Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-04 / 333. szám

1984. december 4., kedd Dunántúlt napló 3 Három partizán visszaemlékezései Képeinken balról: Schmidt József, Bogsch Istvánné, Bátor Kálmán A Petőfi brigádban harcoltak A második világháború Dráva menti felszabadító har­cainak külön fejezetét képezi a Petöfi-brigád tör­ténete. Ez a partizánegység még a Vajdaságban, Bácska- topolyán alakult meg az ottani magyar antifasisztákból, harcainak is javarésze a Bácskához kötődik. Baranya fel­szabadítása során került át a partizánegység tevékenysége a Dráva északi partjára. Itt csatlakoztak a vajdasági ma­gyar antifasisztákhoz a fegyveres harcot is vállaló bara­nyaiak. A Petöfi-brigád végülis itt Baranyában, Csányoszrón szerveződött valójában brigáddá. Innen indult harcba 1945 januárjában Szlavóniába, a Dráva menti csatákba a jugo­szláv partizánsereg egységeként. 1945 március második felé­ben zajló győzelmes bolmányi ütközet volt az utolsó, amely­ben a Petöfi-brigád mint egység részt vett. A győzelem olyan hatalmas vérveszteségekkel járt, hogy a brigádot fel kellett oszlatni. Baranyában ma 15-en élnek az egykori Pe- tőfi-brigád partizánjai közül. Azok, akik tizen-huszon évesek­ként vettek részt a harcban. Ők emlékeznek minden évben Csányoszrón a Petőfi-brigádra, a harcokra, a bajtársakra, az ifjúságra. Negyven év telt már el azóta. Az emlékek azonban elevenen élnek. ■■■■■■ * ■ Schmidt József magas, cson­tos, sovány ember. Hatvan éves. Bá nyász, aknc mélyítő vol a szénbá nyáknál 1959-ig. Harmincöt évesen rok kantként ment nyugdíjba. Tizenkét éve­sen kezdte a bányában. Hu­szonegy éves volt, amikor a Petőfi brigádban harcolt. — Szőke és 106 kilós voltam akkor. A németes hangzású ne­vem miatt, a hajam színe miatt — mert az ritkaság volt az egész brigádban ~~ ismeretle­nek részéről gyakran gyanak­vásban volt részem. A testsúlyo­mat meg azért említettem, mert már csak 68 kilós voltam, amikor hazaértem a háború­ból. Sokat nélkülöztünk, sokat éheztünk — de nem panaszko­dott senki sem. Olyan szigorú fegyelem volt, hogy az élele- lemrablást halállal büntették. Mindenkinek olyan puskája volt, amilyent szerezni tudott, legfőképpen az ellenségtől. — Hogyan került a Petőfi- brigádba? — Apám 19-es veterán volt, a későbbi apósom is egykori vöröskatona. Elég sokat tudtam akkor már a jugoszláv partizá­nok harcairól, mert a vasútnál dolgozó egyik ismerősöm, aki­nek az apja Zágrábban volt állomósfőnök, mindig mesélt erről. Meszesen laktunk, ami­kor 1944 decemberében a pé­csi pártbizottság szervezésében megindult a toborzás a Petőfi brigádba. Meszesről 18-an in­dultunk Csányoszróra. Ügy éreztem, nekem is tennem kell valamit. Akkoriban mindenfe­lől sokan jöttek a brigádba, egészen fiatalok és középko­rúak is. Olyannyira önkéntes volt a jelentkezés és a belé­pés, hogy még Csányoszróról is hazamehetett, aki meggondol­ta magát. Voltak fiatal gyere­kek, 15—16 évesek, akiket in­nen vittek -el a szüleik. Amikor aztán Csányoszróról elindul­tunk, már nem volt pardon, csak kemény fegyelem és ösz- szetartás. Január 10-e körül mentünk át a Dráván Szlavó­niába. A dátumokkal, helység­nevekkel mindig is bajban vol­tam. Nem tudtam ugyanis hor­vátul, a faluk nevét nem je­gyeztem meg. Mindig azon kel­lett izgulnom, ha őrségbe állí­tottak, a horvát nyelvű jelszót el ne felejtsem valahogy. Szla­vóniában az usztasák ellen harcoltunk. Nehéz volt, nagyon ismerték és ki is használták a helyismeretüket, a terepet. Volt úgy, hogy naponta nyolcszor is tűzharcba keveredtünk, máskor meg napokig csend volt. Van­nak, akik dicsekednek, hogy ők soha nem féltek harcban. Erre én azt mondom: nem igaz. Tél volt, s nagy hideg, de én bizony gyakran izzadva va­cogtam. Például, amikor egy vízmosásban, derékig érő víz­ben, vízhatlan ruhában álltam éiszaka őrségen, felettem röp­ködtek a lövedékek, de olykor mellettem is a vízbe csaDtak. S akkor csak arra gondolhat­tam, ha átázik a ruhám, azt jelenti, hogy eltaláltak. — Részt vett a bolmányi csa­tában is? — Igen. Ott már a németek ellen kellett harcolnunk. Meg­állítani és visszaszorítani őket abból a hídfőállásból, amelyet a Dráván építettek ki. Véres, igencsak elkeseredett harcok folytak Bolemánynál úgy tíz ki­lométeres szakaszon. A néme­tek két tűz közé szorultak. Mi a szovjetektől kaptuk a tüzérségi támogatást. A németeknek nem volt más kiút, csak ha áttörnek rajtunk. Minden lőszerüket ki­lőtték ránk. Az arcvonal napo­kig hullámzott, néhány száz métert előre és hátra. De nem törtek át. ♦ Bogsch Istvánné Nikics Mária, a Baranya megyei Gyógyszer­tári Központ személyzetiseként került nyugdíjba 7 éve. Tizen­hét évesen lett partizán, 1944 decemberében. Élettörténete egészen sajátságos: Belgrád- ban született, szülei még 1921- ben emigráltak Pécsről Jugo­szláviába. A német megszállás után visszatelepítették őket Pécsre. S innen került a jugo­szláv partizánseregbe. — Belgrádban végeztem is­koláimat, s csak értettem, de nem beszéltem magyarul. Ami­kor a németek bevonultak Belgrádba, egy ideig egy szer­biai kisvárosban éltünk isme­rősöknél. Itt olyan borzalmas élményben volt részem, amely később döntőnek bizonyult ab­ban, hogy partizán lettem. A németek kommunistákat fogtak el, s a hozzátartozóik, meg a főtérre kiterelt lakosság előtt barbárul kivágták a szívüket. Amikor családom Pécsre ke­rült, minden vasárnap délelőtt jelentkeznünk kellett a rend­őrségen. Közben megtanultam magyarul, kitanultam a cipő­felsőrész-készítő szakmát és egy kis gyárban dolgoztam. Pécs felszabadulása után de­cemberben éppen munkába mentem, amikor a sörgyárnál jugoszláv partizánok szólítottak nevemen. Egykori belgrádi osz­tálytársaim voltak. Az egész osztály a tanárokkal együtt partizán lett. Nagyon örültünk a találkozásnak. Hívtak, hogy menjek velük, és én mentem. Libasorban vonultunk le Pécs­ről Kovácshidára. Mivel magya­rul is, szerbül is beszéltem, én segítettem nekik az elszálláso­lásnál, az élelemszerzésnél. Nem sokkal később átkeltünk a befagyott Dráván Szlavóniá­ba. Az usztasákkal harcoltunk. Egészségügyi katona lettem. Gyakran kellett kikúszni a tűz- vonalba sebesültekért. ~ Hogyan került át a Pető­fi brigádba? — 1945 januárjában jött a parancs, hogy az összes ma­gyarnak valamennyi egységből át kell mennie a csak magya­rokból álló Petőfi brigádba, amely akkor Felsőszentmárton- ban volt. Nekem is itt kellett jelentkeznem. A brigádtörzsnél maradtam és az egészség- üavieknél 12 ápolónő tartozott az irányításom alá. Nem volt könnyű dolgunk, mert a gyógy- készlet csak isztopirinből és jód- tinktúrából állt, kötszer helyett lepedőből vágott csíkokat hasz­náltunk. — Mennyi lehetett a brigád létszáma? — Hétszáz—nyolcszáz fő kö­rül, amikor 1945 márciusában elkezdődött a bolmányi csata. A németek nagy túlerőben vol­tak, mégis egy hétig kitartot­tunk. A szovjet csapatok az utolsó pillanatban mentettek meg minket a bekerítéstől. A brigádnak 70 százalékos volt a vesztesége, köztük a brigád­parancsnok. Sírját minden év­ben elmegyünk megkoszorúz­ni. Bolemány után annyira megfogyatkozott a brigád, hogy fel kellett oszlatni. A háború miatt hónapokkal később, szep­temberben kerültem haza Pécs­re. ♦ Bátor Kálmán 18 éves volt, amikor jelentkezett a Petőfi- brigádba. Ma megrokkant egészségi állapota miatt terem­őrként dolgozik a Pécsi Sör­gyárban. Az egykori partizán­harc emlékeit a sebesülései őr­zik. Az egyik fülére alig hall, s az apró szilánkok még ma is elő-előbújnak a bőre alól. — 1945. január 1-én léptem be a Petőfi-brigádba — me­séli. — Besencén születtem, ott is nevelődtem nagyszüleimnél, s onnan mentem át Csányosz­róra szilveszteri bálra. Annyira megfogott az éppen ott tartóz­kodó partizánok harcos széllé­me, hogy én is jelentkeztem. Meg talán azért is, mert fel- idéződött bennem, miket ta­pasztaltam a németekkel kap­csolatban azokban a hónapok­ban. Csányoszróról Felsőszent- mártonba ment át a brigád, majd január 10. után itt kel­tünk át a Dráván Szlavóniába. A csadovicai erdőben harcol­tunk az usztasákkal. Néhány hét után a Balkánról felfelé visszavonuló német csapatok szorították át a Dráván a Pető- fi-brigádot. Barcs, Lakácsa, Pettend volt az útvonal, majd két hét után innen vonultunk le Lőcsre. Március 5-én hajnali háromkor volt a riadó: a né­metek áttörtek a Dráván. A bri­gád Bolmány falu előtt né- hányszáz méterrel foglalt ál­lást. Az én századom a Bere- mend — Bolmány—Lőcs útelága­zásnál lévő agyagbányánál, téglaégetőnél helyezkedett el. Mindjárt az első nap délután­ján aknaszilánkoktól megsebe­sültem. Egy bajtársam elkísért az elsősegélyhelyre. Ott leke­zelték a sebeimet, s másnap reggel már újra kínt voltam az első vonalban. Hét—nyolc na­pig hol előre, hol hátra nyoma- kodtunk, illetve szorultunk. Ami­kor a németek támadása ki­szorított az állásainkból, ro­hamra vezényeltek bennünket. A századparancsnokunk a bá­nya szélén előrekúszott. Hiába kiabáltunk neki, hogy jöjjön vissza a fedezékbe, mert lő­nek. Elkapta az akna, ahogy az eperfához vetődött. A szanité- cek nem mertek kimenni érte, ezért egy bajtársammal én kúsztam ki, s hoztuk be a tűz- ből, s vittük be a faluba az el­sősegélyhelyre, amikor éppen nem lőttek a németek. Sajnos, a századparancsnokon már nem lehetett segíteni. Három nap után még mindig oda mehettünk vissza a tégla- égetőhöz. Március 21-ig tartot­tuk a vonalat. Aztán szovjet tankok, katyusák, ágyúk készí­tették elő az utolsó rohamot, amellyel a Drávának szorítot­tuk a németeket. Este elláto­gatott a századunkhoz Kiss Fe­renc brigádparancsnok. Nem megyünk tovább? — kérdeztük tőle. „Nem volt elég?” — kér­dezett vissza. „Tartottuk a fron­tot, s most már 2—3 vonal van mögöttünk”. Ezzel ment tovább a falu felé, ahol a parancs­nokság volt. Másfél óra múlva iött összekötő a hírrel: „Nagy baj van. A parancsnokot két golyó érte, s meghalt”. Pirka­datig ott voltunk az állásokban, utána kaptuk a parancsot, hogy vonuljunk vissza a sorain­kat rendezni Lőcsre. Ezután feloszlott a Petöfi- brigád, mert annyira megfo­gyatkozott Bolmánynál. — Ezután hazakerült? — Nem. A brigád néhány egysége más alakulatokba ol­vadt be. Rám emlékeztek, hogy kihoztam a sebesült parancs­nokomat a tűzből. így szanitéc- nek osztottak be a 4-ik divízió rohambrigádjába. Ezzel a csa­pattal mentem tovább nyugat­nak: Szlatina, Verőce, Bjelovár, Maribor, Ljubljana. A háború vége Celjében ért. D. I. Hz innováció baranyai központja A „Pannónia ” megtalálta terét - önmagát Kibontakozás: reálisan, hasznosan „Aki nagyon alaposan ismeri a szakterületét, az egyszerűen tudja megfogalmazni gondola­tait” — mondta tegnap reggel egy tsz-elnök a Falurádióban. Valami hasonló ötlött fel ben­nem, miközben a Pannónia Mű­szaki-Fejlesztő Agrárinnovációs Közös Vállalat idei program­könyvét — egyben reklámfüzetét- forgattam. „Az ötlet nem a megfogalmazásával, hanem al­kalmazásával válik új értékké" — mondják egyhelyütt. „Az őf- letek ismereténél csak az ötle­tek eredményeinek megismeré­se fontosabb" — áll másutt, mintegy válaszképpen. Megta­lálható benne az innováció pontos, szakszerű leírása is — nem idézem, mert Baksai Antal, a vállalati igazgatótanács elnö­ke a napokban még egyszerűb­ben fogalmazott: „Alapelvünk: újdonságokat kutatunk fel, va­lósítunk vagy valósíttatunk meg, és mindezt értékesítjük .. .” Ma, amikor a vállalat Pé­csett igazgató tanácsi ülését tartja, többszörösen is indokolt a kérdés: mit tudott a Pannónia ezek alapján megvalósítani? Megtalálta-e gazdaságunkban a — részben más szervezetek ál­tal üresen vagy félig üresen hagyott — mozgásterét? A re- disztribució idején, amikor is a műszaki fejlesztés régebbi és újabb forrásai is inkább a nagy területi központ(ok)ban kon­centrálódnak, mit tehetett a mezőgazdasági üzemek fejlő­déséért, talpon maradásáért? Kétségkívül sokat. Akár — szűkebben vett — műszaki fej­lesztési újdonságaikat, akár ezekre épülő céltársulásaikat, akár részvényeseik, tagszerve­zeteik érdekeltségét messzeme­nően figyelembe vevő, mindig többet hozó gazdálkodásukat vagy megújulás előtt álló belső szervezetüket nézzük, kétségte­len: a Pannónia megtalálta mozgásterét, s különösen az idén — önállósága második évében — lépett nagyot előre. Stratégiájuk nyilvánvaló lé­nyege: azokon a pontokon se­gíteni — elsősorban - a mező- gazdasági üzemeket, ahol „fe­hér folt" van, ahol a termelés iparosodása valamit „üresen”, megoldatlanul vagy — műszaki vagy akár közgazdasági érte­lemben — szabályozatlanul ha­gyott. Bl—15-ös szárítójuk ener­giatakarékos átalakítása — a Videokontroll 60-as műszerezés­sel — sohasem volt annyira idő­szerű, mint napjainkban; csu­pán az eddigi, mintegy 220 gazdaságbeli hasznosítás érté­ke, szerényen számolva, meg­haladja a 200 millió forintot. Ehhez más innovációk csatla­koznak: a folyamatszabályozó Hidromat vagy Wattőr, az ol­csó, könnyen alkalmazható technológiát nyújtó kútfúró vagy épületszigetelő szabada­lom, ám a közvetlenebbül, ha­gyományosabban mezőgazda­sági innovációkban sem marad­nak el. Egyik taggazdaságukkal, az orosházi Üj Élet Tsz-szel közö­sen kifejlesztett környezetkímé­lő tápanyag-cövek az egész kis­kert-, illetve kisüzemi szőlőgaz­dálkodást érintheti; a Phytowax párolgáscsökkentő főleg a kis- és nagyüzemi kertészeti terme­lésben lehet jelentős. Kezdemé­nyezéseik nyomán több szövet­kezetben, egyre jobb eredmény­nyel termesztenek durumbúzát és lóbabot (Agrotricia GT.), s jövőre, ha az ehhez szükséges eszközöket megkapják, egy minden eddiginél nagyobb sza­bású feladatra vállalkoznak: „rendbeteszik" Magyarorszá­got.. . Konkrétabban: egy osztrák céggel s a közös szerve­ző Intercoop Rt.-vei együttmű­ködve — kevesebb fizikai erővel, több gépsorral - közintézmé­nyeink (kórházak, iskolák, vas­útállomások stb.) belső tereit s környékét tisztítják, takarítják. A Pannónia lényeges újdon­sága, úgy vélem, éppen ez: észrevenni a problémákat, s megtalálni a megoldást. Nem érdektelen megjegyezni: mint­egy 150 tagszervezetükön kí­vül csaknem száz más céggel, szervezettel, intézménnyel áll­nak kapcsolatban — a legfonto­sabb azonban mégsem ez, ha­nem e kapcsolatok sokszínűsé­ge, újszerűsége. Tudósokat, fel­találókat hoznak össze finanszí­rozóval és gyártókkal, egyete­mi, főiskolai tanszékek munka­társainak elképzeléseit vetik alá a gyakorlat, tsz-üzemágvezetők kísérleteit pedig az elméleti igazolás próbájának. Triviális­nak tűnő, de értékes felismeré­sük az is, hogy — kereskedni kell: nagykereskedelmi jogot kaptak. Természetesen az ex­port sem marad el: számításaik szerint igen jelentős a részese­désük Baranya export-forgal­mából. S mindezek nyomán a nyereség: az idén a tavalyi öt­milliónak csaknem a kétszerese. Nem elhanyagolható vonása a Pannóniának, hogy az életké­pes működésből az időnkénti pályamódosítás, a határozott önkontroll és önkritika sem ma­radhat el. Látszik ez például abból, hogy jövőre kialakítják a cég anyagi érdekeltségi rend­szerét, amely a vezetőktől kezd­ve mindenkivel szemben konk­rét - korántsem teljesíthetetlen — követelményeket fogalmaz meg. Meghatározza a teljesí­tendő nyereség mértékét, az ezért járó prémiumot s az ezt csökkentő vagy kizáró tényező­ket. Szervezetileg és területileg is a változás követelményei sze­rint alakulnak és tagolódnak; tudják: hatékonyabbá kell tenni a területi irodák munkáját, a határozottabb műszaki fejlesz­tést pedig a megalakítandó fej­lesztő főmérnökség szolgálja majd. Varga J. A görcsönyi termelőszövetkezet terményszárítója Fotó: Proksza László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents