Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)
1985-01-13 / 11. szám
Régi bútorokat restaurál a patikus A régi patika bútorát egy gyógyszerész restaurálja, mert senki nem merte elvállalni — mondta a Kaposvári Tervező Vállalat igazgatója, amikor az 1700-as évekből származó patika eredeti formájába való helyreállításáról beszélgettünk. Mint kiderült, Répay Gábor, iKadailloút gyógyszerésze örökölte szenvedélyét, a régi tárgyak, bútorok iránti vonzódását. Édesapjának — aki szintén gyógyszerész volt itt — felbecsülhetetlen értékű érem- és egyéb régiséggyűjteménye volt. — Annak idején az apám iparművészeti főiskolára akart menni és akkor követelmény volt, hogy előtte egy évig mesteremberek mellett gyakorlatot szerezzen. Ö műbútorasztalos mellett dolgozott. Az iparművészetiből nem lett semmi, gyógyszerész lett. Tőle örököltem a szép szeretetét és tőle lestem el a bútorjavítás alapfogásait — mondja Répay Gábor, akinek a lakása ámulatba ejtő. A bútorok között akad nem egy olyan, amilyen vagy csak múzeumokban, vagy turistacsoportoknak mutogatott kastélyokban látható. A dúsan intarziadíszes, művészi vonalvezetésű íróasztal eredetileg Széchenyi Zsigmondé volt. — Ez a Hunyadi grófoké volt, ez meg a Festeticseké — mutat a házigazda a legszebb darabokra. Minden bútorról feljegyzést készített, hol, kitől vette, és mi a története. — Ezek nem így néztek ám ki, mint ahogy most látja őket — mondja —, azt a szép szekrényt például egy fáskamrában láttam meg, az egyik ajtaja leszakadva, oldala kidőlve. Ez a gyönyörű sublót egy padláson hevert, hiányzott a teteje, annak a kis márványlapos asztalnak meg a lába. És Répay Gábor, a gyógyszerész úgy illesztette össze a szétesett darabokat, úgy pótolta a hiányzó részeket — a gyönyörű intarziaberakásokat is -, hogy a rozzant bútorok eredeti pompájukban ismét életre keltek. Mégpedig úgy, hogy szakavatott szemek sem veszik észre a különbséget.- Sokat tanultam apómtól, de sok mindenre magam jöttem rá. Megvásároltam az összes létező szakirodalmat, és külföldi árverések katalógusait. A megfelelő faanyagot mindig magam szerzem be. A megyében a kollégák már ismerik a szenvedélyemet, néha ismerősök kérésére másnak is vállalok javítást. így került sor arra, hogy miután senki nem vállalta, megkértek az igen rossz állapotban lévő - egyébként gyönyörű -, régi patikabútor felújítására. Baranya megyéből . is kaptam hasonló megbízatást, az egykori sellyei patika 1898-ban készült bútorait is helyrehozom. Sarok Zsuzsa Ultrahangcsapda Saját vészjeleit hallja a patkány dasági mikroelektronikai készülékeivel. Honnan az ötlet? Két évvel ezelőtt kopott a szövetkezet egy hasonló műszert, amely az USA-ban készült. Fel is állították a sertéstelepükön, hogy megszabaduljanak élősködő vendégeiktől. Igen áim, de a patkányok rövid időn belül hozzászoktak az ugyan nagy hangnyomással, 'de periodikusan érkező jelekhez, fellépett az úgynevezett sükets'égi -immunitás. A mezőtúriak saját készülékének memóriaegységéiben 32 órá's program van - rendkívül nagy hangnyomással (20 kiló Hertzen felüli) véletlenszerűen ismétlődő programot tárolnak. Az ultrahangos riasztó menekülésre készteti a rágcsálókat, illetve oly rossz hatással van anyagcsere folyamataikra, hogy étvágytalanná teszi őket, elpusztulnak. A műszer mind- ö'sze kétkilograimmnyi doboz, a 220 Voltos konnektorba csatlakoztatható, fogyasztása nem több, mint egy 25 wattos égőé. Egy készülék 250 négyzetméternyi területen, zárt térben hatásos, egy ezer négyzetméteres magtárban négy darab vált ki kedvező hatást. Tavaly mezőgazdasági nagyüzemek próbálták ki — v-éleményülk elismerő. A budapesti ÉGV vállalta a forgalmazást, ez évben ezer darabot rendelt a mezőtúriaktól. Külföldön is érdeklődnek az újdonság iránt, valószínűleg Svédországból számíthatunk nagyobb megrendelésre. Pécsett pedig az ÉGV Kolozsvár utcai boltjában kaipható. S rövidesen várhatóik Mezőtúrról az új modellek, amelyek a lakótelepeken élőknek nyújtanak majd segítséget, mert a legkisebb rágcsálók ellen is hatásosak lesznek. G. M. DRW Csőbélelő Üzemegysége (TATÉ) felvételre keres változó (részben beteléssel) munkahelyre: V 1 fő minősített hegesztőt, V és 3 fő segédmunkást. Fizetés: megegyezés szerint. Jelentkezni lehet: LÉVART GYÖRGY ÜZEMVEZETŐNÉL, PÉCS, USZOGPUSZTA, VIZMOTELEP, CSŐBÉLELŐ (TATÉ) ÜZEM. Telefon: 13-077, 13-277, 13-388. Ha ezt a kis műszert bekapcsolják, a patkány úgy érezheti magát, mint az ember, akiinek a füle mellett egy szuperszonikus repülőgép húz el. Saját vészjeleit hallja a rágcsáló, iszonyatos hangnyomással, ami gyors távozásra készteti mondjuk a magtárból, vagy a lakásból. Miről is van szó? Az tudott, hogy a rágcsálók ultrahanggal kommunikálnak, az emberi füllel nem érzékelhető jelekkel társalognak, adják le vészjeleiket. Egy érdekes ötlet a beszédükkel állít csapdát a rágcsálóknak. A mezőtúri Magyar-Mongol Barátság Termelőszövetkezet programozott ultrahangos készüléket fejlesztett ki a rágcsálók irtására. A számítógéppel programozott műszer nem okozott gondot a szövetkezetnék, lóvén saját ku- ta tó-fej lesz tő csoportja, amely már hírnevet szerzett Merő- túrnak Európában a mezőgazFiatal iparművészek a pálya elején Munka közben a Keményffy házaspár Az a fontos, hogy dolgozhassunk... Halina Krawczun és Keményffy Gábor a pécsi Zsolnay gyárban dolgoznak: az Iparművészeti Főiskolán porcelán, kerámia-, üvegszakon tanultak. Huszonnyolc és huszonhat évesek, terveik és gondjaik hasonlók sok más pályakezdő művész terveihez és gondjaihoz — lehetőségeik és eredményeik talán jobbak is az átlagnál. Halina Lengyelországban, a Mazuri-tavak vidékén született, a képzőművészeti középiskolában festést, formatervezést tanult- Tanárai javaslatára tanult tovább, a választás a budapesti főiskolára esett. Gábor a szegedi művészeti szakközépiskola kerámia szakára járt, onnan vették fel Pestre. A főiskolán ismerkedtek meg, összeházasodtak, s mert a diploma- munka a Zsolnayhoz fűzte őket, idejöttek dolgozni. A műteremben, ahol beszélgetünk, óvatosan kell mozogni, Viert szűk a hely: együtt dolgozik itt a gyár több formatervező iparművésze: Fürtös György, Gazder Antal, Móker Zsuzsa, Török János — őket név szerint is említi Gábor, mint akik sokat segítettek a beilleszkedésben. Mert a segítségre szüksége van a fiatalnak. Hiszen adva van egyfelől a nagymúltú gyár a maga százhúsz éves hagyományával, kialakult technológiájával, jól bevált forma- és dekorkincsé- vel, másfelől adva vannak a fiatalok, akik szükségképpen más, új szellemiséggel érkeznek, s más formákban gondolkodnak. Nem mindegy, hogy ,,na, te taknyos, mutasd meg mit tudsz!” hangnemben fogadják-e őket, vagy lehetőséget kapnak ötleteik megfogalmazására, kipróbálására. Keményffy Gábor nem hallgatja el a szakmai vitákat, de a tapasztalatait sem: „értelmes kompromisszumot kell tudni kötni”- Halina és Gábor munkás- szálláson laknak. Ez jobb, mint az albérlet, mondják, mert olcsóbb. Négyezer-kétszáz forintos fizetésükből most már lakásberendezésre is gyűjthetnek, mert a gyár segítségével kaptak Kertvárosban egy másfél szobás lakást — az adminisztrációs ügyek éppen most bonyolódnak. Már műterem is került a városi tanács segítségével egy tízemeletes ház tetején- Igaz, kemencére még nem telt, „de az a fontos, hogy dolgozni lehessen”, mondja Halina, „fiatalok vagyunk, sokat dolgozunk". Maketteket, grafikákat, rajzokat készítettek ebben a műteremben. A többit itt a gyárban, munkaidő után. A gyár nemcsak helyet, hanem anyagot és energiát is ad a művész egyéni munkáihoz: alkotó napokat, tanulmányutat, hozzájárulást a külföldi utazások költségeihez. Tavaly ősszel mini-kerámia biennálét rendeztek Zágrábban. Halina és Gábor (mint a Zsolnay minden tervezője) ott voltak. Az idén ismét meghívták őket az osakai ipari formatervező pályázatra- Halina tavaly Faenzában szerepelt, Gábor egy NDK-beli szimpo- zionon. Kiállítottak a pécsi biennálén, a fiatal művészek tárlatán az Ernst Múzeumban. Egy-egy sikeres pályázat Budapesten és Hajdúböszörményben — íme, a mérleg. G. TKukoricán térdel a szerkesztő A z adjunktus nem '• kényszerült térdre című, múlt vasárnapi írásomból sajnálatos módon kimaradt egy mondat, amelyen annyit gondolkodtam, mint az egész riporton: ,,dr. Boros Tibor, az egykori kiváló pécsi vivő, úszó, labdarúgó reagálási ideje máig is kitűnő" — próbáltam megfogalmazni az adjunktus törekvését, amikor finoman ki akart térni életének korábbi szakaszának felidézése elől. Természetesen eszembe jutott az is, hogy az írás főszereplője névtelen legyen: barátai, ismerősei úgy is tudják, kiről van szó - többi olvasónk számára pedig úgy véltem, elég, ha érzékeltetem, hogy sosem szabad feladnunk egyéniségünket, munkánkat, sosem szabad térdre kényszerülnünk. A lapszerkesztőnek ezen a napon az új újság, a Vasárnapi Dunántúli Napló első megjelenésének ezernyi gondja közepette, félszáz oldalnyi kézirat olvasása, javítása közben pont arra nem jutott ideje, hogy saját kéziratát a gépelés után gondosan elolvassa. így számára nem marad más hátra, mint az Anonimus köpenyébe burkolózó kedves olvasónk hozzánk intézett levelében „kiszabott" büntetést végrehajtani. Tisztelettel elnézést kérve, a máig is kukoricán térdeplő: Lombosi Jenő Tíz, lefelé vezető lépcső a mennyországba Csak egyszer neveti el magát. Amikor megkérdeztem. — Mi az, hogy hobo? — Csavargó. Vagy mifene... Különben elgyötörtnek, szomorúnak látszik. Aszott testén szürkére koszolódott ing, vékony pulóver, kiskabát és kész. Mínusz 15 fok van — most. De éjszaka ... Hatvanéves lehet? Ránézésre: legalább. Se személyi igazolványa — mutatja zakója bélését: ott volt bevarrva egy nylonzacskó, abban volt az igazolványa, de valamelyik este, valahol, valahogy elveszett, nyomtalanul, észrevétlenül, mint ahogy az órák múlnak el az életéből —, se munkahelye, se családja, se pénze, se lakása. Tört mondatait, zavart pillantásait, motyogó hangját, sikerületlen szolgálátkészségét, kába emlékeit, piszkos kezét, csontsovány testét tudja ezzel szembeállítani. István — ennyit értek nevéből, s az elejére még egyszer rákérdezni nem merek. Félek, elfelejtette. Hiszen mikor kellett volna, hogy mondja? — Tetszik tudni, hol van a nagyposta? — kérdezi. — Igen. — Vele szemben van egy sarokház. — Ahol az új könyvesbolt van? — Lehet... Annak a háznak szép díszes, hímzett vaskapuja van. Van ott egy kazánház. Azt kérdeztem tőle: ezekben a cudar, hideg éjszakákban, amikor mínusz 20 fok alá hullik a hőmérő higanyszála: hol húzza meg magát? Kazánházakban. Tíz, lefelé vezető lépcső a menyországba. Szénporos boldogság. Fénytelen, széltelen menedék. Ez a legfontosabb, ennyi kell az öreg hobónak. Étel? Harmadrendű. A cigaretta megelőzi. A kezét lepő kosz fölött is sárga két ujja a nikotintól. Dolgozott, itt-ott, olykor-olykor. Csukott nagy teherautókról beszél — talán mert ott nem vágta a szél. MÉH-telep- ről, Fovasfogatról. — Szemből jött a motoros — motyogja, nadrágja szakadt térdére rajzolva a térképet —, felbukott. .. Neki a szekérnek. Elítéltek, gondatlanság miatt. Gyors pislogás kíséri a történetet. Pedig most boldog. Itt ül egy meleg szobában, nem bántják, nem kell félnie senkitől — a kazánfűtőtől, a kon- kurrens hobótól, a hidegtől, s biztos: holnap is melegben lesz, enni kap. Talán cigaretta is kerül. Gyűrt hajával éles ellentétben rövid szakálla szinte ápolt. Az ősz szálak könyörtelenül elnyomják sötétjét. Zavartan húzogatja pulóverét, szakadt a nadrágja a lába között is. Éveken át csavargott. Itt született Pécsett, világa tíz kilométerekkel sem bővült. A csavargók kivetettje. Mondja: néha szendvicseket eszik, meleg étel mikor volt a szájában, hosszas gondolkodás után sem jut az eszébe. Hogy tudott így élni ilyen sokáig? — Hány éves? — Negyvennyolc . . . Júliusban leszek, tisztelettel. * — Találjunk ki valamit — mondja kollégájának a nyomozótiszt, aki megtalálta valahol az öreget. — Megfagy odo- kint, a szerencsétlen . . . Mészáros Attila 4 vasárnapi „Őrjítő ez a hangzavar!“ Mi az a hobo?
