Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-15 / 344. szám

—1 JELEMKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT LENGYEL BALÁZS r Elöljáró beszéd 1057 * OTTLIK GÉZA: Buda (regényrészlet) 1059 WEÖRES SÁNDOR versei 1072 CSOÖRI SÁNDOR versei 1073 NÁDAS PETER: Epizód egy emlékiratból 1076 LATOR LÁSZLÓ versei 1086 SZÉKELY MAGDA versei 1089 TOTK JUDIT verse 1089 LENGYEL PETER: Ponyva (regényrészlet) 1091 LAKATOS ISTVÁN verse 1099 ESTERHÁZY PÉTER: Á mámor enyhe szabadsága 1102 VAS ISTVÁN verse 1111 KAROLYI AMY versei 1112 SOMLYÓ GYÖRGY verse 1114 VIDOR MIKLÓS versei 1114 NEMES NAGY AGNES verse 1116 MÁNDY IVÁN: Magukra maradiak (elbeszélés) 1118 SZABÓ MAGDA; A macskák szerdája (Egy Cső hona;-dráma stációi) 1125 DOMOKOS MÁTYÁS: Rónay „közben' 1132 GÖRGEY GABOR. A Píhnszky-jambus 1137 CZIGANY GYÖRGY. Mindig voltak dugóhúzók (Töredék Otllik Gézáitok} 1140 VARGHA KÁLMÁN: Tárna, életérzés, világkép (Egy Mándy-novelhz geneziséhez) 1142 BALASSA PETER-. Az- esszé meg a hegy (Nemes Nagy Ágties Sahits-esszéjéröl} 114S 1904 DECEMBER A Jelenkor decemberi száma Minden út A Pécsett megjelenő iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának különlegessége, hogy teljes anyagát vendég- szerkesztőként Lengyel Ba­lázs tervezte, szervezte és állította össze. A szám élén Lengyel Ba­lázs „Elöljáró beszéd"-je tá­jékoztat a szerkesztés szem­pontjairól. A szépirodalmi törzsanyagban Csoóri Sán­dor, Károlyi Amy, Lakatos István, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Székely Magda, Tóth Judit, Vas István, Vidor Miklós, és Weöres Sándor verseit, vala­mint Esterházy Péter, Len­gyel Péter, Mándy Iván, Ná­das Péter és Ottlik Géza szépprózáit olvashatjuk. A tanulmányok, esszék, jegyzetek sorában Szabó Magda egy Csokonai-dráma stációiról ír, Domokos Má­tyás Rónay György kritikai tevékenységéről, Görgey Gá­bor pedig Pilinszky János verselésének jellemzőiről. Fi­gyelmet érdemel Czigány György Ottlik Gézának aján­lott jegyzete, Vargha Kálmán emlékezése egy Mándy-no- vella keletkezéséről, valamint Balassa Péter Az esszé meg a hegy c. írása Nemes Nagy Ágnes Babits-könyvéről, WEÖRES SÁNDOR Megszólítások Ó pávatoll! Te lengj a vonat-füst alól, amíg vas és föld zakatol Ó gyöngyvirág I Te légy a tágasabb világ, míg lenn, a féreg csápja rág. Ó lehelet! A kriptában békéd lehet, ha nem találsz kisértetet. Ó napsugár I Teérted mérhetetlen ár töméntelen élet, s halál. Ó rozsvetési Amerre minden szó kevés, utat és árnyékot te véss. Ó alma-ág! Tiéd a megfagyott virág, a pusztulás, a pusztaság. Ó, gyertyaláng! Kelyhedben lepke teste ráng, az alvilági ispiláng. VAS ISTVÁN Ki lesz az erősebb? Ki lesz az erősebb, Jézus vagy a Sátán? Mert ő most is újra részt kér a világból. Övé a raktárok, övé a kikötők, Övé a tengerek és az anyahajók, Rakétákkal teleszarta a világot, Az űrt befingotta lézersugarakkal, Amit az Úristen egy ősrobbanással Kezdett, azt ő egy végbummal befejezné. Vigyorog, rikácsol: „Te is látod, érted, Hogy minden vetésed csak énnekem érett, Hogy a pusztításra készül itt az élet — No hát ints, hogy jöhet az a végítélet! Vagy talán erre is van egy ellenérved?" A rikácsolásra könnyű mosoly felel — Honnan, az isteni? A világot én nem kárhoztatni jöttem, Hanem megtartani. Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt. Megvolt a város: az elviselhe­tetlen és soha véget nem érő éveket elviselted és véget értek. Az történt, hogy a négy, nem, a negyven, — nem: a négyszáz év véget ért, elfogyott. Nehémi- ás próféta átkot szórt a népé­re, mert nem tartották észben az Ür csodáit, amiket értük tett. Hát én, Both Benedek, ész­ben törtöm. 1926-ot írtunk, csoda volt, alig hihető, ahogy három-négy évtizeddel később, újabb teljesen reménytelen évek után egyszerre csak kül­országba utazhattál és megvolt Európa, visszataláltál a gye­rekkorodba, egy reggel a Lil- le-i pályaudvaron. Az is csoda volt és hihetetlen. „Velem annyi csoda történt életemben, három, négy, — nem, még több, öt, — hogy nem volna szabad regényt ír- ncm" - mondtam Mártának egy este, július 21-én, 1979­ben. Pór pillanatnyi gondolkozás után — talán utánaszámolt — bólintott: — Igaz. Az élet nem ilyen. Megté­vesztem az olvasókat. „Hát ne írjon regényt, Bébé" — mond­ta Márta. — „Hagyja a barát­jára. Vagy a szegény Lexire. Vagy ott van a Medve Gábor kézirata. Maga csak fessen, Bébé.” És festeni szabad a csodákat? — „Igen. Festeni szabad!” Nevettünk. Szombat volt. A festés nem igazság. Csalás, linkség, mint a költészet. (Hát persze, mondta erre Med­ve, csakhogy szent linkség.) Valóság, ami van, és nem igazság, ami nincs, mon­dom én. Mindegy, szép nyári szombat este volt. A vá­ros színei olyan porhanyósan érettek voltak, mint egyszer — nemrég — álmomban az Okto­gonon. Márta tudta, hogy ész­ben tartom a csodáimat, —■ gyáva istenfélő ember vagyok, összegeztem magamban: Nekem soha semmi nem si­került. Úgy képzeltem, hogy harmincéves koromra lesz ren­des nagy műtermem. Nem volt. Negyvenéves koromra lesz saját kiállításom. Nem lett. Hogy öt­venéves koromra lesz házam Mártával, kőfallal körülvett el­vadult öreg kertben, egy-két hűséges régi cseléddel, mond­juk Beaulieu és Cap Ferrat haj­latában. Nem lett. Mártával úgy képzeltük negyven évvel ezelőtt, hogy hamarosan elvá­lunk; hogy találunk majd szép új szerelmeket, igazit, mert a miénk elmúlt, de valódi volt: olyan, amilyen nem lehet test­véri összetartozással folytatni, gondoltuk. Lehetett. Nem vál­tunk el: ez sem sikerült. Igaz, gondoltam, de ehhez hozzá kell tenni: Nekem mindig minden sike­rült. Az a minden, amire tud- tomon kívül a legjobban vágy­tam: annyira csak a lelkem mélyén, hogy még titokban sem mertem remélni. Bekerültem a naay négyszer-százasunkba: Hilbert—Both—Rodriguez— Medve. Szabad ember lettem, 1930 óta. Amikor már senkinek sem kellett, amit festek, egy­szerre bevettek maguk közé az „Új Nyolcak". A legnagyobbak és legszigorúbbak. Nehéz, ne­héz negyven éven át megtar­tottam Mártát. Elismer festő­nek végül a világ is és ebben az a csoda, hogy nem fizettem értem nekik semmit, — sem­mi árat. Ami megint ritka do­log, szerencsés véletlen. Hoqy ezt mind íav magam elé kitűz­zem, erre álmomban sem mer­tem volna gondolni. S ezekből nem lett, miként a beteljesült vágyainkból lenni szokott, torz­kép, gúnyrajz, a sors csúfoló­dása. „Nekem soha semmi nem si­került” — mondtam Mártá­nak vigyorogva. Vigyorogva, mert Márta tudta, hogy ez igaz és az is igaz, hogy nekem min­den sikerült. Ö tudta csak, másnak ezt el sem lehetne ma­gyarázni, de nem is kellett, hogy más tudja. Kellett, hogy Márta tudja. Tudta, nevetett. Elmeséltem neki az álmomat, — amit még sohasem tettem. Azt álmodtam nemrég, hogy megvek valahol a körúton, át az Oktogonon, láqv, szelíd ké­ső délután van és észreveszem, hogy gyönyörű a város, csupa szín. Pedig szomorúság van bennem, tudom, hogy holnap meg kell halnom és semmit sem tehetünk ellene. Szomorú, hiába. A házak, a fák, járóke­lők, Andrássy-út: még soha ilyen szép nem volt Budapest. Még soha ilyen érett, ilyen porhanyós nem volt a késő­délutáni óra. Érett. Nem fájt. Érdekes, fájnia kellett volna, és nem fájt. Gyengéd volt a le­vegő, az Oktogon, minden. Gyengéd? Porhanyós? Nem, nem tudok más szót rá, — érett volt. „Mint akkor, 1926-ban?" — kérdezte Márta. Nem. Egyál­talán nem. Eflenkezőleg, szin­te. Ráztam a fejem. „Hát fesse le az álmát, Bé­bé." Igen, rátapintott megint. Ezt tálán le tudom festeni, az álombélit, amazt meg, a régi nyarat, mikor kiszabadultunk az emberiségből és megvolt Buda, Júlia, anyám, és megmaradtak Szeredyék is, túléltük a kibírha­A pontatlanság Kaptam egy fénykép-nagyí­tást 1926-ból, a pécsi katona- iskoláról, ahol akkor pár nap­ra megszántunk, júniusban, a mohnesi hajóutunk után. Medve egyik olyan-amilyen kis amatőr­felvételéről csinálta a kedve­mért a barátom. Hát ez a na­gyítás, amikor jól megnéztem, elmondta nekem pontosan a pontatlan érzést, hogy milyen volt az a nyár. Az érzés pontatlan. írja Med­ve. A szavak természetesen használhatatlanok mindenkép­pen, — a jövendő idők első feladata lesz eltörölni a nyel­vet, az összes nemzeti nyelvet.------------------------------------------------- —I O ttlik Géza Buda —részlet — tatlant, — azt a nyarat lehetet­lenség lefesteni. Olyan sok minden tartozik bele kihagyha- tatlanul, olyan botrányosan sok, mondja Medve, hogy az ember­élet botrányosan kevés 60—80 esztendeje még a futó áttekin­tésre sem elég. Ami biztosan van Itt abbahagyhatod, Bébé. A városodat akarod lefesteni. Kár völt belekezdeni is, ugye? Ab­ba az ebédlő-ablakba a régi Fehérvári út 15/b. alatt. A szemközt látható kopár tűzfa­lak, málló vakolatú üres bolt­ívek, új, szokatlan világításban, ahogy a korareggeli napfény rájuk esik, mert iskolába kellett járnod újabban, rossz volt, ki az ágyból, mosdani, öltözni. Júlia, anyád, próbálod megfes­teni és sehogyansem boldogulsz vele. Túl nagy fába vágtad a fejszédet. Márta azt gondolja, hogy nem. Hogy kezdhetem akárhol, 1926-ban is, az iménti Oktogo­non is, mindenhonnét Budára érek. Az érzés, amiben benne van Buda és az eddigi életem, eqy valami, egyetlen dolog: olyanféle, mint egy egyszínű kobaltkékség, vagy ólomszürke­ség, vagy egy cselló egyik húr­ján meghúzott egyetlen cisz- hang. Ha ebből nem tudsz nagy festményt csinálni, vagy zene­kari szimfóniát, hát az álmod szívességből felbontotta neked látványra, összetevőkre, empi­rikus adatokra, részben meg­festhető mozzanatokra is. Szo­morúság és vágy, meg kell hal­ni, nincs elég időd a város szépségére, a botrányosan sok kihagyhatatlan beletartozó min­denféle miatt — és — ezt is üqyesen mutatta —, nem is Bu­da, még Pestből se, ami neked széo lenne, se ahol sokkal ott­honosabban járnál, mint mond­juk a Kecskeméti utca, mégis ismerős persze, de ismeretlen is, emlék is, vágy is, térkép, nyitottság, várakozások és nyugalom, a késő délutáni óra érettsége. Ez mind belefér? Az egyetlen érzésedbe, hogy milyen volt átkelni az Oktogonon? Belefér, és még annyi más, hogy szá- molatlanul hányhatnád bele la­páttal a szavakat. Nem érde­mes. Ezek nincsenek. Ami biz­tosan van, mondja Medve, az az érzés. Ennyire biztosan már semmi egyéb nincs. A világ, a többi ember megléte hipoteti­kus, vélelem, feltevés, amit elegendő számú próbálgatás­sal valószínűsíteni tudsz. Elfo­gadod meglevőnek, minthogy mást nem tudsz csinálni, de jobb, ha nem felejted el, hogy csak az érzés nem hipotetikus, biztosan csak az van. Az érzés azonban pontatlan mielőtt szavakat keresnénk, próbálgatnánk rá. Eleve és ön­magában pontatlan. Kezdjük a történetet az elején, az elejé­nek a legelején, mikor, vagy mielőtt világra jössz. „Valami van” — Gondolat? Te Magad? Az még nincs. Sőt, kezdjük az­zal, hogy „Van", — ha van, akkor az valami. — Ebből a valamiből nekünk az kell, ami biztosan ‘van: az érzés. Minél biztosabban van, annál pon­tatlanabb. Minél jobban pon­tosítjuk, annál kevésbé mond­hatjuk rá, hogy van. A régi Fehérvári út 15/b. II. emelet 19. alatti, észak-észak­keletre nyíló ebédlőablakból látható kép a kelő nap fényé­ben van. Ami kihagyhatatlanul hozzátartozik, azzal el fogom maszatolni a biztos meglétét. Méqis. bele kell majd feste­nem Júliát (aki zongorázással ébresztgetett, hárfapedálos Al­la Turca-val, mozizenével. Ak­kor nálunk lakott — ahogy Ter- ka néni is), anyámat, (aki a regqelinél felvagdosott nekem a füstölt szalonnából, mert tudta, hogy azt szeretem és csak lustaságból eszem a könnyebben vágható abáltat — én nem tudtam, azt hittem, hogy nekem mindeqy). Meg leag- lább Halász Petárt és minden­esetre a priznicet, Blllroth-ba- tiszttal. Igaz, hogy a pécsi főreál homlokzata is Budára vezet, ezt látni fogjuk, én is megnézem még jobban. És csakugyan, „vezet”, — miként a londoni útkeresztezés, ahol 51 éves ko­romban irányt-vesztettem. Nem irányt tévesztettem, megvolt a fejemben a térkép, ahogy öt­éves koromban is megvolt, ahogy rajzolta az ember min- diq is, csak nem tudtam ha­marjában, a Tottenham Court Road sarkán, miként a Mátyás­téren, hogyan tájoliam. Most itt észak-dél vagy dél-észak a nagy utca iránya? Merrefelé is kell hazamennünk? Jobbra forduljunk, vagy balra? Majd mindjárt kitudódik, Bébé. Fi­nom. lámpalázas kis izgalom, várakozás, ugyanez a pontat­lan érzés (mit tudom én, bol­dogság?) támad az emberben ötvenegy évesen mint ötévesen. (Hát ha ettől boldoqság önt el, akkor az megint Buda. Még megvan Buda. Londonban még megvan.) Új szeptember Ahová olyan csodálatosan visszakerültünk, Buda a ma­gyar fővárosnak a Duna folyam jobbpartján fekvő része. Ősi település. Már a bronzkorban város volt. Túlélte sorra a lakó­it, keltákat, rómaiakat, hunokat, gotokat, longobárdokat, avaro­kat, valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is, és mindig fiatal maradt, mert foly­ton lerombolták. Első kerület: Vár, Krisztina-város, Tabán. Második kerület: Víziváros, Or­szágút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész-dűlőn volt, a második kerület dombjai kö­zött húzódó ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. „Kadétiskola!" — mondta a kalauz, régi nevén, ahogy min­denki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csö­römpölt. Amíg elhaladt, elnyom­ta a távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy szobortalap­zatnál gyülekeztünk. Szeptem­ber elején jártunk. Ebben az évben, a locarnói szerződés ra­tifikálása utón, és az angliai általános sztrájk előtt, R. A. Locke Nebraskában húsz ötöt futott kétszázon, ami három ti­zeddel jobb volt Paddock világ­rekordjánál. Mindenki Szeredy új gitárját próbálgatta. Egy negyedéves átterelt ben­nünket a főépülethez vezető széles lépcsők mellé, a harang­lábhoz. Itt is elkülönülve ma­radtunk a másik alreáliskolából jött, még ismeretlen évfolyam- társainktól. Nézegettük őket. Csak óvatosan. Kik lehetnek a főkolomposok? Medve erőskö- dött o legjobban: „Ne menjünk oda!” Úgyhogy, amikor egyszei csak fogta magát, megpillant­va Hilbert Kornélt, se szó, se beszéd, odaszaladt hozzá, hi­ába kiabáltam utána: mérgem­ben sarkonfordultam és neki­iramodtam az ellenkező irány­nak. Valaki mintha utánam or­dított volna: — Hátra arc! Megfordultam. — Both, maga vadbarom. Nem értette, hogy ne mászkál­janak azon a kurva futópályán? Egy negyedéves kiabált rám, s máris fordult vissza a társai­hoz. Visszakanyarodtam a pá­lya széléről. Féltették, mert ők építették három éve. Most elég já állapotban volt a salakja. Talán azt is meg kell magya­ráznom, hoqy ez a negyedéves magas, kellemesen hunyorgó fiú volt, azaz, ahogy beszélt közben nagyokat, lassúakat pislogott, a „vadbarom” nyu­galmas, szinte társalgó hangú megállapítása, és hogy ilyen magától értetődően megismert és emlékezett a nevemre há­rom év után, több volt, mint meleg fogadtatás. Meqhitt, test­véri segqberúgás volt. És nem­csak nekem szólt. Mindnyájunk­nak, bundásoknak. Itt negyedévesből megint újoncok lettünk, elsőévesek. És még négy év, négy év, négy ki tudja milyen, hosszú, könyörte­lenül letöltendő négy esztendő. Hogy visszakerülni Budára miért volt csoda, és hogy a mohácsi hajón miért éreztem azt a szívem mélyén, hogy mégis kimondhatatlanul jól van, ami van: ehhez nem elég, ami történt, — hogy kibírtuk a ki­bírhatatlan négyszáz évet —, hanem kell hozzá az előttevaló, a gyerekkorból való tíz naptári esztendőnek a körülbelül negy­venezer felnőttkori év tartalmá­val felérő anyaga, sőt, kell a tudása az eljövendő éveinknek is. Én tudtam, a második eme­leti folyosón egyszer ébresztő élőt': szerzett váratlan, mélysé­ges nyugalommal, hogy festő leszek, hogy hegyek közt, negy­venévesén, tóparton, szivarozva, valódi olajfestékkel fogok va­lódi vászonra festeni, majd. Szabad ember leszek, majd. Medve ezt a „majd"-ot szük­séges első-feltevésnek nevezi. „Majd az anyja is meg fogja érteni, hogy ő milyen egyszerű és igaz ember.” „Majd meglátja, hogy ő — még nem tudja pontosan, hogy mit —, De valami neki magá­nak is tetsző valódi és jó dol­got fog csinálni az életéből. Olyat például, amilyen néha a beeső napfény csíkja a szőnye­gen. Vagy amilyen például Bil­bao főterén, esőben, keserű sorsot elviselni, felhajtott gal­lérral. Vagy akár: amilyen a bodzaillat, annak, aki szereti.” (Hilbert Kornél kérdezte egy­szer tőlem, hogy én is tüzér le- szek-e? „Dehogy.” — Hát mi? — „Festő." — Festő? Milyen' festő? „Spanyol" — mondom. Medvéhez fordult: Hát te? — „Én? Mi leszek? Természetesen: költő és hadvezér!” Lexi is ne­vetett. Medve nem tette hozzá: „De csak, ha nem lehet belő­lem bodzafa!”) HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents