Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-08 / 337. szám

MAKAY IDA Magadért és magadnak Nem zendülhet föl, csak a rekviem érted, bár rajtad nem úr a halál. Akit temetnek, és aki temet, most s mindörökre Te vagy — Karnevál és tor. Félelmesen-szép ünnep ez. Magadért és magadnak tündökölsz. (a kezdettől minden Isten-árva) Tiéd minden, mit elsodort az ár: a mélybehullott fáklya-üstökös. Gyászsötét lepkék halálos tánca. MÉHES KÁROLY Hatalom A pecsét, a fejünk fölött forgó, hirtelen lecsapó atyaúristen. Megvacogjuk, hízelgünk szemmeresztve. S a kezelő urak. A kiválasztottak, a kegyelmesek, a habzó szájúak; lelkünk élő szobrai, de bizony ám. Hozzájuk férkőznöm, melléjük állnom, ezidáig egyenlő volt a lehetetlennel. S most — halljanak csudát — egyszerre itt ülök s pecsételek, mint a motolla, kutya jó dolgom van. Hálás vagyok, ami annyira természetes, mint hogy nem örülök az ősznek. Pecsételek; megpecsételem sorsomat. ERŐS ZSUZSA Két pont között fölkelsz lefekszel kitöltőd az űrt a várost magányosan járod ' mielőtt kijelölt asztalodnál — bisztrókba tévedsz szórakozottan fölhajtasz egy kávét járdaszélén tétovázó emberekkel találkozol valamiképp tőled kérnek útbaigazítást udvarias mosolyt kanyarítasz miközben csavargások szerelmes ődöngések viharos beszélgetések részeg botorkálások térképezik a várost szennyes agyonlapozott könyvként merednek eléd a házak utcasarkok az ember aki előtted áll emlékeztet valakire akinek szívesen elmesélnéd londont párizst és havannát —bár nem éltél ott— s csak egy film fekete-fehér körvonala), vibrálnak fejedben és meghallgatnád véleményét a hétköznapok csökkenő levegőjéről gyomorbajáról de az ember, aki előtted áll egy másik igy hát föllépsz az épp megálló autóbuszra Lengyel kultúra a Pécsi Galériában Művésztelepekkel, kölcsö­nös kiállítási sikerekkel ápolt lengyel művészeti kapcsola­taink figyelemre méltó állomá­sa a Krakkói Csoport bemutat­kozása a Pécsi Galériában. A két világháború között a Krakkói Szépművészeti Akadé­mia hallgatóinak egy csoportja — Leopold Lewicki, Stanislaw Oscstowicz, Franciszek Jaz- Wiecki, Sasza Blonder köré gyűl­ve — a kiüresedett akadémista kolorizmus, a modorossá fakult szimbolizmus helyett ,,a nyers, éhes, igyekvő vidék" képvisele­tében mindenre elszánt társa- dalcmalakító lendülettel léptek föl. Ikonográfiái programjukban nemcsak a vidék nyomora, a meggyötört városi munkásság figurái szerepeltek, hanem az utcai demonstrációk is. A kubis­ták és konstruktivisták analiti­kus vívmányait egyesítették for­manyelvükben a német expresz- szicnizmus szenvedélyesen cél­ra törő lobogásával. Eklekticiz­musuk termékenynek bizonyult. Képeik sötét, impulzív színekkel lüktetnek, vonagló ecsetnyo­mokkal bontják ki súlyos mon­danivalóikat, vagy a Kassák-kör könyörtelen látványlogikájára emlékeztető következetességgel utalják a befogadót a valóság összefüggéseinek közvetle- nebb-elvontabb szemlélete felé. Ébren tartották az avantgarde nonkonformizmusát, a jelen­hez igazodó távolságtartását és internacionalizmusát. Ritka művészettörténeti for­dulattal 1957-ben hozta létre a második Krakkói Csoportot a lírai absztrakciót sajátos ízekkel művelő Maria Jarema, s két, nyolcvanas éveik hatá­rán csodálatos megújulásokra képes, ma is meghatározó je­lentőségű művészegyéniség, Adam Marczynski és Jonasz Stern. Marczynski 1932-es, pél­daszerűen finom kubisztikus csendélete mellett 1960-1977- ben készített konkrét képeivel, fakturavi?sgólatokra létreho­zott szellemes objektjeivel üti meg a hangot. Stern munkái azt az utat mutatják be, ame­lyet a mester bejárt az orosz avantgarde vonulathoz kap­csolódó karakterérzékeny gra­fikáitól a napjaink szorongá­sos, frusztrált életérzését kife­jező mágikus jelekig. A lengyel művészetben min­dig erősen érezhető volt a me­taforára való törekvés. Gon­doljunk a nálunk jobban is­mert kortárs grafikában a vi­lágmindenséghez mért, drá­maian felfogott emberkép fáj­dalmas-torz, vagy éles, karika­túraszerű ábrázolására. Ezen a kiállításon megérezhető, hogy ez a vonás a festészet kifejező formanyelvében gyökerezik. Az új Krakkói Csoport szorosan kapcsolódik a régihez az egyé­ni drámai élményanyag közös­ségi érvényre emelésében, a társadalom és az ország sorsát az emberiséghez kapcsoló ag­godalomban, amelyet hol lí­raibb, hol pedig mellbevágóan tömör szimbólumokkal fejez­nek ki. Tadeusz Kantor erőtel­jes, kiélezett hatásokra épülő pop-artos kollázsai és Teresa Rudovicz nosztalgiázó csipke- gyerekfctó applikációi jelzik ennek az irányzatnak szélső lehetőségeit. A dokumentum­szerű ábrázolással szemben- áll a mély pszichikai örvénylé­seknek, az abszurditásoknak, és lappangó erőknek végtele­nül pontos faktúra-hatásokkal történő megérzékítése. Jan Tarasin, Erna Rosenstein, Jerzy Tchórzewski aprólékos felületei megütköznek a mondanivaló súlyosságával, ebből ered ha­tásuk. Érdekes színt képvisel néhány művész szürrealista szemlélete újnaiv figuralizmus- sal társulva. Kazimierz Mikulski aktfái, Tadeusz Brzozowski megrázó erejű szörnyei megle­petésre épített kompozíciók. Gyengébb a kiállításon a lírai absztrakció vonulata mind a régi, mind az új képek között, ez a stílus nem volt képes ak­kumulálni a csoport erejét je­lentő társadalmi érzékenysé­get. Andrzej Pawlowski „sok­Maria Jarema: Tánc (1955) színűén megmunkált vásznán" a „természetszerűen kiformált” felület sok-sok kerekded finom­sága az érzékenységet az érzé­kiség határaiig tágítja. Kedve­sek, szellemesek Daniel Mróz- nak a Verne-illusztrációk vilá­gát idéző rajzai eredeti, muta­tós tálalásukkal, epikus véná­jukkal. A nyolcvanas évek tenden­ciáit csupán Brzozowski 1982- es Úszítója képviseli, hírt adva arról, hogy a lengyel művészet adaptálta az új szenzibilitás néven összefoglalt európai tö­rekvéseket is. A súlyos fogalmazású képek­től elfáradt kiállításlátogatót üdítően szellemes, sziporkázó intellektuális élmény várja a pince-kamarateremben. Lech Majewski mindössze 37 éves, s már számos kiemelt díjat nyert a legkülönbözőbb rangos nemzetközi plakátpályázatokon. Plakátmunkái egyetlen kont­rasztra épülnek, de ez a kont­raszt mindent elsöprő erejű, azonnal hat, szinte fejbe kólint- ja az utca ernyedt sétálóját. Japán tradíciókat követve a grafikai részé a fő szerep, a szöveg mindig a hangsúlytalan részbe kerül, csak ahhoz szól, aki úgyis el akarja olvasni, mert nem szabadulhat a rajz elementáris hatásától. Filmpla­kátjai egy-egy erőteljes szim­bólumba sűrítik a fő konflik­tust, vagy a főhős karakterét, amelyet az alkalmazott tipog­ráfia tovább árnyal. Bizonyos, hogy hideg számí­tás, fölényes szakmai biztonság áll a háttérben, a nézőt mégis a magától értetődőség, a „más- hogy-nem-is-lehetne" — él­mény nyűgözi le, paradox mó­don épp az a könnyedség, ami a rigirózus munka végeredmé­nye. Húsz Mária Filme der Welt — für den Frieden der Welt Zsűritagként Lipcsében Két napig zuhog, aztán vé­gig süt a nap, de ez csak a karácsonyi vásárra kipakoltak- nak rossz és jó, minket a leg­kevésbé sem zavar a lipcsei Capitol mozi hatalmas néző­terén: ha úgy tetszik, dolgozni jöttünk többen ide, a 27. lip­csei nemzetközi dokumentum- és rövidfilmfesztiválra. Jómagam a Magyar Újság­író Szövetség filmkritikusi szak­osztályának megbízásából a FIPRESCI-zsüriben végzem dol­gom, azaz nézem a verseny­filmeket, hogy aztán az utolsó este összeüljünk NDK-beli, nyugatnémet, csehszlovákiai, lengyel, norvég és bolgár kol­légámmal eldönteni, melyik filmnek ítéljük oda a filmkri­tikusok díját. Első menetben — ez még nem kötelez senkit semmire — mindegyikünk felír három fil­met egy papírra. A többi zsűri ítélete sem befolyásol ben­nünket, nem tudjuk, hogy ki­nek ítél díjat a nemzetközi „nagy" zsűri (idén magyar tag nélkül), s a további tizen­két — szövetségeket, szerveze­teket, várost képviselő — ítészgárda. Ha három, akkor három, köztük ott a helye Rólusz Fe­renc Gravitációjának: s nem­csak, mert támogatni illik a hazai ipart. Az Oscar-díjas rajzfilmesünk új filmjében békés táj, hatalmas fával, ahonnan gyanús zajok, nyö­gések áradnak. Közeledünk a fához, s emberarcú almák tűn­nek elő a levelek közül, fiata­lok, idősek. Közülük az egyik szabadulni akar a kocsány fogságából, erőlködik, küszkö­dik... — a Gravitáció méltó folytatása a Légynek. Másodiknak egy angol do­kumentumfilm kerül a papí­romra, a By kér nevet viseli, hasonlóan Newcastle régi munkáskerületéhez. A film rendezője, a finn S. L. Kontti­nen, nyolc évig élt itt, látszik, megszerették őt az byker-iek, s ő az ottaniakat. A fesztivál­filmek között szinte egyedül­álló ezen tulajdonságával, pe­dig külön-külön sok a szeretni­való szereplő és a filmes. Itt van például Kim Phuc, a gyö­nyörű nővé serdült rémült gye­rek, kinek a fényképe egykoi bejárta a világsajtót: akkor vézna-meztelenül, rémülten rohan falujából, amit szét­bombáztak az amerikaiak Dél- Vietnamban, még dolgozott testén a napalm. Kim Phuc há­ta ma olyan, mint egy öreg elefánté, ha száraz az idő, re­pedezik, s borzasztóan fáj — s nemcsak testét, de lelkét is égette az az elolthatatlan szörnyű fegyver. Meggyógyít- hatatlanabbul. Szánom és tisz­telem a film nyomán Kim Phuc-ot, látom szánja és tisz­teli őt a film készítője is, talán meg is szerette azt a lányt, de a tehetetlen szeretet vezeti kameráját. Lám. igazán meggyőzővé, igazzá, mozgósítóvá s nem­csak az ész, de a szív számá­ra is akkor lesz egy film, ha meleg emberi kapcsolat jön létre a filmes és a filmezett között - jaj, de ritkák ezek a pillanatok. Pedig sok a film a szeretnivaló emberekről, a Ni­caraguában, Chilében vagy az őserdőkből is kiirtandó in­diánok között, a már meg- öltekről, a náci fasizmus áldo­zatairól. Szánom és tisztelem őket sorsukért, harcukért, de meg­szeretni őket a film által alig tudom, ritkán lehetnek sze­mélyes barátaimmá az elkap­kodott snittek miatt, melyeken mint igazolványképek beszél­nek félórákat... Harmadik filmnek felírok egy svájci rajzfilmet, egy kicsit tempótlan ugyan, de társa­dalomkritikában mégis ez a legerősebb, vetíthetni lehetne az esti egyetemen. A Biblia szavaival kezdődik a film: arany glória az Úr fölött, az­tán kiderül, a glória valóban arany, az Úr pedig a tőkés, aki megteremti maga hason­latosságára a világot. S ter­mészetesen a maga haszná­ra: ehhez a hetedik napon a gépet és a munkást. S ha lentről zúgolódást hall, hát le­pöcköl valamit megnyugtatásul az asztaláról: pálmafát nap­lementével. Naplemente 7.30- kor a film címe; turistabuszba gyömöszölik magukat a mun­ka után a munkások, s men­nek élvezni a mennyei aján­dékot, naplemente fél nyolc­kor, kattognak a fényképező­gépek, működik a turista-szó­rakoztatóipar, hogy aztán vissza a gyárba, kimerevedik a rajzfilmkép, s áttűnik Brueghel Vakok című képébe — éppen olyan vagy, mondja a svájci rajzfilm, éppen olyan koldus, nyomoronc, mint azok ott a képen, csak te hagytad ma­gad elvakíttatni azzal, amit az Úr asztaláról lecsillapításodra eléd lökött. Tökös mozi — ta­lán lesz esélye. Lett, igaz nenrv nagy — a főzsüri tüntette ki diplomával. Számláljuk a háromfilmeket: a Byker-re négyen szavaztunk, s hamar meg is tudunk álla­podni, hogy valóban díjunkra érdemes. Rendezője megkapja a FIPRESCI-díjon kívül Lipcse város Tanácsának díját is. Végül aranydíjat kap a no­vember 29-i záróünnepségen a Zsukov marsall című szovjet, az Egy jó harc — az Ábrahám Lincoln brigád a spanyol pol­gárháborúban című amerikai, a Megtörjük a csendet című nicaraquai, az animációs ka­tegóriában pedig megosztva A madár című bolgár és a Csendes zápor jön című szov­jet film. Véget ért „A világ filmjei - a viláa békéiéért”- fesztivál. Bodó László HÉTVÉGE 9. Jonosz Stern: Akt (1933) LecH Majewski plakátja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents