Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-01 / 330. szám

Helyreállítják Pécs első világi köztéri emlékművét Az előző évadok méltó folytatása A pécsi városvédők kezdeményezése Megújul az obeliszk Albert Miklós és Németh Alice Fotó: Cseri László Manón Lescaut Puccini operája a pécsi jubileum előestéjén A Manón Lescaut fölújítása — a pécsi opera negyedszáza­dos jubileumának előestéjén — méltó folytatása az előző né­hány évad sikeres bemutatói­nak. A mű, mint a XIX. század operáinak többsége, nagy szenvedélyekkel áradó, tragikus végű zenei dráma. A kor (1893), úgy tűnik, még mindig kedvez a „kurrens" témának: a „tévedt nő" könnyfaksztóan romantikus sorsábrázolásónak. S jóllehet a Manonok, Violet­ták nimbuszát kissé megtépáz­ta már Daudet Sapho-ja vagy Zola Nana-ja, a téma nemcsak örökzöld marad, de Mérimée Carmenje, Murger bohémjei vagy ifjabb Dumas Kaméliás hölgye előbb-utóbb rendre fel­lépnek az operaszínpadra is — olykor több változatban. Ez történt a Manonnal is. Massenet operáját már évek óta sikerrel játsszák, amikor — miként Pernye András kitűnő tanulmányában megjegyzi: — Puccini a századvég közeled­tével még egyszer és utoljára föllobbantja a kurtizán-roman­tikát, azaz „romantikus szín­padra viszi a szerelmében és szenvedéseiben megtisztuló mindenki leányát — és mi ma is könnyezünk”. Már aki — tehetnénk hozzá, hiszen sírni azért nem kötele­ző. . . Ha viszont fölcsendül ez a muzsika, nehéz elképzelni, hogy bárki a hatása alá ne ke­rülne. Akár, ha először hallja is. Sokan elmondták, leírták mór, hogy ezt az áradóan me­lodikus, csillogó és szerkesz- tettségében a szimfonikus köl­temény igényével fölhangzó muzsikát kivételes színpadi s méretű alkotó teremtette. Olyan alkotó, aki társszerzője a lib­rettónak, mestere a zenei dra­maturgiának; akinek olyasmire is gondja van, hogy ez a né­hány taktus szükséges ahhoz, amíq belép s eljut a szereplő a színpad közepéig . . . Puccini ezentúl a színpadi alakok tet­teit mélyebben, lélektani okok­kal is motiválja, amiket kifeje­zésre juttat a zenei szövetben, a hangszerelésben. Ebből is következik, hogy mind a négy felvonásnak sajátos atmoszfé­rája van, amelynek a megte­remtésében az első számú fő­szereplő maga a zenekar. Időnként olybá tűnt, hogy az Orchester méreteinek a kiala­kításakor, anno, nemigen gon­doltak a tervezők arra, hogy itt eayszer Puccinit (ne adj' isten Waanert) is játszik majd a színházi zenekar... Mintha — főképp az I. felvonás első részé­ben — kisebb létszámban mu­zsikáltak volna a szükséges­nél. Később megszűnt ez az érzésem. Nyilván magával ra- aadott o zenei dramaturgiának az a kivételes alkotói vará­zsa, amellyel Puccini lelkiálla­potokat, emberi jellemeket áb­rázol, vagy szituációk hangula­tát érzékelteti. Rámutat valami­re, sejtet vagy éppen vissza­utal valamire, mint például Manón haldoklásakor egy apró motívum a főhősnő „menüett­beli" életére. Mindez nagyon szép, igé­nyes, árnyalt előadásban, stí­lusosan csendült fel a zenekar játékában, Breitner Tamás ve­zénylése nyomán. Bizonyára minden néző fölfigyelt rá, mi­lyen megrendítő erővel szólalt meg előadásukban az Inter­mezzo III. felvonás előtti zenei szintézise, a közeledő tragédia fájdalmas hangvételével, amely minden szöveges utalás nélkül is róhangolt bennünket a kikö­tő, a börtönrács képeire, a deportálás fejleményeire. A fel­csattanó taps méltán dicsérte az együttes megkapó játékát. Kertész Gyula rendezése mértéktartó, hiteles, arányos. Teret ad a téma, a mű gazdag érzelmességének, de ügyel a realista színjátszás apró rész­leteire, a színészi játék elhite­tő erejére, az együttmuzsikálós biztonságára. Tömegjelenetei azonban zsúfolt hatásúak. Vo­ta Emil díszletei a II. és III. felvonulásban megfelelő kere­tet nyújtanak a cselekményhez; az I. felvonás fogadójának előtere viszont annyira szűk, hogy hovatovább a nézőnek is légszomja támad. Ám az is kétségfelen, hogy ez a színpad­tér egyelőre akkora — amek­kora ... Ez az est — előadói közül — elsősorban Németh Alice-é. Vivőerejű szopránja finom ze­neiséggel és árnyalt színészi kvalitásokkal társul. Németh Alice korábbi teljesítményei mintegy kiteljesednek a Ma­nón címszerepében. Áriáiban a legkomplikáltabb részletek is könnyed hajlékonysággal szólalnak meg; technikailag is, muzikalitásban is, csúcsponto­kat sejtető színvonalon. Des Grieux szerepében Albert Miklósnak is voltak nagyon szép áriái. Főképp a megren- dültség, a szenvedélyek ábrá­zolásában érvényesült jól sa­játos hangszíne. A magasabb hangok azonban nem mindig jönnek nála olyan könnyedén, ahogyan ezt a szerep megkö­vetelné. Tartása, színpadi mozgása is több oldottságot kívánna, különösképp a kettő­sökben. Vághelyi Gábor Lescaut őr­mestere zeneileg-színészileg egyaránt élvezetes alakítás. Egyéniséget teremt. Fölényes, cinikus, magabiztos — és na­gyon szép baritonja van. Marczis Demeter (Geront) ha­sonlóképp, a szerep lehetősé­geit biztonsággal és művészi erővel aknázza ki. Kovács At­tila kellemes lírai tenorként és megbízható színészi képessé­gekkel debütált Edmond szere­pében. Márk László lámpagyúj­togató áriája remek kis karak­teralakítás. Fogadósként Egri Sándor, Hajóskapitányként Ta­más Endre nevét említhetjük. A két „beírt” szerepben Benei Katalin énekesnője és Wágner József táncmestere apró szín­folt, de korrekt és muzikális előadásban. A kórust Károly Róbert karigazgató készítette elő. Ha némely kifogásokkal is, egészében a Manón Lescaut premierje méltó nyitánynak bi­zonyult a jubileumi sorozat élén. Wallinger Endre Két pécsi muzsikus, Amt­mann Prosper és Weidinger Imre emlékére emelték több mint százhúsz évvel ezelőtt Pécs első világi köztéri szob­rát. A közadakozásból állított obeliszk ma is ott van a Séta­tér Káptalan utca felé eső ré­szén. Állapota most már ala­pos helyreállítás után kiált, és a Pécsi Városszépítő és Vá­rosvédő Egyesület műemléki és várostörténeti szakosztálya ezért indítványozta az emlék­mű helyreállítását. A kezdemé­nyezést Pécs város Tanácsa is támogatja. A régi Pécs zenei életének két kiemelkedő alak­járól pár éve Szkladányi Péter fuvolaművész tollából látott napvilágot cikk és tanulmány. Magának a szobornak történe­tét most Sonkoly Károly mu­zeológus, a Janus Pannonius Múzeum munkatársa kutatta fel. Amtmann Prosper halálakor, 1854-ben vetődik fel először az emlékmű terve, majd öt év múlva, Weidinger halálakor emlékbizottság alakul a pécsi Nemzeti Kaszinóban, Majláth György országbíró elnökletével, immár a kettős emlékmű fel­állítására. Évekkel később, 1866 novemberében leplezték le Amtmann Prosper fuvolamű­vész és zeneszerző, valamint Weidinger Imre fagottista obe- liszkjét a város által adomá­nyozott helyen, ahol valaha a cserépvásárakat tartották. A málló homokkőből készült obeliszk elfelejtett, kevéssé ér­tékelt pécsi mester, Bartalits Mihály munkája. Ö faragta a Székesegyház első apostol­szobrait és más, főleg egyházi emlékeket. Az obeliszken el­helyezte a két muzsikus dom­borművű mellképét, és már­ványba faragta a nevüket. A mórványtáblák ma is erede­tiek. A két mellképnek hosszú időre nyoma veszett, most azonban ismét megvannak. A Fünfkirchner Zeitung 1881-ben már az emlékmű ro­mos állapotáról tudósít, és újra hosszú évek telnek el, mire 1908-ban arról ír a Pécsi Napló, hogy közadakozásból helyreállítják az obeliszket. Ekkor kerül le onnan a két dombormű, bronzból szeretnék kiönteni a pécsi polgárok, erre azonban anyagi okokból nem kerül sor. Most időtállóbb anyagból, kemény mészkőből szeretnék újrafaragtatni az obeliszket, annak igen tönkrement talap­Andersen meséjét hozták Finn bábosok Baranyában zati részeit, továbbá a két mell­képet. Készítőjük Oláh Szilvesz­ter, a Sallai utcai és a Flórián téri Flórián-szobrok megújító- ja. Gállos Orsolya Mindig különös izgalommal ülök be a nézőtérre, ha külföl­di színtársulat szerepel. Az ál­talános érdeklődésen túl első­sorban az izgat, hogyan tudja feloldani a nyelvi korlátokat a vendégszereplő együttes. Amíg a zenével, tánccal, pantomim­mel kapcsolatban ilyen gond­jaink nincsenek, a beszédre alapozó műfajokban bizony a nyelvek nemzeti jellegének „gondjaival" is meg kell küz­deni. De hogy ez mennyire nem megoldhatatlan, azt az egyre sokasodó nemzetközi színházi találkozók, vendégjá­tékok bizonyítják. adaptációjával mutatkozott be a Bóbita Bábszínházban. Az együttes nyolc éve alakult, s az első években főleg a gyer­mekintézményekben lépett fel. Jelenleg a lahti városi színház ad otthont az Ulla Raitahalme által vezetett ifjúsági és fel­nőtt csoportnak. Nyolc esztendő nem kevés idő egy amatőr együttes életé­ben. Műsorukat látva meg keli állapítanunk, hogy a kis társu­lat képes a bábművészet leg­Andersen meséje nyomán megelevenedik a tenger mélyének vi­lága. Fotó: Lauer Györgyi szebb erényeit megcsillogtatni. Igaz, A kis hableány feldolgo­zása nem volt a legszerencsé­sebb vállalkozás. Andersen gyönyörű meséje annyira sok áttételt tartalmaz, annyira a szóhoz kötődik, hogy hiába mesélte el nekünk tartalmát magyarul a narrátor, a játék, a mozgás nem tudta teljes ér­tékűen tolmácsolni a finn nyel­ven elhangzó történetet. A kö­zönség — amely nem érti a hosszas párbeszédeket — az első húsz perc végén már tű­kön ülve figyeli az előadást, amelybe a dramaturg-rendező, Ulla Raitahalme még egy szü­netet is beiktatott. A produkció vontatottságá- ért kétségtelenül a dramatur­giát kell hibáztatnunk. Ettől eltekintve azonban már csak dicséret illeti az együttes mun­káját: nagyon szépek, kifeje- zőek a marionett-figurák, a mozgatásuk pedig egyenesen illúziót keltő. Szép és stílusos a díszlet, szellemesek a hely­színváltások, ízléses a fény­játék. A finn nyelvet nem is­merők is megállapíthatják, hogy kitűnő előadói vannak a mesének. (Természetesen ez a finn nyelv pécsi ismerőinek sze­rezte a legnagyobb örömet.) Az előadás hangulatához jól illeszkedik Ari Niskanen mu­zsikája, és Tapani Hirvonen hangeffektus-repertoárja. A látottak alapján tehetsé­ges társulatról van szó, amely szerenasésebb műsorvólasztós- tássai a mostaninál is nagyobb sikerre számíthat Magyarorszá­gon. H. J. Pécsett, az elmúlt napokban finn bábjátékosok szerepeltek Lahtiból. A „finn tóvidék ka­puját" hovatovább jobban is­merjük, mint például Kazinc­barcikát, annyira élénk a két város közötti kapcsolat. S ez nagyon jól van így. Az együt­tesek közti csere eredménye­ként számtalan személyes ba­rátság szövődött a két város polgárai között, s ennek úttö­rői közé most belépett a Re­pülő Szőnyeg elnevezésű lahti amatőr bábegyüttes is. A szimpatikus fiatalokból - elsősorban óvónőkből és zené­szekből — álló csoport A kis hableány című Andersen-mese Hangversenykrónika Mozart — modernek — múzeum A zenei eseményekben bő­velkedő, ám alkalmas helyszí­nekkel kevésbé szerencsés Pécs mostanában új koncertterem­mel gazdagodott: a Csontváry Múzeum nagytermével, a bara­nyai múzeumi igazgatóság jó­voltából. Nyár óta havonta, két­hetente rendeznek hangverse­nyeket itt, s a más-más alka­lommal más-más együtteseket kipróbáló teremről mostanra de­rült ki, hogy triónak, vonósné­gyesnek vaay kis létszámú együttesnek aligha lehet jobbat találni. Az elmúlt vasárnap például nagyszerűen szólt itt a Kircsi László vezette oboanégyes, Föl- dessy Csaba (hegedű), Horváth Csaba (brácsa) és Kemény Krisztina (cselló) közreműködé­sével. Bár — tudtommal - elő­ször játszottak együtt nagyobb nyilvánosság előtt, őszintén re­mélem, hogy együtt is marad­nak, mert ideális kamarapart­nerek valamennyien: hangsze­rük avatott művészei, a kölcsö­nös alkalmazkodás képességé­vel. Mozart remek F-dúr Oboa­négyese előtt játszották el a később őt utánzó Krommer, a hajdani pécsi egyházi főzene­igazgató hasonló hangnemű négyesét, majd egy A. Cook- és egy Britten-mü következett — ezek is ugyanerre az együt­tesre. Négy ilyen, viszonylag hosszú művet oboán eljátsza­ni: példás teljesítmény, amely­hez mindvégig méltó volt a zenei formálás nlasztikussága, színes érzékenysége, meggyőző ereje. A koncert sikerét az oboaművésí hangversenyren­dezői ötlete is segítette: egy­kori, Mozartot elítélő (!) kriti­kákból Sípos László, a Pécsi Nemzeti Színház művésze olva­sott fel; ez nemcsak visszafe­lé, hanem előre is „nevelt”, hatott: mintegy előkészített — a szünetet kitöltve — az im­presszionista Cook és a vasko- sabban modern Britten befo­gadására. Másfajta, ugyancsak első­rangú fúvósteljesítmények áll­tak a Pécsi Szimfonikus Zene­kar hétfő esti, orvosegyetemi koncertjének középpontjában: a Mozart Esz-dúr sinfonia con- certante-ját (K. 297/b.) tolmá­csoló Mecsek Fúvósötösé — fu­volaszólam híján, Szkladányi Péter nélkül. A Varázsfuvola- nyitány biztató kezdete után a Deák Árpád (oboa), Paláncz Tamás (klarinét), Tolnay Gá­bor (kürt), Várnagy Attila (fa­gott) négyes a versenymű min­den szépségét bemutatta. Az e hangszereket különösen kedve­lő Mozart zsenialitása épp úgy tündökölt előadásukban, mint a szerző opera-kvartettjeit idéző szellemes hangszer-pár­beszédek, a középtétel meren­gése, a kadenciák, vagy a zá­rórész finom humora. A Jupiter-szimfónia előadá­sa, ha lehet, még jobban si­került, köszönhetően elsősor­ban — mint végig — Breitner Tamás lényegretörő, nagyvo­nalú irányításának. Ebben a produkcióban minden a helyén volt; karmester és együttese ki­fogástalan, a legapróbb rész­letekig pontosan, korrekten kidolgozott, a bécsi klasszika szabatos, érzékletes nyelvén megszólaló munkát végzett. Varga J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents