Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)

1985-01-21 / 19. szám

1985. január 21., hétfő Dunántúli napló 5­Tóksó pénteken a tévében Vitray a Szélkiáltóban Hótakaróként lepi be a titok a pécsi Szélkiáltó együttes péntek esti (I. 25.) tévé-szerep­lését. A várható siker és né­hány érdekes történet villanhat csak elő Vitray Tamás Tóksó címmel induló műsoráról, és annak egyik zenei közreműkö­dőjéről. Annyit elárulhatunk, hogy az angol kifejezésnek megfelelő (Talk show) beszélgetőműsor­ban a pécsi Szélkiáltó együt­tes több dalt is előad. Az egyik nótában Vitray is közreműkö­dik, Weöres Sándor: Fürdik o Hold című versében csörgőórán játszik, a szerkesztő-műsorve­zető. (Meg nem erősített hírek szerint kitűnően ért hangszere kezeléséhez). A műsort pénte­ken rögzítették. Az együttes vezetője Lakner Tamás azt is elmondta, hogy különleges improvizatív feladat elé állították őket, hiszen köz­vetlenül a Mikroszkóp Színpa­don felvett műsor előtt közöl­ték velük: repertoárjukból mit és milyen hosszan játsszanak. Mint .megtudtuk, Vitray „finom, hangulatos" zenét játszó, elekt­ronikus hangszerek nélküli együttest keresett, és eddigi teljesítménye alapján egy új­ságcikk segítségével talált rá a Ki mii tud?-győztes pécsi Szélkiáltóra. A „megzenésített versek"-et előadó Szélkiáltó együttes egyébként kislemezt is készített. A február elején megjelenő korongon a békedal pályáza­ton (a jól ismert Európa című dallal holtversenyben) győztes Lesz-e még menedék? hangzik el — elektronikus hangszerek­kel. (Szerzője Fenyvesi Béla, a zenekar tagja), a másik olda­lon Ady: Imádság háború után című verse szerepel. Nyáron lesz a zenekar első nagyleme­zének felvétele. Bozsik L, Új magyar opera bemutatója Új magyar operát mutatott be vasárnap este a Magyar Ál­lami Operaház. A mai magyar zeneszerző-nemzedék egyik leg­ismertebb alkotójának, Bozay Attilának Csongor és Tünde című, a Vörösmarty-mű feldol­gozása alapján készült operá­ját Mikó András vitte színre. Az új opera a Népköztársa­ság útjai dalszínházban került színre. Az előadást Mihály And­rás vezényelte. A hajósi pincesor Közép-Európa második leg­nagyobb pincefaluja a Bács- Kiskun megyei Hajós. Ezt a pin­cesort, ami Hajós községtől há­rom kilométerre épült, nagy­ságban csak egy franciaorszá­gi előzi meg. Ez a különös han­gulatú, ritka szép „falu" ezer- hétszázötven pincéből áll, ré­giekből és újakból: a legutób­bi években is építettek a kör­nyező falvak, legfőképpen Ha­jós lakói pincéket, de természe­tesen ugyanolyanokat, mint a régiek. Valamikor ez mocsaras te­rület volt, de a Mária Terézia idejében idetelepített svábok rendbehozták, lakhatóvá tették a vidéket, s ők kezdték építeni a pincesort is. Neves bortermő vidék fett ez, az egymást kö­vető generációk főként a ha­jósi Cabernet-tel és kadarká­val szereztek hírnevet maguk­nak. Bár valamennyi fehér bort is csinálnak, — mondja Herma- nutz Tamás, a hajósi Caber- net-fogadó gondnoka, — az itteniek nemigen díjazzák a fe­hér bort. S nem véletlen, hogy az 1981-ben épüft, hangulatos, szép fogadót is a jófajta vörös borról nevezték et. A fogadó­ban ezúttal nem volt vendég, mert január elején bezártak: a konyhát bővítik, de a munká­val február elejére elkészüfnek, s akkor újra nyit a fogadó, ahol télen—nyáron mindig van vendég. Sok külföldi is meg­fordul itt. A fogadóban azon­ban mindössze tizenkét szálló- vendéget tudnak elhelyezni, ezért az IBUSZ meghirdette a „pincetetőprogramot”: a pin- cetulajdonosok, anyagi támo- gatálssal beépíthetik pincéjük tetőterét, s így az egyre, nö­Orbán-napon borünnepség Szállások a pincék tetőterében vekvő jdegenforgalmat jobban ki tudják majd szolgálni. Már most körülbelül harminc szo­bára számíthatnak a turisták. A hajósiqk kedves, barátsá­gos, vendégszerető emberek: ha egy idegen végigsétál a pince­sor utcácskáin, egyre-másra be­hívják borkóstolásra. Ha cso­port érkezik, táncosokkal' vár­ják a látogatókat: borkóstoló­val kezdődik a program, a bor mellé kolbászos lángos jár, majd a tánccsoport végigkísé­ri a vendégeket a falun, ahol ezután már csak a meghívá­soknak kell eleget tenni. Nya­ranta nemzetközi képzőművész­tábor működik Hajóson, s az itt alkotó művészek néhány fa­szobrát a Borbíró utcában ál­lították föl, köztük Orbánnak, a szőlő védőszentjének szobrát is. A május 25-i Orbán-napon pedig két-három éve mindig nagy ünnepséget rendeznek, s ez olyan népszerű lett rövid idő alatt, hogy a tavalyi borünnep már kétnapos volt, s több mint húszezer ember látogatott ek­kor Hajósra. Sikerült bejutnunk a Hosszú­hegyi Állami Gazdaság 18 éve megnyitott hajósi bormúzeumá­ba is, ahová többnyire csak szakemberek mehetnek be, nagy létszámú csoportok pél­dául sohasem — ártana a pin­ce levegőjének. Szóznégyezer palack bort érlelnek itt, s ter­mészetesen itt vannak a mu­zeális tétélű borok is, amiket nem értékesítenek, csak egy-két palackot a borárveréseken. Ilyen alkalmakkor ezerkétszáz forintért is kelt már el hajósi bor, mesélte Reiter Antal, a múzeum vezetője. Bajához is, Kalocsához is közel van Ha­jós, s aki arra jár, annak fel­tétlenül érdemes megnéznie ezt az európai mércével mérve is kuriózumnak számító pincefo- lut. Dücső Csilla Lépcsőházban V asárnap délelőtti zajok a bértiáz lépcsőfiázá- ban: valahol húst klapfolnak és sistereg a zsír a serpenyőben, ajtók csa­pódnak, imély férfineiveté- sek keverednek éles női rik- ikantásokkal, gyerek bőg el­keseredve, klasszikus zene a rádióiban, nehéz levescson­tok és üvegtöredékek zu­hannak dübörögve a sze- métledobóban, a kutyát kizárták a liftből és most lo­holva szalad le a kaipuig, íhogy megelőzze gazdáját. A félemeletekből nyíló le- dobó-tároló faltövében egy férfi ül, felhúzott térdei kö­zé ereszti kanját, színes és koszos kötött női sapkája fülig lehúzva. „Ne dobja ki!” — szólal meg és kira­gadja kezemből a kenyér- darabokkal tömött reklám­szatyrot. Fönt zsinórral ösz- szeihúzható régi divaté vá­szon sportszatycrba tömkö- di be a kenyeret, de előbb kivesz egy zakót, amelynek a nyakrészén még olvasha­tó a hímzett és kopott cím­ke : „Taylor & Lond... Engl..- Mióta van itt? Még nem találkoztunk ... — A ledabákban meleg van, a sok limlom között keresgélek. Mindig akad valami. ­Föltápászkodik, nyurga, hihetetlenül sovány férfi, borotválatlan, a szája szeg­letében nikotin festette bo­rosta. Magára hagyom egy ipiíloinatra, két üveg sört ho­zok neki. Kitárulkozik: jó­nevű pécsi cipészmesternél tanulta a szakmát, az öreg halála után nem tudta át­venni a műhelyt, a r okon ok pénzt kértek érte. Dolgozott a Szigetvári Cipőgyárban ti­zenöt esztendővel ezelőtt, de csak néhány hónapot. „Uram, a szesz olyan, mint az ördög. (Elviszi az embert és már nem talál vissza többé ...” — „Hol lakik?” — „Az unokaöcsém özvegyénél, egy öregasszonynál néha . . . De ha van nála valaki, nem jutok be, zárva az ajtó. A lépcsőházakbaa meleg van, de az emiber zaklatásnak van kitéve. Nappal a kocs­mákban szedem a pohara­ikat, adnák néha egy tál ételt. A vendégek pénzt. De soha nem kérek ...” — „Se­gélyt kap? Vagy nyugdíjat?" Int a fejével: „öregségit. Az öregasszony veszi át, tudja, ahol be vagyok je­lentve, az özvegynél. Felét visszatartja. De ha leissza magát, akkor jószívű, meg­etet ... néha ad még egy 'tízest is ..." Hozok neki egy doboz sajtot, megsza­golja, elteszi. „Szép lábbeli­ket csináltam valamikor. Jó bőrök is voltak, ráhúztam a sámfára... Úri rendelések voltak..." - széttárja a te­nyerét, iiletve csak az egyi­ket, a másikon nem egye­nesednek ki az ujjai. Szorí­tani sem tud vele. „Jószágé úri asszonyoknak dolgoz­tam, mint okik itt laknak eb­iben a házban is ...”- Itt?! Urak?! — Hát nem? Nem azok laknak? Esznek-isznak, csa­lád meg minden. iKelil más? Az üvegeket beleerőlteti a feslett nagykabát zsebé­be, fogja a batyuját. „Föl­vennék a szociális otthon­ba, talán, ha jelentkezne..." - mondom neki. „Onnét nem lehet elmászkáfni. Megvá­rom, míg az öregasszony meghal. Már úgyis göthös. Akkor enyém lesz a lakás." Kitárom neki a liftajtót, de csak megy lefele tovább a lépcsőn. Ahol o kutya sza­ladt az imént. Rab Ferenc .JEGYZET Sajnáljuk Kötelességünknek tartottuk, hogy a tegnapi, azaz a Va­sárnapi Dunántúli Napló­ban rövidke közleményt je­lentessünk meg, amiért a szombati és vasárnapi la­punkból kimaradt a televí­zió műsora. Pénteken dél­után a szerkesztőség telex- gépe elromlott, javítását már nem tudtuk elvégeztet­ni lapzártáiig, így történt e sajnálatos eset. Várható volt, hogy olva­sóink közül majd többen telefonon közük észrevételü­ket és mi jó szívvel vettük, hiszen mindennapi ügyele­tes szolgálatunk (a 15-000 telefonszámon) máskor is készségesen átveszi az olva­sói véleményeket, kérése­ket, különböző jellegű pa­naszokat és esetenként még az elismerő szavakat is. Most azonban valóságos lavina zúdult ránk: nem a hívások sűrűsége volt bán­tó, hiszen — ismételjük — az olvasókkal való kapcsola­tunknak ezt a módját is örömmel vesszük. Hanem a hongne m, dhogy egye­sek reagáltak a történtekre. Olyan megalázó és sértő jelzőkkel illettek bennün­ket, amelyekből szinte pa- rázslott a rosszindulat. A közéletben gyakran előfor­dulnak 'hibák, ám a józan és higgadt gondolkodás ilyenkor azt diktálja, hogy meg kell kérdezni, vagy fi­gyelembe venni a „másik felet” is, azt, ahonnét ma­gyarázatot kaphatunk. Né­mely telefonáló nem ezt tet­te, hanem támadott. Ez eb­ben az elszomorító. Sajnál­juk. R. F. Miért bűnhődött Pontiller atya? A szentegáti kastélytól tis?; ■MM a müncheni hóhérbárdig „Veszélyezteti az SS-sorozás eredményét...” Szentegáton. báró Bieder­mann Imre földbirtokos vendég- házához. amely a kastély mel­lett áll ma is. 1944. április utol­só napjainak egyikén, a késő esti órákban csöndben odaka­nyarodott a pécsi Gestapo fe­kete gépkocsija. A nyomozók tudták, hova kell menniök. Nesz­telenül és gyorsan dolgoztak. Felköltötték s elhurcolták a ház egyik vendégét, Edmund Pon­tiller Benedek-rendi szerzetes­tanárt, aki mindössze néhány hete érkezett ide. Pécsett ki­hallgatták, majd tovább szállí­tották. Megjárta a budai Fő utca; Bécs, a berlini Moabit és München börtöneit és kínzó- kamráit, végül a birodalmi nép­bíróság (Volksgericht) tárgyal­ta ügyét. Halálra ítélték, és 1945. február 9-én München- Stadelheim börtönudvarán le­fejezték. Hiteles dokumentumok Mi volt a bűne Pontiller atyá­nak? A választ terjedelmes akta­csomók rejtik, amelyek o Volks­gericht épületének lebombázá­sa után épségben kerültek az USA Washington melletti (Ale­xandria) levéltárába, illetve a nyugat-bsrl írni Do c um 3 n t o tion Center-be. Egy magyar újság­író bukkant rájuk, és évekkel ezelőtt publikálta e hiteles do­kumentumokat. Nekünk is ez a forrásunk. E. Pontiller Ausztriában mű­ködött az Anschlussig. 1938 októberében politikai okokból Magyarországra emigrált. A szerzetesrend támogatásával ju­tott el egy hercegi család oroszvári kastélyába, házikáp­lánnak. A némefek bevonulása­kor veszélyes lett számára ez a hely, így Szentegáton próbálta meghúzni magát. Azonban itt „volksbundisták bizalmas beje­lentése alapján" —, miszerint „német nyelvű prédikációival akadályozza a helyi népi német szervezkedést, és veszélyezteti az SS-sorozások sikerét..." — tartóztatja le a Gestapo. A helyszínen, alapos vizsgá­lódások után, ma már mindösz- sze egy személy emlékezett rá határozottan: Kozma Béla, haj­dani uradalmi gépész. „Mene­kült pap volt, és ritkán lát­tuk ..." - mondotta. Otto Winkelmann SS-Ober- gruppenfü'hrer napi jelenté­séből, 1944. május 9-én: „ ... Pontiller személyében ki­mondottan németgyűlölőröl van szó, aki a legaljasabb formá­ban o Führer és a Birodalom ellen agitált. .. Egy előkerüli levélfogalmazványban a Füh­rer/ úgy emlegeti, mint Nérót a német trónon ,. ügyét a Volksgertichi hírhedt vezetője, Roland Freisler tár­gyalja. A vádiratnak nincs ele­gendő bizonyítéka, ami Freis- l.ert nem zavarja. Egyéb váda­kat is a nyakába varr — bizo­nyíték nélkül. Nem is védekez­het: nincs védője, s amikor utolsó szó jogán szólni kíván, Freisler róüvölt: „Sie müssen sterben, da mit das deutsche Volk leben kann!" (önnek meg kell halnia, hogy a német nép élhessen!) . . . A Führer így akarta Túlélő cellatórsának följegy­zése szerint egy francia fogoly­társuk, aki az elgyötört papot ápolta, így szólt: „Én megha­lok, mert kommunista létemre isten ellen vagyok, ön, páter meghal, mert Istenért van. Har­madik társunk, Alex meghal, mert a Führer ellen van. Má­sok tízezrével hullanak el a harctéren Hitlerért... Német­országban mindig csak meg­halnak, mert a Führer így akar­ja ..." Pontiller atya kegyelmi kér­vényét elutasították. Személyi holmiját, imakönyvét elvették, papot nem hívhatott. Roemer müncheni ügyész a formaságok után átadta a hóhérnak. S je­lentette: „A nyugodtan visel­kedő és fejét a bárd alá hajtó elítélt azonnal meghalt. Az elővezetés és a halál beállta között 9 . perc teli el..." W. E. Az élet peremén... 1200 forint egy palackért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents