Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)

1984-11-10 / 309. szám

MŰMKOR

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT

CSOBBA GYŐZŐ versei 961 HALLAMA ERZSÉBET: A törtcaehni forduló Pécsett (Beszélgelss Csorba Cyőzővel) $63 *

BERTOX LÁSZLÓ versei 971

KIS PINTÉR IMRE: „Még akkor is. ha dói a fai"

(Berták László költészetéről) 973 PAKOLITZ ISTVÁN versei 980 VÁMOS MIKLÓS: Vegyes páros {elbeszélés) 982 TEMESI FERENC -. Por (címszavak egy pólóiéiból} 293 KALÁSZ MARTON: Téli bárány (regény. XIII.) 1002 GALAMBOS! LÁSZLÓ versei 1009 LANCZ SÁNDOR: Képzem3vészeli krónika 1011 MAKAY IDA versei 1015 ACZEL GÉZA: Kot cKdó és kiset létezés (Vázlat a párizsi Magyar Műhelyről) 1016 POMOGATS' BÉLA: Búc-ui a költészettől?

(Szilágyi Domokos: £z a r.yác) 1022 ACM ISI VAN: Level a föld aiól (Hetvay Gizella kötészetéről) 102S LACZKŐ ANDRÁS: Nagyitő alatt a világ (Taháls Gyula: A rejtett egész) 1031 TAKATS GYULA versei 1034 .

*

RAJNAI LÁSZLÓ: Árion 14 (..Áctualité de Babits") 1035 BARÁNSZKY JOB LÁSZLÓ-. Posta messziül (Weöres Sándor verseskőUtte) 1040 FERENCZI LÁSZLÓ: Az elmozdult epilógus (Sötét István. Komoly ének) 1043

Hallama Erzsébet

A történelmi forduló Pécsett

V

Beszélgetés Csorba Győzővel (Részlet)

1904

NOVEMBER

A Jelenkor novemberi száma

A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat novemberi száma kapcsolódik a város felszabadulásának 40. évfordulójához. A történelmi fordulóról Csorba Győzővel készített interjút Hallama Erzsébet.

A lírai rovatban a pécsi írócsoport költői szerepelnek: Berták László, Csorba Győző, Galambosi László, Ma- kay Ida, Pákolitz István és Takács Gyula verseit olvashatjuk. — Szépprózai írással Kalász Márton, Temesi Ferenc és Vámos Miklós jelentkezik a számban.

A tanulmányok, jegyzetek, kritikák sorában figyelmet érdemel Aczél Géza írása a párizsi Magyar Műhely c. folyóirat történetéről, Ba- ránszky láb László méltatása Weöres Sándor új verseskötetéről, valamint Kis Pintér Imre esszéje Berták László költészetéről.

Csorba Győző

Steve, Pista Sydney *

Csak tőle, s így hírből tudom,

hogy az utolsó éveket

lakókocsiban élte. Nem szegény fokon,

sőt épp, mert bátran élhetett

fő hobbijának: szinte folyvást

úton volt, és otthont talán

nem is kívánt úgy igazán,

s félt is, hogy tárgyai lefogják.

Vagy, mert sosem volt otthona, (rokon-család nevelte fel), vagy mert rossz volt hozzá szülőhona, s bánat nélkül engedte el.

Hát persze lett lakása végül, otthona nem ... s csak mert szokás, meg hogy a posta ... Egy lakás lehet cím is címzettje nélkül.

Midőn először jött haza, ítélt holtak s elevenek fölött, s hasonlítgatta sorra a kintit meg bentit, milyenek ... hogy itt qyalázat, és hogy eztán lábát többé be nem teszi, s csak azt, hogy elmegy, élvezi, s hogy képes volt kibírni tisztán.

De újra jött, és újra jött, és váltig méltatlankodott, holott a sokszerű konkoly között talált már gyakran egy-egy jó magot, jött, mlnthacsak dühét kiadni.

Ám furcsán csillogott szeme: mondott szavának ellene, s kezdte vádjait vitatni. —

Holtan találták pár hete, készült pedig megint haza.

Porait széjjelszórták százfele, így kérte végakarata.

— Steve, Pista, onnét a halálon akárhol légy, egy porszemed, ó, bár elhoznák a szelek ó, bárcsak azt, szegény barátom I

1945. történelmi fordulója Pécs polgárai számára 1944. november 29-én kezdődött. A tömegekben, melyek végigélték azokat a forró napokat, majd az élet helyreállításának nemkevésbé izgalmas heteit és hónapjait, természetesen művészek, írók, költők is voltak. Egyebek közt egy fiatal huszonnyolc éves költő, akinek már megjelent, és rangos folyóiratokban szép kritikát kapott két verseskötete, és aki — a háború ellenére — sokat várt az élettől. Dr. Csorba Győző amúgy jogot végzett és városi szolgálatban állt, akkor már kinevezett könyvtárvezetőként, bár ezt a tevékenységet más dolgok egy időre háttérbe szorították.

— Hogyan lesz egy fiatal költőből, könyvtárosból főispáni titkár, ráadásul épp ilyen körülmények között? Ez egy kicsit meglepő, nem?

— Nem annyira meglepő, ha az előzményeket meggondoljuk. Én 41-től dolgoztam a városnál, vagyis négy éve, ennyi idő alatt azért meg lehet egy embert ismerni. Az én gondolkodásomat pedig ismerték sokan, erről már beszéltem. Most aztán akadtak, akik ajánlottak Borosnak. Közben — ezt ne felejtsük! — elvileg én még mindig könyvtárban dolgoztam, mert 43. november 1-én, amikor Weöres Sándor fölmondott, kineveztek könyvtárvezetőnek, s papíron könyvtáros is maradtam egészen nyugdíjazásomig, főispáni titkár koromban is. No- mármost Boros behivatott, hogy szeretné, ha én lennék a titkára. Akkor találkoztam vele először, és rokonszenvesnek találtam. Igent mondtam, s evvel elkezdődött életeidnek eay ropoant nehéz, cifra, szén időszaka, december 1-ig Boros, maid úgy karácsonyig Münnich Ferenc mellett. Ez az év kitett az életemben öt másikat.

—- Mi volt a dolga egy főispáni titkárnak?

— Mi volt a dolga egy főispánnak? .. . Eleinte, minthogy a háború még tartott, gyakorlatilag az egész kormány hatalmi ténykedése a kezében összpontosult, nem egy minisztériumot, hanem többet is kénytelen volt pótolni. Ö volt a közlekedési miniszter, ha úgy vesz- szük, mert ő váltotta le a MÁV üzletigazgatóját, de a pénzügy- miniszter is, mert ő helyezett új embert az itteni Pénügyigaz- gatóság élére, a hadügyminiszter is, mert ő nevezte ki az új hadtestparancsnokot, amikor a magyar katonaság lassan már szerveződni kezdett, de ő volt a belügyminiszter is, mert ha például idegen állampolaárok — akkoriban főleg katonák — maavar lányokkal akartak házasodni, ő adott ehhez enqedélyt. S itt a harmadik személyt használom, de mondhatnám azt is, hogy mi, sőt, hogy mindezt ad- minisztratíve — persze az ő inintenciói alanián — én bonyolítottam le. Boros nagyon derék, értelmes, okos ember volt, de természetrajz—fö|draiz szakos tanár, és jellemzésül talán elmondhatom, hogv amikor az első Magyar Közlöny megérkezett. előbb elolvasta, aztán odaadta nekem, hogy magyarázzam mea, fordítsam le, mit tartalmaz. Hiszen tudjuk, milyen a joaásznyelv... Ez volt tehát naayjából a főispán jogköre. Ami a naoi qvakorlatot ielenti, az oedig abból állt, hoav szakadatlanul jöttek az emberek a különféle ügyes- baios problémáikkal. Eleinte úgy csináltuk, hogy én előtte mindenkit kikérdeztem, milyen ügyben jött, aztán vagy beengedtem, vagy bementem vele együtt és referáltam Borosnak. De ezt hamarosan nem lehetett tovább csinálni, olyan tömeg jött napról napra. így aztán amolyan királyi ,,cercle”-félé- ket tartottunk, mindenkit be- enaedtünk a nagyobbik várószobába, aztán ketten a főispánnal végighallgattuk a panaszokat, amit lehetett, azonnal elintéztük, amit nem, annál följegyeztük, illetőleg egy gyorsíró fölieayezte az adatokat. A munkaidő reggeltől este 6-ig, 7-ig tartott, semmiféle hivatalos idő nem volt, még vasárnap is dolgoztunk. Ránk esteledett szinte mindig, mire végeztünk. Boros nem messze tőlem, ha jól emlékszem, a Hargita utcában lakott. Még teljes elsötétítés volt, s az utcákon este nem is volt biztonságos járkálni. Ő kapott két géppisz- tolyos őrt, akik esténként hazáig kísérték, akkor az őröket mellém adta, és azok aztán engem is hazakísértek.

— Miféle ügyekben keresték az emberek a főispánt?

Minden elképzelhető probléma előfordult. De voltak az akkori helyzetre jellemző, nagy tömeget érintő ügyek is. Tudjuk ugyebár, hogy a háborúk rendszerint mozgósítással folytatódnak, ami magyarán annyit jelent, hogy szelíd civilek tömegeit hívják be katonának, asztalosokat és gyári munkásokat visznek el a családjuktól. Hogy a család közben éhen ne hallja le, s így aztán, belátás szerint idővel egyeseknek vissza is lehet adni. Nem a volt nyilasoknak persze. Aztán intéztük a „rutinmunkákat". Laki István volt akkor a rendőrkapitány. Jugoszláviából jött haza emigrációból. Nem szeretett egyenruhában járni, mindig kihajtott apacsingben érkezett, a zsebéből előhúzott egy cédulát: na Csorbadoktorom, csinálja meg ezeket az előléptetéseket. A cédulán ott voltak a nevek, rangok, én meg irtom, hogy ilyen és ilyen számú törvényerejű rendelettel biztosított jogomnál fogva az alábbi előléptetéseket foganatosítom ... Persze a főispán nevében. A hálás bolgár legényektől sok cigarettát kaptam a gyors ügyintézésért, mert nagy házasodási láz tört ki, és az engedélyeket én csináltam. Más kérdés, ezeknek

Martyn Ferenc rajza

jón, a katonaság fizet valami szerény zsoldot. Na most: elvitték innen a hadsereget, megszűnt a zsold, a feleségek meg sorra jöttek, hogy itt a család, nincs pénz, mihez kezdjek. Boros István, aki — nyugodtan ki merem jelenteni — áldás volt Pécsre és Baranyára, nemcsak azért, mert roppant jóindulatú, becsületes ember volt, hanem mert 1917-től kommunista, évekig a Szovjetunióban élt, perfekt orosz volt, a felesége orosz nő, akkor különben tolmács a szovjet városparancsnokságon, egyszóval Boros sok mindent el tudott intézni, amit mások nemigen tudtak volna. Ebben a zsoldkérdésben a szovjet parancsnokságnak az volt a véleménye, hogy mivel még folyik a háború, azok a katonák az ő embereikre lőnek, hát hogyan lehetne őket azért még meg is fizetni. Ami logikailag tökéletesen helytálló volt. Boros István mégis a családokat nézte elsősorban, és el is érte, hogy aztán kaptak valami pénzt. Vagy egy másik probléma: létezett egy állásfoglalás, hogy akik elmenekültek, azoknak a vagyonát igénybe lehet venni. Csakhogy nem ment el mindenütt az egész család, bejött például, jól emlékszem egy idős ember, hogy a veje, aki nagyon gyáva ember volt, elment, most el akarják venni a lakást, a bútorokat, mi lesz a lányával, az unokáival, hol fognak lakni. Boros aztán erre is talált megoldást, mégpedig azt, hogy mivel a volt vezetők elvitték a város vagyonát, a városnak nincs miből gazdálkodnia, ezért ezeket a hátrahagyott javakat a város foglal(Fotó: Nádor Katalin)

nagy része tiszavirág életű házasság volt. Találkoztam én abban az időben Nagy Ferenc- től Farkas Mihályig, Valentiny igazságügyminisztertől kezdve Vas Zoltánig nagyon sok vezetővel, mert a háború befejezése után aztán megindult a jövés-menés, és az előszobában ügye én ültem ... Sajnos sok olyan ügy is akadt, amikor semmit sém tudtunk csinálni. Egy asszony például megismerte a fiát a Pécsen át menetelő egyik fogolycsoportban, és azt kérte, szabadítsuk ki. Vagy egyszer egy idős ember jött be, egy szál ostor volt nála, elsírta, hogy épD most kergették le a kocsiiáról bolgár katonák, s elhatották a lovait. Az ilyen és ehhez hasonló ügyekben kénytelen voltam elővenni az akasztófahumort. Ezeket a panaszokat betettem eay dossziéba és ráírtam: dr. IDŐ.

— Az akkori hétköznapok, vagyis hát a történelem háttérbe szorította egy időre az irodalmat?

— Szó sincs róla. Már a legelső időben elkezdtek nyüzsögni az írók, művészek, kultúrem- berek, már akik itthon maradtak. A pártbizottságon össze is hívtak egy megbeszélést, ahol aztán megalakult az egyesület, melyhez hasonló tudtommal soha nem volt az országban: az írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete. Ez egészen a rendes szakszervezetek megalakulásáig működött. Lis- sák Kálmán orvosprofesszor volt az jplnöke, az írók tagozatának én, a képzőművészekének Martyn Ferenc volt a vezetője. Tessék, itt van az igazolványom, megőriztem.

— Tagsági igazolvány Csorba Győző részére, 36. sorszám: mai... Aztán ebben az egyesületben történtek szép számmal azok az esetek, amelyek a dilettánsokról szóló anekdotagyűjteménynek is díszére válnának, igy van?

— Erről rengeteget lehetne mesélni. Engem mint titkárt a lelkes dilettánsok nagyon szorongattak, kénytelen voltam aztán egy estet rendezni, ahol előadhatták a műveiket. Többek közt az az illető is, aki vőfélyköltőnek hívta magát, s akinek igen hosszú versében így hangzott a refrén: „és te itthagytál minket, te szölke kisleány” ... És kortársnak szólítottuk egymást, és egy szerdai megbeszélésen én azt találtam mondani egy „költőnek”, hogy hót a versekben rímek is szoktak lenni, mire ő meghatottan azt felelte: „Nagyon köszönöm, kortársam, ezt eddig még nekem senki se mondta ..." És ezrivel hasonló dolgok. De ez az egyesület nagyszerű dolgokat is csinált. Tagja volt Entz Béla orvosprofesszor is, aki egyszercsak közölte, hogy neki van nem tudom hány mázsa papírja, azt ingyen odaadja nekünk, csináljunk vele, amit akarunk. Megjelentettük az. Iv című folyóiratot, amelynek aztán csak egy száma jelent meg, mert az infláció mindent elsodort, de amely ma is keresett ritkasáq, elsősorban a Kodály- cikk miatt. Kodályt ugyanis ekkor Pécs látta vendégül, mert a Desti lakása tönkrement, Itt a Kabdebó nevű orvostábomok üres lakásában helyezték el a Magaslati iVon. A nolgármes- Bajcsa (Holler) Andrást bízta meg, hogy qondoskodiék Ko- dálvékról. Kodálv akkoriban kezdte hirdetni új zeneoktatási koncencióiát, s amikor erről eqv előadást tartott a színházban, mi Baicsa révén elkértük és leközöltük a szöveget az lv-ben. Az Entz-féle papírosból tudtuk kiadni a Batsányi Társaság könyvsorozatát is. Ide keveredett Csányi Laci valamilyen menekülésből és itt állt pénz nélkül, őt bíztuk meg a szervezéssel. Megjelent András Endre, Kooaányi György, Hunyadi József kötete, aztán az enyém is, de kiadtuk a fiatal Mészöly Miklós induló novelláskötetét is. Pénzünk nem volt, csak pa- oírunk, de előfizetőket qyűjtöt- tünk. A sorozat átnvúlott aztán 46-ra, a forint ideiére.

— És a Sorsunk?

— Párhuzamosan megtörtént a Sorsunk föltámasztása is. Már 45-nek egészen az elején kezdődött. Ideköltözött Csuka Zoltán, régi illeaális kommunista. eavkori nécsi diák. aki hosz- srú ideig Juaoszláviában élt. Ő lett a nécsi naoilno főszerkesztője. Naqyon agilis ember volt, iaen jó kapcsolatokkal, befolyással, s mindezt az üay szolgálatába állította, különféle helyekről annyi pénzt szerzett, hogy már 45 tavaszán meqielenhetett a Sorsunk nevezetes kettős száma. Némi szünet után, mert az utolsó azelőtt októberében ielent meg. Még ki tudtuk ”olna adni novemberben is, de az történt, hogy Lovász Pálnak, aki akkor az OTI oécsi igazgatója volt, budapesti főnöke, egy Weis István nevű vezérigazgató ideküldte egy írását, tudván, hogy Lovász Pálnak köze van a folyóirathoz. Ez az írás szabályos nyilas ideo'ógiát hirdetett. Szegény Lovász Pál kétségbeesetten hozta a cikket. Sokáig elmélkedtünk, mit tegyünk, de tudtuk, hogy ha visz- szaküldjük, Lovász Pálnak vége. Igy hát azt találtuk ki, hogy a front közeledésére hivatkozva megszűntnek nyilvánítjuk a lapot. 45 márciusában a Sorsunk szerkesztő bizottsága elnökének Boros Istvánt kértük fel. Ő akkor is, ebben is, másban is mindig a művészetek barátjának bizonyult. Egyszóval 45-ben, noha nekem is, másoknak is volt dolgunk elég a mindennapokkal, egyáltalán nem szünetelt az irodalmi tevékenység, sőt.

HÉTVÉGE 9.

I