Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1984-12-01 / 330. szám
A kiváló munka elismerése Janus Pannonius-díj Közoktatási díj Közművelődési díj Breitner Tamás A zenekari próba utolsó taktusai szűrődnek ki az előcsarnokba. Mozart C-dúr (Jupiter) szimfóniájának záróakkordjai. Hallatán arra gondolok: csak igazi muzsikus képes így, — ahogy ő mondta egyszer: — „átlelkesíteni” a partitúra hangjait, amivel azután maga a dirigens is eljuthat a közön-, séghez. Szuggesztivitásával, személyes varázsával, ami záloga a kontaktusnak karmester és művészek, zenekar és közönség között. Próba után a tenyérnyi művészszobában váltok néhány szót Breitner Tamással, a Magyar Népköztársaság Érdemes művészével; a Pécsi Szimfonikus Zenekar vezető karmesterével, a színház zeneigazgatójával. Derűs és kicsit átszellemült, még a muzsika hatása alatt. A hazai zenei élet egyik legszélesebb skálán - magyarán: mindent — muzsikáló karmesterének ezek a próbák, napok, esték változatlanul a legkedvesebbek. Ha rajongásig szeretett Mozartja fölcsendülhet dirigensi pálcája nyomán, az egy kicsit mindig a személyes ünnep varázsával hat. Erről beszélgettünk a legutóbb is. Meg arról, hogy önmagának, az együttesnek és a pécsi közönségnek azt kívánná legszívesebben, hogy elmélyültebben dolgozhassanak, a következő évtől már önálló együttesként... Erre bizony még öt-hat évig kellett várni... De 1984. január 1-vel minden rendeződött, és a Pécsi Filharmonikus Zenekar — Pécsi Szimfonikus Zenekar néven — végre valóban önállóvá válhatott. Igaz, az óhajtott 90-es létszám még távolabb van (jelenleg hetvenegy- néhányan muzsikálnak a zenekarban). De folynak a munkálatok, épül az együttes állandó székháza, ahol saját próbatermük is lesz; ahol majd a kibővült létszámmal, — korábbi elképzeléseik szerint - kibővíthe- tik az együttes ma sem éppen helyhez kötött koncerttevékenységét. Mi is történt még? Tavasszal meghitt, szép előadásban mutatták be a színházban Mozart Varázsfuvoláját. A mű repertoáron van, s a nemrég színre állított Manón Lescaut-val s az ugyancsak múlt évadbeli Denevérrel együtt kapcsolódik a 25 éves pécsi opera idei programjához. Küszöbön áll a jubileum gálaestje, ezen a hétvégén pedig a Zeneakadémián vendégszerepeinek (a pécsi Mozart- __ esttel), ahol egyébként januárban újabb önálló műsort adnak. December utolsó napjaiban a Denevérrel Nyugat-Ber- linbe utaznak a pécsi színház vendégszereplése alkalmából. Breitner Tamás az egyik legaktívabb, leggyakrabban szereplő magyar karmester. Jól ismerik, otthonos az ország ösz- szes jelentősebb szimfonikus zenekarának élén. Pécsett 1970-től irányítja a szimfonikus zenekari munkát. — Pályám legjelentősebb részét töltöttem ebben a városban, ahol sok szépet csinálhattam, és ahol nagyon sok barátom, jó művésztársam segített ebben. Családom, lakásom Pesten van ugyan, de jobbára itt élek, s nehéz elérzékenyülés nélkül szólnom kötődéseimről, amelyek ehhez a városhoz fűznek ... Pécs zeneszerető közönsége nevében ez úton fejezzük ki jókívánságainkat az idei Janus Pannonius művészeti díj odaítélése alkalmából. W. E. Kromek Sándor Kromek Sándor tanár úr egész élete egy hatalmas laboratóriumban zajlik. Amennyiben a laboratórium egyik legfőbb jellemzője a rend, a rendszeresség, el lehet mondani, hogy ez a rend uralja a dolgozó szobáját, a gondolkodás- módját, pedagógusi magatartását, egész világnézetét. Mégsem kimért ember. Szeretni es lelkesedni ugyanúgy tud, mint bárki más. Sőt. . . Azt látnit érzékelni kell, ahogyan kiváló tanítványairól, a tanításról, a pedagógusi hivatásról beszél. Még fontosabb azonban az, ahogy ezt a nemes mesterséget gyakorolja. Doktori disszertációik, diplomamunkák sorakoznak előttem az asztalon. Hajdani tanítványok írták. Most itt vannak a tanár úrnál bemutatásra, véleményezésre. Elképesztően sok vegyész, orvos, kutató, mezőgazdász stb. köszönheti Kromek tanár úrnak azt, hogy ott, ahol van, megbecsülik, értékes szakembernek tartják. Hajdani tanítványai érvényesülnek, hiszen jó volt a megalapozás, a nála szerzett ismereteket nem kellett később átértékelni, mert azok értékállónak bizonyultak. Kromek Sándor, a pécsi Nagy Lajos Gimnázium tanára, kémia munkaközösségének a vezetője. 1962-ben a debreceni KLTE-n szerzett kémia—fizika szakos tanári diplomát. Azóta a Nagy Lajosban tanít. ____ — Hogyan lett kémiatanár? — Hatodikos általános iskolás korom óta kísérleteztem, szerettem ezt a tárgyat. Salgótarjáni gimnáziumi éveim alatt aztán egy kitűnő kémiatanárom volt, aki megszerettette velem ezt az egyébként nekem tetsző területet. Elhatároztam, hogy vegyészmérnök leszek. így lettem aztán ... kémiatanár. — Az országos minisztériumi kimutatások szerint igen kiváló az az arányszám, amely az ön tanítványainak a felsőoktatási intézményekbe való továbbjutását jelzi. Tudomásom szerint több, mint egy tucat azoknak a diákjainak a száma, akik országos tanulmányi versenyeken kimagasló eredményeket értek el, sőt, nemzetközi versenyekre is eljutottak, ahol ugyancsak szép sikeréket arattak. Tanár úr szerint milyen az ideális diák? — Én azt a diákot szeretem a legjobban, aki a tanult, hallott ismeretekben szépséget talál. Tanulja a tárgyat. Céljai vannak vele. — Szigorú, következetes tanárnak ismerik. Mi ennek a szigorúságnak a lényege? — Én azt mondanám, hogy ez inkább módszeres következetesség. Ezzel a követelménnyel természetesen a diák is szinkronba kerül. A módszeres, következetes tanítás persze, félreérthetetlenül önmagámmal szemben is fontos regulációs tényező. Kromek Sándor Kiváló tanár címmel és több miniszteri dicsérettel rendelkezik. A fakultatív oktatás kifejlesztésében irodalmi, tankönyvírói munkássággal is tevékenyen részt vett. Jelenlegi egyik fontos tevékenységét az ún. tehetség- gondozás jelenti. Dolgozhatna egyetemen, főiskolán, kutató- intézetben ... — Mégis, miért szereti ennyire a középiskolát? — Mert itt általában közvetlenül érezhetem munkám eredményét és örömeit. Ugyanakkor — középiskolai keretek között — mindig is adott voit számomra az emberformálás lehetősége. Ezzel pedig — vonzó voltát és értékét tekintve — semmi más nem érhet föl. B. K. Kolks Pál A hetvenes évek második felében újfajta művelődési intézmények jelentek meg hazánk különböző pontjain: a nevelési központok közös szervezetben próbálták, próbálják megoldani a folyamatos közművelődést, amit eddig külön-külön próbált az iskola, a könyvtár, művelődési ház. A szót, hogy „komplex”, sokan mint varázsigét mormolták, de a józanok tudták, hogy a nevelési központok nem fogják megváltani az egész oktatást és köz- művelődést, ám — mert sokhelyütt valódi igény van erre - érdemes belevágni. S azt is tudták, hogy csak jól szabad csinálni, mert ez a terület nehezen viseli a kudarcokat. Ekkortájt került Dobszára Kotics Pál, s lett igazgatója az 1977-ben létrejött Általános Művelődési Központnak. Itt egy száz négyzetkilométeres területen 2700 ember él, de tizenegy faluban va^y pusztán: a központnak azt kellett vállalni, hogy megszervezi a felnőttek és gyerekek művelődését, oktatását olyan körülmények között, amelyeket jó iskolai és igen rossz közművelődési adottságokkal lehetett jellemezni. A könyvtárban akkor 4000 kötet volt, ma tízezer, és minden községben van fiókkönyvtár. Minden településen van mar elfogadható helyiség a művelődés számára, mindenütt működik klub vagy öntevékeny művészeti csoport. Pécsre és Kaposvárra viszik színházba az embereket: nemcsak felkelteni tudták az igényeket, hanem szállító eszközt is tudtak adni hozzá. Az iskola — már eddig is, de a nemrég elkészült tornateremmel együtt különösen — a falu valódi kulturális központja lett. Életműnek is nevezhetnénk akár az eddig elért eredményeket (amelyeket országos közművelődési szakemberek is elismeréssel emlegetnek), ha Kolics Pál nem intene a nagy szavaktól való tartózkodásra; ha a kísérlet lezárt, befejezett lenne (bár: lehet-e egyáltalában ilyet befejezni?), s ha a közművélődési díjjal kitüntetett igazgató nem lenne olyan fiatal, aki előtt még rengeteg munka áll. A beszélgetés közben feltűnik: mindig többesszóm első személyben fogalmaz. — Kik ezek a „mi”? — Előszöris a munkatársaim: mi, harmincon óvónők, tanítók, tanárok, könyvtárosok, népművelők. A „mi” fogalmába értem a nagyközség és a szigetvári állami gazdaság vezetőit, azokat a megszállott aktivistákat, akik a kistelepüléseken végzik a munkát és azokat a nem pedagógus értelmiségieket, akikkel teljes a „művelődési testület”. És persze, tá- gabb értelemben „mi”-nek számít a tizenegy falu minden lakója. Nélkülük sohasem tehettünk volna annyit — értük. Kolics Pál tele van tervekkel: a színházlátogatást városnézéssel, múzeumlátogatással bővítik majd, tervezik egy helyi rádiós információs rendszer létrehozását és a számítógépek, videotechnika megismertetését az iskolában. Dobsza egy kísérlet színhelye. Akikről eddig beszéltünk, azok a napi gyakorlati munkát végzik. Mindez a dobszai művelődési testület, az Országos Pedagógiai Intézet, a Megyei Művelődési Központ és az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének elméleti munkájával együtt válhat majd közkinccsé. G. T. Dr. Doktor Sándor-díj Dr. Pölöskey Károly Az ünnepségre az utolsó percben érkezett. Egyenesen Budapestről jött - ahol pár napos szabadságát töltötte - és a köd miatt hosszúra nyúlt autóút fáradalmaitól jóformán még ki sem fújta magát, máris szólították, vegye át sokéves munkája elismeréséül a dr. Doktor Sándor díjat. Dr. Pölöskey Károly csaknem 30 éve körzeti orvos Duna- szekcsőn. Ilyenkor, amikor eny- nyi évi munkával szerzett érdemeit ismerik el magas kitüntetéssel, óhatatlan a visszatekintés, számvetés. 1944-ben végezte el Pécsett az Orvostudományi Egyetemet. Dúlt a háború, de akkor a nagy viharok Pécset még elkerülték, az oktatás a normális kerékvágásban folyt. Miután végzett, azonnal Székesfehérvárra sietett. A bombázások elől vidékre menekült szüleit kereste. 8. HÉTVÉGE — Sajnos, nem úsztam meg én sem az általános mozgósítást - meséli tovább -, szinte a háború utolsó pillanatában kellett bevonulnom. A szombat- helyi hadikórházba kerültem, és csak a véletlen szerencsének köszönhetem, hogy nem vittek Németországba. No, de ez régen volt. Folytatom ott, hogy 1949 májusában a mohácsi kórház szülészeti osztályára kerültem. Hat évig dolgoztam ott, a szakvizsgát is megszereztem. Nagyon szerettem ott lenni, de akkoriban volt egy úgynevezett határidős rendelet, amely szerint, ha valaki bizonyos időt kórházi gyakorlatban eltöltött, köteles volt körzetbe kimenni. Mivel Dunaszekcsőn volt üresedés, én oda mentem, mégpedig a Duna miatt, mert szenvedélyes horgász voltam.- 1955-ben mentem Szekcső- re, és a pályám úgy kezdődött, hogy 56-ban jött a nagy árvíz, amely szinte az egész Mohácsiszigetet elöntötte. Át kellett mennem Dunafalvára, aztán ott is maradtam az árhullám levonulásáig. Mentettük az embereket, ahogy tudtuk, volt, hogy a hátamon vittem ki az össze- dűlő-félben levő házakból az időseket, betegeket. Emlékszem, elfogyott a gyógyszer, a Duna jegén mentem át utánpótlásért. A katonák alig akartak visszaengedni. Dunafalvára egyébként később is gyakran jártam — akkor Szekcsőhöz tartozott -, mindegy volt, éjszaka, vagy nappal, ha hívtak, menni kellett, télen a Duna jegén, máskor csónakkal, volt, hogy zajló jégtáblák közt.- Mit tart a legszebbnek a falusi körzeti orvosi munkában? — Azt, ha valakit meg tudok győzni arról, hogy a betegségét rendszeresen kezeltesse. A magas vérnyomását, a dohányzástól krónikus légúti hurutját. És egyben ez a legnehezebb is a mi munkánkban, az egészséges életre nevelni az embereket. Gyógyítani könnyű, ahhoz vannak gyógyszerek, de az életvitel megváltoztatásához nevelésre van szükség. Magam is erős dohányos voltam. 1971- ben egyik napról a másikra abbahagytam. így már nyugodtan mondhattam a betegeimnek, ne tegyék — árt! Az alkoholizmus ellen szerintem végre konkrétan és sokkal többet kellene tenni, mert az államnak ez rengeteg pénzébe kerül. (Táppénz, leszázalékolás.) Dr. Pölöskey Károly a faluban immár több generációt ismer, ismeri a családok történetét is. Amikor éppen nem gyógyít, gyümölcsöskertjét látja el, de az sem gond, ha egy vízcsapot kell kicserélni, vagy akár egy melléképületre tetőt húzni. Úgy mondja, ha teljesen nem is hagyja abba a munkát, egy év múlva nyugdíjba megy. Amikor megkérdeztem, ha elölről kezdhetné, mit tenne — pár perc hallgatás, s mély lélegzetvétel után mondta: szülész lennék — Csak szülész. Lám, a mélyre eltemetett régi szerelem néha fel-felbukkan . . . S. Zs.
