Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)
1985-01-03 / 1. szám
1985. január 3., csütörtök Dunántúli napló 3 Huszonéves Taminó Kovács Attila ifjú tenorista játszotta az évadnyitó előadáson a Pécsi Nemzeti Színházban Taminót. Mozart: Varázsfuvolájának egyik főszerepét. Élete első színpadi bemutatkozásán hősszerelmest alakított. Az operatársulat fiatal tagjával a színházban beszélgettünk. Először kereste fel újságíró, egy kicsit izgatott. Hat évvel ezelőtt kezdett el énekelni, de hét éves kora óta zongorázik. A Zeneakadémiára kétszer felvételizett, de sikertelenül. 1978-ban kezdett el Bikfalvi Júliánál éneket tanulni. Hogyan került a pécsi színházhoz, s kapott mindjárt főszerepet, erről faggattuk a fiatal művészt. — Marczis Demeter, a Pécsi Nemzeti Színház opera- társulatának igazgatója Bikfalvi Júliával kamaradarabokban játszott az Országos Filharmónia koncertjein — kezdte a beszélgetést Kovács Attila. — A nyáron meghallgattam egyik koncertjüket Szentendrén. A találkozásból próbaéneklés lett, majd felajánlották a Varázsfuvola egyik főszerepét. Szeme ennél a mondatnál csillogni kezd, látszik rajta, életének nagy fordulatot jelentett o színházi szerződés. — 1978-ban a Bolyai János Híradástechnikai Szak- középiskolában érettségiztem Budapesten. Édesapám gépészmérnök, és engem is inkább a műszaki pályák felé próbált irányítani. Nagy csalódást okozott neki, hogy nem lettem mérnök. Az évadnyitó operaelőadás után elfogadta a választásomat. Jó érzés volt bebizonyítanom, hogy komolyan gondoltam: operaénekes leszek. Nemcsak szalmaláng volt, nemcsak a művészvilág „csillogása" vonzott. — Érettségi után a filmgyárban mint világosító dolgoztam. Színészi játékom mesteriskolája is ez volt, itt találkoztam először közelről a művészettel. Az itt töltött idő alatt sajátos látásmódom is kialakult. A Csepel Vas- és Fémművekben elektroműszerész voltam, közben bekerültem a KISZ Központi Művészegyüttesébe. Ez egy kicsit a véletlen műve volt! Az egyik baritonista megnősült, s az ő helyére vettek fel. Én megpróbáltam, sikerült. így lettem tenorista. A katonaság idején a Néphadsereg Művészegyüttesében énekeltem, s onnan szerződtem Pécsre. Elmondta, hogy szívesen van a pécsi társulatnál. Az első fellépés izgalmain is átsegítették a kollégák. — Nagy próbatétel volt a Varázsfuvola főszerepe. Még soha nem szerepeltem egyedül színpadon. Soha nem tanultam az operaénekesi és színészi mesterséget, nem voltam tagja semmilyen színházi stúdiónak. Nagyon kemény munkát követel az énekestől ez a pálya, művészi tudatosságot és nagy-nagy önfegyelmet. Mostanában Puccini: Manón Lescaut című operájában láthatjuk Kovács Attilát Ed- mondo szerepében. Sz. K. A pedagógusok közérzete Gárdonyi Géza lámpásaiként Egy régi tanító visszaemlékezése „Akit az istenek gyűlölnek, azt pedagógussá teszik” — tanultuk annak idején a latinórán, s bizony, nem igazán értettük az ókori bölcsesség velejét. Hogyan is érthettük volna, amikor úgy éreztük, nevelőink abszolút hatalmat gyakorolnak fölöttünk, szüléink is mindig a tanáraink iránti teljes tiszteletre bíztattak, s maguk is igencsaik tisztelettel viseltettek irántuk. Aztán felcseperedvén rájöttünk: van igazság ebben a keserű mondásban. Akit pedig közülünk nem szerettek az istenek, az -, mint jónéhány éven át e sorok írója is — a saját bőrén tapasztalta: a pedagógus pálya nehéz pálya, a pedagógus helyzete társadalmunkban korántsem mondható meg nyug tatónaik. Hogyan állunk ma? Mit tükröz a pedagógusiközérzet Magyarországon? Azt hiszem: eléggé változatos képet. Ebből a képből nem hiányoznak a gondok, amelyeknek eredete többféle. A gondok egyik fő forrása: gazdasági helyzetünk általános nehezülése. Ennek hatásai alól nem vonhatja ki magát az oktatásügy sem, habár a művelődési kormányzat igyekszik lehetővé tenni, hogy legalább a szintentartásra elegendő anyagi fedezet jusson. Ez azonban korántsem könnyű. Az iskolafenntartás költségnövekedését kiszámítani eléggé nehéz, s előfordul, hogy a megemelt összegből is csak igen szűkösen futja. A másik ok, ami miatt a pedagógus feje fő: oktatásügyünk dinamikusan változó korszakát éli, s e változások közepette nem egyszerű megfelelni a változatlan követelményeknek. Azoknak, amelyeket így fogalmaz meg az országgyűlés elé kerülő oktatási törvény tervezete: „A pedagógus kötelessége, hogy oktatómunkáját legjobb tudása, valamint a nevelési programokban, a nevelési és oktatási tervekben, a tantervi irányelvekben foglalt követelmények szerint végezze." (40. §. 2. pont.) A nehézség éppen abban áll, hogy a programok, tervek, irányelvek eléggé gyakran változnak, s némelyikről kiderül, hogy nem óllia ki a gyakorlat próbáját. Aki figyelemmel kísérhette, netán végigcsinálhatta a magyar oktatásügy legutóbbi négy évtizedét, az megérte - mondjak - az 5+1 tündöklését és bukását, a tagozatos rendszer „bölcsek kövévé" nyilvánítását, s ugyanennek tagadását —, hogy a technikusképzés neuralgikus kérdéséről ne is beszéljek. S ugyancsak ne soroljak példákat az egyes tantárgyak apróbb-nagyobb változásairól, amelyek mindmind többletigénybevételt jelentettek a pedagógia munkásai számára. Harmadjára: még mindig nem megfelelő a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülése, nem elég szoros a pedagógusok és a szülők, a pedagógusok és az őket körülvevő tágabb társadalom kapcsolata. Kétségtelen, hogy a mostani tanév elején végrehajtott béremelések valamelyest javítanak a helyzeten. Az átlagosnak tekinthető tízszázalékos többlet egyáltalán nem alábecsülendő. Am a társadalom egyéb rétegeinek kereseti lehetőségéi is megnövekedtek, s így a pedagógusjövedelem és a más rétegek jövedelme közötti olló- ha az alapbérek valamelyest kiegyenlítődtek is - még tá- gabbra nyílt. Márpedig — meglehetősen anyagias szemléletű korunkban — a szülők tekintélyes része úgy gondolkodik: miért becsüljem a pedagógust, ha jóval magasabb életszínvonalat tudok biztosítani magáimnak, mintő. Ehhez járul még, hogy - lévén a pedagógus munkateljesítménye egzaktan nem mérhető — eléggé bizonytalan a nevelők munkájának megítélése, értékelése. Gyakran fordul elő, hogy nem annak jut az anyagi és erkölcsi megbecsülés, aki a legjobban nevel, oktat, hanem annak, aki — olykor korántsem a lényeget kifejező „mutatók" tükrében - a legjobb képet tudja mutatni munkájáról. Az oktatási törvény remélhetőleg sok mindent egyértelművé tesz majd, s az illetékesek érvényt is tudnak szerezni neki. Ámde jó lenne, hogy amikor a honatyák a végleges szöveget elfogadják, a törvény betűje és szelleme egyaránt az egyenlőséget sugározza. „ A pedagógus kötelessége - így a tervezet (40. §. 2. b. pont) -, hogy a gyermekek, tanulók, hallgatók emberi méltóságát és jogait tartsa tiszteletben..." Á tanuló csupán arra kötelezett, hegy „tanúsítson tiszteletet a pedagógusok személye és munkája iránt. . (36. §. 2. c. pont). Ez ugyebár jóval kevesebb! A szülők — és a bennük megtestesülő társadalom - számára viszont nincs ilyen paragrafus. Morvay István Noha életem télbe hajolt már, még mindig érdekel az oktatás, a nevelés szent ügye. Ezért keltette fel figyelmemet a Dunántúli Napló egyik régebbi számában Sarkadi László cikke, amely A nyomok az alsó tagozatba vezetnek címmel jelent meg. A cikk íróját aggasztja az általános iskolák alsó tagozati munkája, és írásában van egy kitétel, amelyhez mint egykori tanító szeretném hozzáfűzni észrevételeimet. „A mai általános iskola, írja Sarkadi László, többek között abban különbözik a háború előtti elemi iskolától, hogy ott — ha nem is bevallottan — igen széles tömegek iskolázottsági szintje ezen a ponton meg is rekedt. Egy 1938-as keltezésű tankerületi jelentés szerint az elemi iskolát végzett gyermekek nagy része le tudta írni a nevét, el tudta olvasni — szótagolva — az újságok címeit, s úgy ahogy tudott összeadni, kivonni, szorozni és osztani legalább néhány számjegyig”. Ebben az évben, 1938-ban már 11 éve tanítottam. Hűséges olvasója voltam a szaklapoknak. Élénk figyelemmel kísértem az érdekes, tanulságos vagy megdöbbentő híreket, amelyek az iskolákról tudósítottak. A régmúlt idők iskoláinak ténykedéséről írt néhány sor után szeretném kiegészíteni Sarkadi László írását a múlt pedagógusai iránti kegyeletből és tiszteletből. Azok iránt, akik elmentek vagy akik most vannak készülőben. Nem állítjuk, hogy a magyar oktatás ugarán a két világháború előtt és még régebben nem voltak sötét foltok. Ezek okát két adottságban lehet és keli megtalálnunk. Egyrész azon „nevelők” személyében, akik csapnivaló és megbotránkoztató életmódúkkal megakadályozták az előbbrejutást. Másrészt elfogadható magyarázat a tudatlanságra a nép szegénysége, nyomora, amely egyes vidékek tipikus adottsága volt. Az, hogy a földművelők, napszámosok, zsellérek a tavaszi munka beálltával késő őszig kivették gyermekeiket az iskolából és dolgoztatták a földeken, hogy több és nagyobb legyen a kenyér. Ez a szegény- séa késztetett a századfordulón százezreket a kivándorlásra. A régmúlt idők iskoláiban mégis — kevés kivételtől eltekintve - tisztességes, becsületes munka folyt. Vajon nem éppen az 1938 körüli évek tanítványai építették fel a második világháború romjaiból ezt a hazát? Előttem van 1912-ben keltezett elemi népiskolai értesítő könyvecském. Ekkor még csak hat osztály volt. Az alsó négyben jobbára olyan tantárgyak szerepeltek, mint a maiban, de volt már akkor is földrajz, úgy tudom, lakóhelyismeret néven. Az 5—6. osztály tantárgyai között szerepel a történelem, az alkotmánytan. Folyékony olvasás nélkül eredményesen lehetett volna-e tanítani ezeket a tantá rgyakat? Az 1938 táján tevékenykedett tanítók nagy része proletárcsaládokból került ki, zsellérek, napszámosok, parasztok, kisiparosok, kishivatalnokok otthonából, örült a család, ha nagy áldozatok árán is, de képzőbe került 3-4 évre a gyermeke, és „úr” lett belőle. Pedig hát az akkori idők társadalmi mércéjén mérve a tanító „úrnak kevés volt, parasztnak pedig sok". Ha ezek a fiatalok végeztek, elhelyezkedtek, lakásuk nagyon sok esetben nedves, földes odú volt. Az iskolákat sokszor istállóból, fészerből alakították ki, vagy más, kiselejtezett épületben helyezték el. Mindez egy életen ót volt otthona, munkahelye a tanítónak. A puszták, falvak, kisközségek tanítói nemegyszer 60— 120 gyermeket neveltek, oktattak. összevontan vagy részben osztottan. Délelőtt és délután is. Este pedig gyakran végeztek társadalmi munkát - bár akkor ezt nem így hívták: dalárdát, énekkart vezettek, műkedvelő előadásokat rendeztek, a fiú- és leányegyesület vezetői voltak. A tanitófeleségek, tanítónők megtanították a többi asz- szonyt kézimunkázni változatosan sütni-főzni. Azokat a tanítókat akik ezt a munkát nem vállalták vagy arra hitványságuknál fogva arra alkalmatlannak bizonyultak, kivetette magából a nép. Nem volt maradásuk a tanfelügyelő gyakori és szigorú ellenőrzése miatt sem, aki kemény kézzel csapott le a tanítói tekintély rombolóira. A legtöbb tanító összenőtt a családokkal, közös volt örömük és bánatuk. Kétszer any- nyit könnyeztek, mint mosolyogtak, a növendékeik mégis megtanultak folyékonyan írni, olvasni. Jól tudtak számolni. Ismerték hazánk történelmét, földrajzát. A verseket úgy megtanulták, hogy bármikor el tudták mondani vagy folytatni ott, ahol a másik abbahagyta. Aki elolvassa Gárdonyi Géza: A lámpás című regényét, ma is valódi képet kap a régi tanítói életről. Gárdonyi „lámpásai” ho megfogyatkozotton is, de még mindig világítanak. És csodák csodájára melengetnek is. Mi mást kívánhatnánk hát a jelennek, mint hogy tovább égjenek ezek a „lámpások" az otthonokban, a munkahelyeken és szerte a világon. Dózsa Béla, nyugalmazott tanító Szilveszter A Kirov Balett szólistái Budapesten elől# ISI Ki tudja mitől, miért és mióta vált a tévé szilveszter esti programja a szilveszteri műsorrá, az egyetlenné, a különlegessé, hatása, jelentősége miért haladja meg akár az átlagos kabaréét is annyira, hogy legyen bármilyen, sikerüljön akárhogy, szidni fogják az új év első napjaiban. Az ilyen felfokozott várakozásnak ugyanis képtelenség eleget tenni, nincs olyan műsorszerkesztő, rendező, sőt olyan tévészemélyiség sem, aki biztonsan megtalálná millióféle kedv, hangulat, ma- ligánfok, ízlés közös pontjait, közhely hát, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, mi több, nem is kell; egy több rétű, különböző színvonalú kínálatból ki-ki találja meg és válassza ki a neki tetszőt, a kedvének, lelkiállapotának megfelelőt. A televízió éveken át titkolózással, előzetesekkel, nyilatkozatokkal csigázta a várakozást, mindenképp valami olyasmit ígért és akart csinálni, amilyen még nem volt. A monstre, a grandiózus, a monumentális a nonstop voltak azok a kulcsszavak, amik köré eme nyilatkozatok és kedvcsinálók rendeződtek. Kibogozhatatlan immár, hogy az izgatottan várakozó közönség vagy a (túl) sokat ígérő televízió fújta fel az év utolsó estéjének műsorát, mindenesetre a tévé évről évre, mint egy exhibicionista magasugró, nekifutott egy lécnek, melyről maga is, a néző is biztosan tudta, hogy le fogja verni. Le is verte, hol ilyen hol olyan stílusban, egyre csillogóbb szerelésben és külsőségek között. A néző eljátszotta a dühöset, a „becsapottat, a csalódottat, s gondosan leplezte kaján kárörömét, a megmondtam én előre"-féle mondatok fonák jóérzést rejtegettek. Aztán az utóbbi évekre érezhetően változott a helyzet, az ünneplési és így tévénézési szokások lassú változásával valamelyest csökkent a szilveszteri műsor jelentősége, a tévé többé nem akart erején felül teljesíteni, irreális módon meghaladni saját átlagszínvonalát s a néző sem várt csodát, illetve ha várt is talán többé nem bízott benne. Egyre többen szervezték meg programjaikat a tévétől függetlenül, nem ülték körül a képernyőt, legföljebb odaültették maguk közé a társaságba s ha mondott valami jót, valami szellemeset, úgy fogadták, mint a társaság bármely tágjánál« szellemességét. Nos, ez az unásig ismert „vendég" hétfő este viszonylag kellemes, jó közepes szórakoztatónak bizonyult. Legalábbis eleinte, tiz utón ugyanis meglehetősen elengedte magát, kritlkátlanná vált s Telepódium című szellemeskedéseivel maga ellen hangolta a társaságot. Jegyzetirónak tetszett a Szuper- bola, ott tetszett, ahol févészerü volt s ahol a szöveg nem nőtt rá a látványra ahol azt adta, ami lényege, újszerű, humoros kontextusba állította a nyolcvannégyes év filmfelvételeit, eseményeit. Bátor volt és „tiszteletköreit” is ízlésesen teljesítette, más kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán ilyenfajta tiszteletkörökre. Hofi visz- szatérése a televízióba önmagában is esemény, hát még, hogy ezúttal elementáris volt, koncentrált, igazán szellemes, legjobb formáját hozta, azt a formát melynek ritka népszerűségét köszönheti s nem azt, mellyel olykor úgy lubickolt e népszerűségben, hogy elfelejtette, neki is meg kell újulnia alkalomról alkalomra, hogy közvetlenségével szerzett rangját üres közvetlenkedéssel nem tudja sokáig megtartani. Jó volt tehát a Szuperbola. Nagyon jó volt a Temetném a munkát.... ez a két műsor mentette meg az elmúlt év televíziós szilveszterét, a lidérces Telepódiumot pedig jobb mielőbb elfelejteni. Parti Nagy Lajos A leningrádi Kirov Balett szólistái Budapesten vendégszerepeinek januárban. A Leningrádi Akadémiai Opera és Balettszínházból érkező 11 táncművész január 21-én, 26ón és 28-án mutatja be kon- certjellegű műsorát a Fővárosi Operettszínházban. A Kirov Balett több mint 200 éves múltra tekinthet vissza, az akadémikus balett első számú fellegvára. Századunkban a legnagyobb balettművészek generációit bocsátotta útjára, s innen indult el a balettművészet koreográfiái megújítása is. A társulat kisebb csoportja a századfordulón vendégszerepeit először Magyarországon, a teljes együttes pedig 1958- ban, illetve 1983-ban lépett fel klasszikus és új művekkel. A társulat a vendégjátékok legalkalmasabb formájának a koncertestet tartja, hiszen a legjobb, hírnevet szerzett idősebb és fiatalabb szólisták ezeken az esteken sokoldalúan mutathatják be művészi tehetségüket, szakmai felkészültségüket, emellett a társulat változatos stílusú repertoárjából is ízelítőt adhatnak. Az újító szellemű, mai szovjet koreográfusok közül Dimit- rij Brjancev, Borisz Eifman és Leoniv Lebegyev, valamint a balett igazgatója, Oleg Vinogradov műveiből állították ösz- sze a januári est programját. Abban a francia Maurice Bé- jart és Roland Petit egy-egy tánckettőse is látható lesz. A szólistacsoport legtöbb tagja a Kirov Balett nemzetközileg elismert művésze, szinte valamennyien nemzetközi versenyek díjazottjai. Az esten fellép Natalja Bolsakova, Gabriella Komiévá, Irina Csisztjako- va, Jevgenyija Jevtejeva, Olga Lihovszkaja, Vagyim Guljajev, Nyikolaj Kovmir, Konsztantyin Zaklinszkij, Jevgenyij Neff, Amatilij Boszov és Jurij Gumbo.
