Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-23 / 352. szám

1984. december 23., vasárnap Dunántúlt napló 3 Emlékezések - látogatások közben K étszer is csengetek a li­pótvárosi lakos ajtaján, mire a házigazda ajtót nyitni jön. A már szinte telje­sen ősz férfi most tréningruhát és szemüveget visel. Beinvitál, egymással szemben fotelbe ülünk, biztatóan rám moso­lyog. Az arcot, a mosolyt, a mosolygásnál az arcán ki raj - zolódá kér férfias ráncot, a kellemes hangot az egész or­szág ismeri. ,, . . . 1919. Zala­egerszeg. Kossuth díjas, kiváló művész. Színiakadémiát 1941- ben végez, a Madách Színház tagja lesz, majd katona . ..” így ír róla a Filmlexikon. Gá­bor Miklós vendége vagyok:- . . . hát a háborút én sem úszhattam meg, bár valamivel később hívtak be, mint korosz­tályos társaimat. Lehet, en­nek az is oka volt, hogy mi akkor a szüleimmel az Akadé­mia utca 11-ben laktunk, s va­lami adminisztrációs hiba foly­tán az én első behívómat az Alkotmány utca 11-be címez­ték. ...filmet forgattunk Rad- ványi Gézával — az „Európa nem válaszol" címűt —, amikor behívóparancsot kaptam. Gé­za, s mások akkor nekem egy éves mentesítést szereztek, csak később kellett elmen­nem. Lovastüzér lettem Szé­kesfehérváron, 1944 augusztu­sában kerültem a frontra, az Északi Kárpátokba ... én már egy megvert, háborút vesztett, züllésnek indult hadseregbe kerültem, ahol mindenki csak azt várta, hogy mikor lesz vé­ge. Egységünk nagyrésze át­állt a szlovák partizánokhoz, de valami árulás folytán a né­metek felfedezték a partizán­bázist, a szlovákok között vér­fürdőt rendeztek, minket átad­tak egy közeli magyar pa­rancsnokságnak. Embersége­sen bántak velünk, bajtársam, Baricza István és én olyan nyílt­parancsot kaptunk, hogy men­jünk az egységünk után. Kas­sára mentünk, megkerestem a színészeket, még élelemhez is jutottunk. Sokat hányódtunk, rengeteget bujkáltunk a tár­sammal, főként a nyilasok és a tábori csendőrök elől. Olyan esetünk is volt, — talán a kál- kápolnai vasútállomáson? -, hogy robogó tehervonatra ug­rottunk fel a tábori csendőrök igazoltatását elkerülendő. Vé­gül is Komáromon, Dorogon, a hegyeken át jutottunk be a fővárosba, pár nappal azelőtt, hogy a szovjet katonai gyűrű bezárult volna. Egyenesen a szüléimhez mentünk. Szó nem jöt; a szánkra édesanyámmal, ahogy a konyhában összeölel­keztünk, a szobából kilépő édesapám meg egyenesen sír­va fakadt... nem csoda, két és fél hónapja semmit sem tudtak rólam, én sem róluk, a tábori posta már alig-alig mű­ködött. . . . Honnan, honnan nem, de volt otthon két liba­comb, édesanyám azt megsü­tötte nekünk. Hetek óto akkor volt először valamire való étel a szánkban ... az egyenruhát persze azonnal eldobtuk, em­lékszem, én a magamét a vi­lágítóudvarba hajítottam . . . úgy három-négy nap múlva lett karácsony. Volt még mit en­nünk, édesapám valahonnan egy kicsiny fenyőfát is kerített. Arra nem emlékszem, hogy tudtunk-e ajándékot adni egy­másnak. Magunk voltunk az ajándék, nekem a szüleim lá­tása, nekik az én megkerülé­sem. • A tágas, szolidan, de vá­lasztékos ízléssel beren­dezett iroda ajtajában galambősz, határozott tartású, közepesnél kicsivel magasabb termetű férfi fogad, akin idős kora ellenére dekányi súlyfeles­leg sincs. Erőteljes kézfogása van. Odabent hellyel kínál, s mert tudja, miért jöttem, be­szélni kezd. Nonn Györgyöt, a Kossuth Könyvkiadó igazgató­ját hallgatom:- Negyven évvel ezelőtt, de­cemberben, már a harminca­dik hónapomat töltöttem itt a Margit körúti katonai fegyház- ban. Kommunista szervezke­dés, illegális párttevékenység miatt ítéltek el. Novemberben a nyilasok kicserélték a fegy- házban a parancsnokot, de az őrök a régi sorkatonák marad­..................... * ■ ■ N ekünk, magyaroknak, 1944 sorsfordulónk volt. Pár­tatlan vagyok, a szóban forgó év februárjában szület­tem, karácsonykor csecsszopó voltam. Elmegyek hát — keresem a negyvenéves karácsonyt.----------------------------------------------------------------- * -------------------------------------------------------------------­t ok. Azt hiszem, nekem ez volt a szerencsém. ... Mert ne gondolja, hogy valami óriási hősiesség kellett a fegyházból való szökéshez. A régi őrök már nem voltak a régiek. Szét- züIlőtt az állam, megroggyant a hatalom, a fegyveresek egy tönkrevert hadsereg maradvá­nyai voltak. Mivel néhány más rabbal együtt n fegyházban irodai munkára voltam beoszt­va — én vezettem be a fegy- házlajstromba Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János, Tartsay Vil­mos, Nagy Jenő, Révay Kálmán s többi, november 22-én le­tartóztatott ellenálló nevét, — viszonylag könnyen és gyakran érintkezhettem az őrszemély­zettel. December 11-én kiosz­tották közöttünk a civilruhát, azzal, hogy hamarosan átte­lepítik a fegyházat Sopronkő­hidára. Amint megkaptam, át­öltöztem, s egy sorkatonaként szolgáló fegyházőr jóvoltából két óra múlva már az utcán voltam, átsétálva a bíróság épületén. Amikor a Széna tér sarkán állva néztem, miként gurul el egy autó a szemem előtt, elszédültem . . . nem cso­da, két és fél éven át csak csíkos rabruhát, fegyőrzubbo- nyckat, csajkákat, vaságyat, rideg fehér falakat láttam. Azonnal a Petrák Ferenc la­kására mentem. Ott kiderült, hogy őt előtte való nap letar­tóztatták. Azért mégis sikerült felvennem a kapcsolatot a kinti elvtársakkal, elsőként Kiss Károllyal, aki közölte velem, hogy amolyan összekötő, fu­tár leszek a város több pont­ján szerveződő partizáncso­portok között. A Kőbányán szervezkedő partizáncsoport összekötője voltam az első idő­ben. A kőbányaiakon kívül, — akik, amikor a legtöbben vol­tak, ötvenen lehettek — kap­csolatban álltam a VI. kerüle­tiek KISZ ellenálló csoportjá­val, és egy főként Magyaror­szágra menekült külföldiekből szerveződött zsidó csoporttal is, akik hamis igazolványt gyár­tottak, amiből nekünk, kommu­nistáknak is adtak. Nálunk ak­korra, negyvennégy őszére érett meg a helyzet a fegyveres ellenállásra. A nyilas hazaáru­lás, terror sok embernek fel­nyitotta a szemét, a szétvert hadsereg már nem tudott és nem is iqen akart a németek oldalán harcolni, a civil köz- igazgatás már képtelen volt működni. Ha egy patak túl kö­zel ered a tengerhez, abból nem lesz folyam soha. Amikor mi, kommunisták és nem kommunisták ellenálló tevé­kenységünket kezdtük, a szov­jet hadsereg már átkelt a Kár­pátokon, a németek kétséqbe- esetten védekeztek — eljött a fegyveres ellenállás ideje, de nem tudtunk annyit segíteni az ország felszabadításában, amennyit szerettünk volna. . . . voltak a mi tevékenysé­günknek egészen groteszk, szinte mulatságos elemei is. Kerékpárral közlekedtem a rom­má lőtt városban, s egy este Kőbányáról jövet át kellett jut­nom a frontvonalon. Egy kicsit izgultam is, különösképpen ak­kor, amikor egy árokba borult német katonai terepjáróautó sofőrje rám szólt, segítsek ne­kik kiemelni a kocsit. Megtet­tem, majd megkértem őket, hogyha a Nyugati felé men­nek, vigyenek be a városba. Feltettük a kerékpárt, és be­hoztak, jóformán a Kádár ut­cai illegális lakásom ajtajában tettek le. A negyvenéves karácsony egyébként több, szerencsés megmenekülésem egyikének a napja. Én légiriadók alkalmá­val az emeleten tartózkodtam a Kádár utcában, nem mertem a lebukást kockáztatni, hátha igazoltatnak az óvóhelyen. Nos, karácsony reggelén lementem a földszintre, valami étket ké­szíteni magamnak, az óvóhe­lyiek meg akkor mentek fel a lakásaikba. Találatot kapott a ház, vagy tizenöt ember meg­halt, nekem a hajamszála sem görbült. M ór a találkozásunkat meg­előző telefonbeszélgetés­nél zavarbon vagyok. Azok közül, akik megosztják majd velem az 1944-es karácsonyról való emlé­keiket, ő az egyetlen nő. Gazdag szociáldemokrata moz­galmi múlttal, és olyan csalá­di indíttatással — Szakosíts Ár­pádnak, felszabadulás utáni második köztársasági elnökünk­nek a leánya —, ami kevesek­nek adatott meg. Ezért hát na­gyon jól esik nekem, hogy mi­lyen oldottan beszélgetünk. — Valami nagy sötétséggel, görcsös várakozással tört rám negyvennégy decembere. Azért éreztem sötétséget magam kö­rül, mert roppant keveset tud­tam az enyéimről. Tudtam, hogy férjem le van tartóztatva, de nem tudtam, hogy magyar föl­dön van-e még, vagy már el­hurcolták a németek? Édes­apámról annyit tudtam, hogy nem tartóztatták le, de hogy hol, milyen körülmények között él, dolgozik, azt nem. Amikor a szovjet csapatok gyűrűje kez­dett bezáródni a főváros körül, döntenem kellett: vagy válla­lom, hogy itt maradok egy esetleg igen hosszú ostromnak kitett nagyvárosban, ahol élel­miszerhez is roppant nehezen lehetett hozzájutni, vagy keres­sek valami nyugalmasabbnak tudott helyet, ahová befogad­nak gyermekeimmel együtt. Fe­ri pályás volt, ő még szopott, a középső, Péter éppencsak megtanult akkorára járni. Há­rom gyerekkel nem tudtam vol­na kijutni a városból, ezért Pé­tert elhelyeztem itt, Budán egy, a Darányi-villában berende­zett gyermekotthonban, azzal, hogy amint tudok, visszajövök érte. Békásmegyerre mentünk, ott lakott a bátyám, aki elégqé ismert ember volt ott. Bátyám feleségének a szülei fogadtak be bennünket, és ahogy letet­tem a két fiút, azonnal vissza akartam fordulni Péterért, de már nem iárt a HÉV . . . Bizton­ságos körülménvek között hagy­tam én őt Budán, de nem nehéz elképzelni, mit álltam ki, ahogy szaporodtak a nélküle töltött napok. A karácsonyt is a sógornőm szüleinek a házá­ban töltöttük. 24-én este még eléa erősen áavúztak, betört az egyik szoba ablaka — éppen ott, ahol a karácsonyfa volt, papírral ragasztottam be. Más­nap, karácsony első napján be­szaladt hozzánk a sógornőm nővére, hogy itt vannak az oro­szok! — A ház eay dombolda­lon állt, le lehetett látni majd­nem a Dunáig, kifutottam a ház elé, s láttam, hogy a szán­tóföldeken gyalogos szovjet ka­tonák haladnak a város felé. Nagy-nagy megnyuqvás, a fel- szabadultság valódi érzése szállt mea, valami olvan érzés, hogy ezután már csak jobb le­het. Álltam az udvaron, néztem a lassan, óvatosan előrehaladó szovjeteket, s közben nem vet­tem észre, hogy golvók csapód­nak mögöttem a ház falába. Bátyám rám kiáltott, s az egész ostrom alatt, akkor először és utoljára lementünk a pincé­be .. . s egyszercsak halljuk, hogy valakik járnak a házban. Fölmentünk, szovjet katonák álltak a konyhában, a nyitott aitóban. talán négyen voltak. Németeket kerestek, megnyug­tattuk őket, hoqy már régen nincsenek a faluban. Megpró­báltunk kézzel-lábbal beszél­getni, s én egvszercsak meg­hallottam Feri sírását a pincé­ből. Fölemeltem a konyhából nvíló oinceajtót — abban a oilanatbnn meqszigorodott a hozzám legközelebb álló, na­gyon fiatal, nyílt arcú szovjet katona tekintete. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, s lementem a pincébe a kis­fiúért. Utánam jött — talán a fegyverét is lövésre készen tar­totta —. s csak akkor nyugo­dott meg végképp, amikor lát­ta, hogy egy pályást „bujta­tunk" a pincében. FJosszabb-rö- videbb időre oda is szállásol­ták be magukat a szovjet ka­tonák, éltünk egymás mellett, úgy, ahogy az akkori körülmé­nyek engedték. Számomra a túlélés volt az elsődleges, az, hogy én, aki három gyermek anyja vagyok, gyermekeimmel együtt túléljem annak az időnek a borzalmait. Túléltük. Amikor Buda még nem, de Pest már felszabadult, édesapám értünk küldte az újonnan megszervezett karha­talom két tagját Békásmegyer­re, hogy menjünk át Pestre, szükség van rám. Elindultunk, valahol az újpesti városközpont tájékán kötöttünk ki, láttam a romos elővárost, éreztem, hogy sokat, nagyon sokat kell itt dolgoznunk, amíg újra élet lesz. Édesapámhoz mentünk, bekapcsolódtam a munkába, s Péter fiamat is megtaláltam márciusban, férjem is hazatért májusban a koncentrációs tá­borból. ahová a németek vit­ték. Kitavaszodott, mire kitelje­sedett újra az életem. Schiffer Pálné Szakasits Klá­ra így élte át 1944 karácsonyát. A karácsonynak édestest­vére a béke, hozzátar­tozik az ünneplés. Vajon mit élt át, mit érzett negyven évvel ezelőtt egy pap? Erre is kíváncsi vagyok, s levélbeli ér­tesítés, majd telefon után, er­ről beszélgetünk egy főpappal a szerényen berendezett Futó utcai lakásban, Budapesten. Dr. Cserháti lózsel, Pécs egy­házmegyéjének püspöke, aki tizenöt éve a magyar katolikus püspöki kar titkára, alacsony, gyérülő hajú, de élénk mozgá­sú, szellemesen társalgó ember. — Ezerkilencszáznegyvenket- tőben tértem haza Rómából, ahol a Gregoriana egyetemen tanultam. A dél-baranyai Új- netrére kerültem káplánnak, öreg, joviális, becsületes plé­bános keze alá. Ez a falu sváb település volt, az ottani fegy­verbíró emberek közül sokan mondták németnek magukat, úgy, hogy amikor én odakerül­tem, már akkor is voltak a fa­lunak katonahalottjai, olyanok is, akik a magyar, olyanok is, akik a német hadseregben szolgáltak. Mi, papok — hár­man voltunk, két káplán meg a plébános — végeztük azt a munkát, amit vállaltunk, hitünk szerint kíséreltük meg lelkűkben erősíteni az embereket. Novem­ber huszonhét-huszonkilenc kö­zött zúgott át fölöttünk a front. Hamarosan meqalakult a helyi Nemzeti Bizottság, egy igazán demokratikus, a falvak eqész társadalmát valóban átfogó szervezet. Láttam az embereken a fel- szabadultság csöppet sem har­sány, inkább csöndes, de ha­tározott érzését. Várakozást láttam az arcukon, de nem a félelem várakozását. Hetven­éves vagyok, egy megélt élet fontos állomására tekintek visz- sza, ahogy önnel beszélgetek. Mi, ott, a faluban, akkor, tény­leg éreztük a felszabadulást. Annyira, hogy mi, a három pap, bekapcsolódtunk az új élet megindításába, tagjai voltunk a Nemzeti Bizottságnak. A ka­rácsonyt szolgálva töltöttem. Tudia. Úioetrének akkor volt két filiáléja, Kiskacsa é' Pécs- devecser, s mert én voltam a fiatalabb káplán, én celebrál­tam a misét karácsonykor mind­két helyen. Kevés, a cipőm pe­remét alig ellepő hó borította az utat, de elég hideg, úgy mínusz nyolc-tíz fok lehetett. Sem a plébániának, sem az új- petrieknek akkor már nem volt egy szál lova sem, gyalog kel­lett mennem. Amikor jártam a behavazott utat a falvak között, önmagomban már éreztem, új kezdődött, más, olyan, ami új életre kelti majd az egész ma­gyar föld népét. Ez az emlé­kem 1944 karácsonyáról, s én úgy érzem, hogy azóta is ha­zámat, s hitemet szolgálom. H. Z. Köhídaí karácsony A 252-es zárka utolsó lakója A sopronkőhidai fegyház hétköznapjairól többen is tudó­sítanak. Almásy Pált és Révay Kálmánt, a Felszabadító Bi­zottság katonai vezetőinek pe­rében ítélték halálra, majd kegyelemből 15 évet kaptak. Ott benn mindketten írnokos- kodtak. Közben Almásy naplót vezetett, Sopronkőhidai napló 1944-45 címmel. Révay Kálmán pedig rajzok sokaságában örö­kítette meg a „benti élet” sok­sok mozzanatát. 1944. december közepétől itt működött a Budapestről átte­lepült hadbíróság, a Vezérkari Főnök III. sz. törvényszéke, amely a kimondhatatlan nevű „A nemzet totális mozgósításá­val és harcbaóllításával meg­bízott m. kir. tárcanélküli mi­niszter mellé beosztott tábor­nok, mint illetékes parancsnok bírósága" néven is folytatta te­vékenységét. De az emberek máig is csak úgy nevezik, hogy n Dominics-féle vérbíró- sáa. Ö volt ugyanis a perek többségének tárgyalásvezetője. Ök ítélkeztek, a Margit kör­úti fegyházból átszállított ra­bok, más politikai foglyok, antifasiszták, partizánok felett is. Kőhidát jellemezve Markos ezt írta némi iróniával: „Itt rend volt és tisztaság. A sza­bályzatot pontosan betartot­ták." Tegyük még hozzá, hogy ahol időről időre munkát ka­pott a hóhér is. Most csak ma­radjunk karácsony körül. December 21-én kivégezték a kommunista Deutsch József grafikust, aki művészi tehetsé- aét hamis okmányok készítésé­re használta fel. Beteg, nyomo­rék ember volt, két mankóval járt, aligha lehetett veszélyes a nácikra. Azért írom így, mert a börtönt válogatott SS-pribékek is őrizték. A legértékesebb rab Bajcsy- Zsilinszky Endre volt, akit több más fogollyal együtt - köztük volt Almásy és Révay is —, 1944. december 12-én késő es­tére szállítottak át Sopronkő­hidára. A Margit körúton Ke­lemen Kornél ügyvédnek még sikerült elodázni Zsilinszky íté­letét azzal, hogy a képviselőt védi a mentelmi jog. Sopron­ban azonban iratok nélkül is, minden formai követelmény mellőzésével kiadták őt hóhé­rainak. Tudta, hogy mi vár rá. Erős lélekkel, sorsával megbékélve készült a méq hátralévő nehéz órákra. A mártíromságot tuda­tosan vállalta, abban a hit­ben, hogy halálával a népnek, az országnak tesz szolgálatot. „Példát akarok adni nemze­temnek.” — mondta ezekben a napokban. Egy nyilasellenes 'hadbíró már korábban meg­mondta neki, hogy kivégzik, a tárgyalás már csak üres ko­média lesz. Hiszen még nincs is ítélet, de máris kitűzték az akasztás napját. Valamennyi feljegyzés arról tudósít, hogy e hitben rendezte dolgait, s készült fel a vár­ható meqpróbáltatásra. Még a jókedvből is tellett, hiszen a rabtárs által felajánlott meleg ruhát íqv utasította vissza: ..Hát nem mindegy, hogy az ember náthás-e, vagy sem, amikor akasztják?" December 23-a szombati napra esett. Almásy feljegyzi naplóiába: „Bandi bácsi pőre." Másodszor állt most hadbíróság elé. De ami ott volt, az nem más, mint a tör­vény megcsúfolása. Nem en­gedték oda utazni ügyvédjét, Kel°men Kornélt, elutasították a bizonyítási eljárás kiegészí­tését, a fellebbezés lehetőségét. Tanúkat sem hallgattak ki. Az utolsó szó jogán csak perceket beszélhetett. Dominicsnak még így is szemébe vágta, hogy a „Né­metországgal való együttműkö­dés hazánk katasztrófáját okozza . . . Magyarország csak Révay Kálmán korabeli rajza: Bajcsy-Zsilinszky Endre őrei kö­zött úgy menekülhet meg, ha azon­nal kilép a háborúból és a szövetségesek oldalára áll”. Elismerte, hogy részt vett az ellenállási mozgalomban, de magát nem tartotta bűnösnek. A tárgyalást vezető Domi­nies a hadbíróság tanácskozá­sán kijelentette: „Kész ítélettel jöttem! Bajcsy-Zsilinszky End­rét halálra kell ítélni". A bíró­ság tagjait meg is fenyegette, hogy aki nem ért vele egyet, azt bűnpártolás címén felelős­ségre vonják. Érsek Albert al­ezredes volt a bíróság elnöke. Az ítéletet aláírta, bár később úgy nyilatkozott, hogy ő ezt közönséges gyilkosságnak tar­totta. Később még Tasnádi Nagy András, a parlament el­nöke is kénytelen volt elismer­ni, hogy „Zsilinszkyt törvényte­lenül végezték ki”. Nem volt mód a fellebbe­zésre sem. Hiába kérte az egyik ügyvéd, hogy tegyék fél­re az ítéletet az ünnepek után­ra, Dominies nyomban Kőszeg­re Sietett, hogy megszerezze a vezérkar jóváhagyását. Tekin­tettel az ünnepekre, még az ügyész is halasztást javasolt. „Értsék meg, végezni akarok. Nyugodt karácsonyi ünnepeket szeretnék” — felelte. Pedáns egy gyilkos volt; nem szerette a restanciát. A Felszabadító Bizottság el­nökének utolsó óráiról a fegy­ház lelkésze, Bárdosi Jenő tu­dósít. 24-én reggel ő kereste fel cellájában Bajcsy-Zsilinsz- kyt, aki éppen levelet írt. Köz­ben Dominies hivatta, s közöl­te, hogy nincs kegyelem. Mire visszatért zárkájába, azt mór siralomházzá alakították át. Az asztalkán feszület, mellette két gyertya. Zsilinszky a lel­késznek Tarpáról beszélt, hogy annak temetőjében szeretne nyugodni. Az ítélethirdetés utáni két óra gyorsan eltelt. Jött az őr és szólította: „Képviselő úr, le­gyen szíves jönni!” Drámai percek voltak. A zárkát őrző katona kezet csókolt neki. Sze­mélyében egy nép búcsúzott el nagyszerű fiától. Dominies ' az egzekucióhoz nem kapott hó­hért. A felhívásra három fegy- őr jelentkezett, hogy végezze­nek a hazaárulóval, aki fel­robbantotta a Margit-hidat. Mert ezt hazudták nekik. Italt és fejenként 25 pengőt kaptak. Bajcsy-Zsilinszky utolsó sza­vai ezek voltak: „A történelem engem fog igazolni. Én jó ügyért halok meg!" Aztán el­végeztetett. Mint a 49-es tá­bornokok, ő is bitófán fejezte be életét. És még mennyien jöttek utána. Fisch Emil mér­nök; Topa János technikus; herceg Odeschalchi Miklós, a pilóta; a győriek: Németh Lász­ló János és Steczer Lajos; Ká­dár Klein Elek; vagy a hite mi­att felakasztott Dely József. És még hosszú lenne a sor. Az egyik rabtárs írja, hogy Bajcsy-Zsilinszky cellája, a 252-es zárka ezután már nem kapott új lakót. A nagy mártír tiszteletet parancsolt még ha­lála után is. G. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents