tébolyába zárt Médeája mellett így rög­tön a kisebbekből, de nem ke­vésbé jelentősekből bumfordi, suta Dudásként rémlik fel a Szentivánéji á'lomból; majd a szimbolikus sorsú embert vi­lágra vajúdó Anya féltő szere- tetére emlékezhetünk a Meg- dicsőült éjből, pimaszul önálló „szobrára" a tenyeres-talpas és kissé mániákus Pygmalion mellett. S a Pécsi Balett és Eck Imre pályáján is összefog­lalásnak tekinthető gyönyörű Requiem névtelenjei közül el­múltában is jelenvaló Ulhrik Dóra életet s halóit egybemar­koló végső gesztusa. A Jutalomjáték egyetlen estje persze mindössze annyit tett lehetővé, hogy a három művész egy-egy egyfelvonósos- bon búcsúzzék: Hetényi János a Kötelékek, Uhrik Dóra a Si­koltások, Bretus Mária pedig A csodálatos mandarin fősze­repében lépett fel — utoljára. Köszöntse őket a megérdemelt taps, a virág és a pezsgő-után e néhány sor is, amely szíve­sen folytatódna egyszer azzal, hogy új szerepkörben, sokéves színpadi tapasztalataikat át­adva mutathatná meg őket. Fuchs Lívia Baranya megye szakmunkás- képző intézeteiben mintegy száz szakmában csaknem ket­tőezer-háromszáz harmadéves fejezi be tanulmányait ebben az évben. A Szakma Kiváló Tanulója versenyt tizennyolc szakterületen hirdették meg, többek között vájár-, esztergá­lyos, bútorasztalos, karosszé­rialakatos és kőműves tanulók­nak. Az iskolai válogató verse­nyeken ezertöszázan vettek részt, közülük száznyolcvanon jutottak tovább az elméleti és gyakorlati döntőkbe. Az elmúlt héten csütörtökön Pécsett, Mo­hácson, Szigetváron az írásbeli feladatok megoldásával kezdő­dött a Szakma Kiváló Tanulója verseny megyei döntőié. Az esztergályos tanulók gyakorlati vetélkedőjének a Sopiana Gép- qyár pécsi tanműhelye adott helyet. Kilenc óra. A műhelyben minden szem a szakrajzra és az esztergagépre szegeződik. Nagy a tét, aki továbbjut és az országos döntőben bekerül az első hat közé, csaknem ne­gyed évvel előbb kap szakmun­kásbizonyítványt. Délután négy órára álltak le a gépek. A ti­zenegy versenyző izgatottan várja a zsűri döntését. Végre: a győztes Mefz/ng Ferenc, a pécsi 500-as Szakmunkásképző Intézet diákja. A magas, göndörhajú, gyer­mekarcú fiún zavartság és bol­dogság tükröződik. Nehezen szólal meg. — Általános isko'ás korom­ban a Sopiana Gépgyárban többször is voltunk üzemláto­gatáson, ekkor tetszett meg ez a szakma — kezdte beszélge­tésünket a boldog győztes. — Gyerekkoromban sok minden szerettem volna lenni, de min­dig olyan mesterség érdekelt, ahol valamilyen anyagból új tárgyat lehetett készíteni. So­kat kellett a versenyre tanulni, de megérte, még akkor is, ha nem kerülök be az országos döntőben az első hat közé. Könnyebb lesz a szakmunkás- vizsgát letenni. Izgulok a zala­egerszegi országos döntő miatt, nem tudom, milyen nehezek lesznek a feladatok, és alig egy hónapom van a felkészü­lésre. Az iskola után a Mecse­ki Szénbányáknál fogok dol­gozni. Később érettségizni is szeretnék. Hogy azután mi lesz? Még nem tudom. Vajda Zoltánt, a komlói 501. számú Csizmazia Gyula Szak­munkásképző Intézet tanulóját alig néhány pont választotta el az első helytől. Középterme­tű, örökmozgó, mosolygó sze­mű. — Két hétig táppénzen vol­tam otthon, mert nem volt rendben a vérnyomásom. Na­gyon féltem, hogy mi lesz ve­lem majd a megyei versenyen, de a szüleim bíztattak, hogy nem lesz semmi baj — mesél­te a verseny előzményeit Vaj­da Zoltán. — Január elejétől már rendszeresen készültünk a megyei döntőre, hárman közö­sen, akik az iskolai versenyen továbbjutottunk. A MOM gyár­egységében gyakoroltuk a me­netvágást, kúpesztergálást. Mindennek nagy hasznát vet­tem, mert a mostani munkada­rabon ezek voltak a legnehe­zebb műveletek. Én úgy kerül­tem ugyanis az esztergályos szakmunkástanulók közé, hogy a szomszédunkban lakott két srác, akiknek ez volt a szak­májuk. Megmutatták, mi min­dent lehet kezdeni egy vasda­rabbal és egy esztergagéppel. Persze, szívesen focizok is, és ha lehet, akkor eqyszer szeret­nék profi játékos lenni. Most a helyi csapat ifi—I. válogatott­jának vagyok a tagja. Nem sok szabadidőm van a tanulás és a foci mellett. Sz. K. Lord Balogh Egészségnevelési pályáját eredményhirdetése Egészségnevelési témájú pá­lyázat eredményhirdetését tar­tották szerdán oz Országos Egészségnevelési Intézetben. Az Egészségnevelési Szövetség ál­tal kiírt pályázaton a felsőok­tatási intézmények — orvosi, egészségügyi főiskola, pedagó­gusok, népművelők — végzős hallgatói vehettek részt. Az első díjat Kiss Lajos nyer­te a szegedi orvostudománvi egyetemről. Az Egészségnevelé­si Szövetség három díja mellett az Országos Testnevelési és Sporthivatal, a Semmelweis Or­vostudományi Egyetem, a szombathelyi Berzsenyi Dániel főiskola, valamint az Országos Egészségnevelési Intézet külön- díjakat is kiadott. 78 éves volt Lord Balogh Ta­más, mikor 1978-ban felvette a televízió dr. Bácskai Tamás vele készített beszélgetését. A múlt szerdai ismétlésnek a hí­res közgazdász halála adott „aktualitást". Természetes te­hát, hogy a műsorszerkesztés újból elővette a hatéves sza­lagot, s elővehette volna a szomorú apropó nélkül is, hi­szen, almi elhangzott (s hogy egyáltalán elhangzott), egyre aktuálisabb. Valószínű pénz­ben, üzletben, konkrét ered­ményekben is leírható lenne, hogy mit jelentett Magyaror­szágnak az utóbbi tíz évben „idegenbe szakadt fiainak" felkutatása, számontartása, mégis, legalábbis hosszú tá­von fontosabbnak tűnik e stratégia emberi, talán nem is materizálható hozadéka. Az, hogy ha valaki bárhol a vilá­gon magyarként válik „híressé”, netán világhírűvé, az többet tesz nemzetközi jó hírünkért, megismertetésünkért, mint akárhány mélynyomású pros­pektus, magasnyomású propa­gandaszöveg. „Hála” a szá­zad magyar és európai törté­nelmének, az ország lélekszá- móhoz képest igen sok magyar él Nyugaton, művészek, tudó­sok, egyáltalán: szakemberek. Függetlenül valós, vagy — né­melyeknél — hazai használat­ra felstilizált világhírüktől. olyan bázist, értéket jelente­nek. melyet pazarlás lenne nem kamatoztatni. Persze, e kap­csolatok nem válnak egyik pil­lanatról a másikra természetes­sé, „Szintek” vannak, ilyen­olyan meggondolások, gyako­ri bizalmatlanság mindkét ol­dalról, még mindig kísért né­ha az a differenciálatlan meg­ítélés, mely évtizedeken át sújtott minden Nyugaton élő magyart, s ennek ellenhatá­saként van még bőven túlli­hegés. gyöngyösbokrétás és gyöngyösdolláros. Ám úgy tű­nik, ez az oldódás mostanra visszafordíthatatlan, normális kapcsolatok alakulnak, formá­lisak és informálisak — talán egyre függetlenebből a nagy­politikától. Ha előbb világhírt emlegettem, alighanem Lord Balogh Tamás, oxfordi köz­gazdász professzor, több an­gol kormány tagja, a leghíre­sebbek közé tartozik. És nem a lordi cím miatt, mely titulus csak következménye és igen magas elismerése annak a fél évszázados közgazdasági és pénzügyi tevékenységnek, amit Balogh professzor folytatott Angliában. Nem azt a fajta beszélgetést láttuk, mely min­den áron a szakma, a hivatás mögött rejtőző „színes", „ér­dekes" magánembert akarja kidomborítani, s szerencsére nem is az ellenkezőjét, a szak­mai eredmények és tevékeny­ség száraz, bennfenteseknek szóló összefoglalóját. Lord Ba­logh egyszerűen csak válaszol- qatott, beszélt az angol köz- igazgatásról, a „karrierjéről", póztalanul és szerényen, mint az olyan emberek, akiknek van mire szerénynek lenniük. „Sze­rencsém volt" — mondta fel­tűnően sokszor, s mikor a be­szélgetőtárs ezzel szemben a szorgalmat, a tehetséget emle­gette, a professzor csak bólin­tott, vagy vállát vonta meg: na ja, ez mind természetes, enélkül nem megy, de szeren­cse nélkül hiába az egész. Vé­gül jegyzetíró röstelkedve írja ide, hogy a beszélgetés magya­rul folyt, akcentus nélkül, gör­dülékenyen. Röstelkedve, hogy ezt egyáltalán meg kell emlí­teni, de leírja, mert sajnos em­lítést érdemel, hisz ellenkezője, a töredékes, hiányos nyelvtu­dás a „megszokott", a nyugati magyar imageához tartozó és nincs riporter, aki meg ne kérdezné: „hogyhogy ilyen jól beszél professzor úr magyarul?" Hát úgy, hogy ez az anyanyel­ve. Kéretik tehát nem csodál­kozni. Parti Nagy Lajos Hetényi János a Kötelékek című balettben Fotó: Cseri László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents