Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)
1985-01-19 / 17. szám
r— Zománc Zománctechnikával dolgozó magyar iparművészek munkáiból a Vigadó Galériában rendezett kiállításon szerepeltek az alábbi művek: O Fajka János: Kispest holnap Q Cs. Uhrin Tibor: Léda Q Bokor Nelli: Figurák Akkor én hova nézzek?* — Ne nézz a szemembe! Danai azért is a szemébe nézett az ismeretlennek. Nyugodtan, rezzenéstelen, noha félelemmel vegyes indulat tolult agyáig. De hirtelen húsz évvel ezelőtti emlék világosodott meg benne. Kisvárosban állt egy üzletben. B. barátjára várt, aki elvegyült a tolongásban. A kijárat másik oldalán hasonló korú fiú ácsorgott. Váratlanul kezdtek farkasszemet nézni. Látta az arcán, ő se hátrál. Nem tudja, mennyi ideig tartott a jelenet, de a szemben álló, húsz év körüli fiú szeméből is megindultak a könnyek az erőfeszítéstől, akárcsak az övéből. De a tekintetek továbbra is egymásba akaszkodtak. Aztán, mintha csak valaki vezényelt volna, a ki- és bejövök között egymáshoz léptek, és bemutatkoztak. Mosolyogva néztek egymásra, miközben még mindig folyt a könnyük. B. végre jött, és nem értette a dolgot. .. A vert arcú szavai durván visszarántották a jelenbe. — Nem hallottad?!... Ne nézz a szemembe!... Akkor én hova nézzek? — Nézzen körül — mondta nyugalmat erőltetve Danai, és továbbra is a másik szemébe nézett. A füstös, félhomályos kis eszpresszóban néhányon hangoskodtak. Éppen ide kellett megbeszélnem a találkozást! — gondolta dühösen, de a tekintetét nem vette le a vent arcú szeméről. — Már mondtaim, hölgyet várok, van hely másutt is! Maga meg kérdés nélkül ide ült az én asztalomhoz. — Hölgyet? ... Talán nőt, hapsikám! — A másik, akinek az arcát mintha összeverték volna, előre könyökölt, és kihívóan nézett Danaira. Igen, erősebb nálam, gondolta. Igyekezett halkan, ám határozottan beszélni. — Egy lányt, a menyasszonyomat . .. Nőt, ha így jobban tetszik. De mi aligha találkoztunk, így hát nem tegeződhe- tünkl... — mondta, és újra megállapította, hogy olyan a férfi arca, mintha horpadásokat ütötték volna rá. — Na, elég a dumából! Ha nem értesz a szóból, eltakarítalak innét! — Khm ... - már a legszívesebben felállt volna, s ment volna ki az utcára, igen, menekült volna. Azonban különös dac kezdett ágaskodni benne, és íg^ szólt az ősz halántéké, vert arcúhoz. — Maga söprű, vagy takarító? — És nem is húzódott hátra, közelről fürkészte a másik szemét. Olyasmit érzett, mint az első két-három ejtőernyős ugrás előtt. Alin ment le a torkán a levegő. Félelem és gyönyörűség eayszerre . hullámzott át rajta. Amikor aztán már kidobta maqót a gépből, hirtelen mintha elfújték volna belőle a félelmet. Csak a szép elszántság maradt. — Te qúnyolódsz velem!... — Meg magammal is — folytatta nyugodtan Danai. Már „kiugrott”, hűvösség töltötte el. — Ha maga takarító ember, akkor én vagyok a szemét... Nem? A vert arcú mintha meghökkent volna, lassan dolgozta föl Danai szavait, de közben el* Kits Dines elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1984. évi pályázó- tán I. dijat nyert, novella kategóriában. Kiss Dénes öntötte arca horpadásait az indulat, és foltokban vonult föl a csontosabb kiemelkedésekre. — Úgy kiváglak innen!... Danai gyorson közbeszólt: — Mint a rongyot!... Amikor a másik kezdett fölemelkedni, hogy üssön, vagy megragadja, nem lehetett tudni, melyiket akarja, Danai nyugodtan hozzátette: — Elhiszem, hogy kivág ... Komoly esélye van rá, hiszen sokkal erősebb nálam. A férfi már félig fölemelkedett, s. úgy is maradt néhány másodpercig. Danai látta szemében a zavartságot. — Mii?... Mit dumálsz?... — Még a keze is a levegőben maradt az asztal fölött. — Te engem hülyének nézel! — Nem volt szándékomban. Csak azt. .. — Fogd be ~ö pofádat, és tűnj el innét! — Ez az én asztalom. Én már itt ültem, amikor maga jött, és szó nélkül leült. — Oda ülök, ahová akarok!... Világos? ... És elég már a süket dumából! Világos? ... — Világos, és valóban elég már a süket dámáiból. Itt is, másutt is. - Most már csak azért is kereste a vert arcú tekintetét. — Ne nézz a szemembe!... Tee!... Hányszor mondjam? — Háromszor... — szólt Danai újra. A férfi fölegyenesedett, majd hirtelen lehajolt. — Nem ismersz te még ... Ha én egyszer... — Nem mutatkozott be! — Azanyádba!... — Közelebb hajolt. — Tudja... — Danai is közelebb tolta az arcát —, én nagyon szeretem az anyámat! A rendes anyákat. A tisztességes és gürcölő anyákat... Arcuk egészen közel imbolygó». Ez ivott, gondolta Danai, mert alkoholszag csapta meg az orrát. . — Mii?... Mit...? — A. másik húzódott vissza. De aztán észbekapott, újra előrehajolt. Danai a szemét kereste. Mint az ökölvivásnál, gondolta. A szemét kell néznem! - öcsi- kém! — sziszegte a másik, és próbálta elkapni a tekintetét. — Én kitekerem a nyakadat! Megértetted? .... — Meg. Én is tudok magyarul. — Hogy?!... — A férfi elkapta Danai kezét, és csavarni kezdte. - Te!... — Ssz! ... Istenemre, marhaerős! — Szólalt meg elisme- rőn. Nagyon vigyázott, hogy nyugodt maradjon a hangja. — Azt hiszem, maga vasakat is el tudna görbíteni! — Mmi?...’— Enyhült a karján a szorítás. — Csak azt mondtam, hogy maga nagyon erős! — nézte a szemét. A szorítás-csavarás újra nagyobb lett, de csak egy pillanatra. — Engem te nem versz át! Mert látom, nagyra vagy magaddal! — Szó sincs róla ... — azon igyekezett, hogy ellenálljon a csavarásnak. — Aztán meg egy ilyen törpe és nyápic hogyon lehetne nagyra magával! mondta, és amint gyöngült a másik szorítása, lassan kihúzta a karját a férfi nagy markából. Tapogatta, nyomogatta. Marhául megszorította! jegyezte meg elismerően. A másik teljesen megzavarodott, le is ült, s talán önmaga számára is váratlan volt ez. Eről- tetetten nevetett. Szóval félsz, mi? Danai a szemébe nézett, nem bántóan, kihívóan, inkább szelíden, és ferdére sikerült mosollyal mondta. Olyasmi . .. Hm, mi a fene?! — A másik talán-ekkor nézte meg jobban Danait, s közben mintha átalakultak volna a vonásai. — Igen, olyasmi ez, mint a félelem — tagolta lassan, és nagyot lélegzett. Kezdett újra a füléhez érni az eszpresszóbeli zajongás. Azistenedet!... — Esett ki csonka nyögés után a férfiből a szó. — Mit akarsz te tulajdonképpen? — Várni, hogy jöjjön a lány... Márta. így hívják. Tudja — hajolt közelebb kissé — összeházasodnánk, de nincs lakás Most albérletet néz, aztán idejön. Izgulok, hogy sikerült-e? . . . De ha jön, nem tud leülni, mert maga elfoglalta a helyét. Bár ... — legyintett Danai - úgyis rossz hírrel jön. Aztán ki vagy te? Miért kérdi? ... Látja, kis ember vagyok, akitől még a presszóban is elvennék a helyet ... Nem mondtam, hogy ne nézz a szemembe?! — vágott közbe a másik. — Többször nem akarom mondani, hogy az isten verjen meg! Ver is, azt hiszem ... — Danai érzékelte, miként egyensúlyoz sötét mélységek fölött a másik. — Maga ült az én asztalomhoz! Kuss, mert kihajítalak! — Megint fölállt, de Danai csöndesen, a helyén ülve mondta.- Az nem lesz nehéz, se nagy dicsőség! A vert arcú meggörnyedt, így is pontosan látta, menynyivel magasabb, erősebb nála. Ha élkapja, nem sok esélye lehet. De azt is tudta, bizonyosan gyorsabb a másiknál. Tovább nézte a szemét. Nem lehet tudni, mi történt volna, ha nem jön a felszolgálónő. Parancsolnak? .. . Mit hozhatok? — Danai eszmélt előbb. — Mit iszik? — nézett föl a még mindig meggörnyedt tartásban álló, vert arcúra. Az visszanézett rá. Nyugodtan állta a tekintetét. A vert arcú leült. Khm ... Vodkát... Nagy erőfeszítéssel mondta, elsodorta homlokába hulló, erős szálú haját. - Nekemihoz- zon vodkát! Nekem is! —- Danoi most nem nézett a másikra. A felszolgálónő alment. A vert arcú újra a hajába túrt. — Száva! Mártának hívják? . .. — Igen... — Márta ... — Mint ha mélyebbről, messzebbről jött volna a hang. — Márta! — ismételte a másik. — Rongyok mind a nők! — Hirtelen vágódott kii a szájából a mondat. A felszolgálónő hozta az italt. Danai megemelte a poharat. — Egészségére! — Hm... — talán mintha mormogott volna valamit. Egyhajtásra kiitta a vodkát. — Szóval ez is Márta!... Az a rohadt is az volt! Minden kellett volna neki!... Én meg... —• És minden nem lehet, csak emberhalál árán! — mondta csöndesen Danai. — Honnan tudja?! Most nézett rá először igazi arcával. — Majdnem emberhalál lett... így is... — elhallgatott A kezét nézte. — Ezek már nem is ujjak. Ez nem emberi kéz, hanem, kalapács!... Érti? — Talán. — Érti a fenét!... Kocsi,, nyaraló, csencselés ... Meg a » liba barátnők!... Én meg azt gondoltam, pont én legyek gátlásos?... Ne nősüljön meg, annyit mondok. Azért kéne kivágnom, hogy végig- toknvolja a járdát! Époen amikor jön az a Márta!... Majd meglátná, hogy a duma, a flanc többet ér ezek szemében, mint a ... — Danaira nézett. — Iszik még egyet? Nekem pokolian jólesne! Nem 'bírom ám . . . — Dehogyisnem!. . : — Fölállt, és mondott valamit a felszolgálónőnek. Az hamarosan hozta az úiabb italokat. — Na jól... — Akkor Isten éltessen, ha már uqyis letegeztél! — mondta Danai. — Isten ... — mottyantotta a szót a vert arcú, és mintha mosolygott volna. Megint azonnal kiitta a vodkát, de a poharat lassan eresztette az asztalkára. — Ilyen fickóval még nem találkoztam! — mormogta a pohárnak, majd fölemelte a tekintetét. — Én sem ... — Danai nem itta ki a vodkát. Az első kortyba beleborzonqott. Kis csönd ülepedett közéjük, csak az eszpresszó zavaros hangfoszlányai verődtek köréjük. A vert arcú halkan beszélt. — Nem tudok hova nézni, ha a szemembe néznek . . . — Senki se tud. — Danai is csöndesen ejtette ki a szavakat. Hirtelen meglátta Mártát, amint a kinti fényből belépett, és megtorpanva körülnézett. — Itt van Márta I . . . — Itt van? — A vert arcú is az ajtó felé nézett. — ő az? — Iáén. — Kár. .. Jól elbeszélgettünk volna. — De hiszen ... . — Áóá ... — a vert arcú legyintett. Márta észrevette őket, és bizonytalan lépésekkel ért az asztalhoz. Danai fölállt. — Ö... Márta. — A vert arcú is fölállt, kezét nyújtotta, és talán a nevét is mormolta. — Akkor én nem is zavarok — mondta bizonytalanul. — Beszélgessenek csak! Maga meg ... — fordult Danai felé, de nem folytatta. — Viszlát! A számlát rendezem . .. — Dehogyis! — Danai utána léoett. — Hagyja! így tisztességes ... — mondta a vert arcú. — Akkor... Hát szervusz! — nyújtotta a 'kezét Danai. — Khm... Szervusz! — ^ Férfiason, de nem erősen szorította meg Danai kezét. — Minden jót. — Ki volt az? — kérdezte a lány. — Ki?... Régi barátom... — mondta Danai, és ekkor érezte, hogy csupa víz az in- 9«HÉTVÉGE 9. Egry emlékére, VI. Klossy Irén fametszete TANDORI DEZSŐ A szemközti lomb Egy madár lő ki a szemközti lombból, s eltűnik hirtelen, mint ha az ember valamire gondol s nem tudja maga sem. Leírom ezt, és arra a madárra úgy gondolok vele, mint ha kezdettől fogva messze járna, s épp csak átintene: és nem tudnám, az üzenete mit hoz, és van-e üzenet; jelzés-e, mely nem ér el ablakomhoz; így csak a képzelet borítja be lombozattal — s lakással — örök jelenetét; szemvillanásnyit éltem e madárral, nem tudva, ő mit élt.
