Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)

1984-11-03 / 303. szám

Tovább, magasabb szinten!

Madách falanszter jelenete jutott eszembe, némileg azonos, némileg ellentétes előjellel. Itt, a Szék- és Kárpitosipari Vállalat mohácsi székgyárában megannyi mik- rofázisra bontott munkát végeznek betanított munkások, szakmunkások; van aki „széklábat farag”, van aki támlát, támasztó lécet, rögzítő stiftet készít, van aki egyebet. Ahogy összeáll egy-egy szék, egy a közös a munkában, hogy dollárt termelnek — márkát? —, s az NSZK cég átvevője raktárnyi termék között alig talál kifogásolni valót.

Ősi János, a gyár igazgatója meggyőző erővel magyarázza :

— Minél több élőmunkát befektetve lehet a piacot megtartani! S ha ehhez kifogástalan minőség, a szállítási határidők pontos betartása társul, az eredmény nem maradhat el. A 115—120 milliós exportból a döntő hányadot a tőkés partner viszi el . . .

Az NSZK cég meósa — szerződés tiltja, hogy a cég nevét nyilvánosságra hozzuk — a gyáriakhoz hasonló gépies munkát végez; egyenként szemrevételezi a székeket. Évente százezernél többet. Azt mondja, eléqedett, s ez az ő szájából hallva a legnagyobb dicsérettel felér.

Visszamegyünk az igazgatói szobába; ősi János nagy- nagy szeretettel és megingathatatlannak látszó ootimiz- mussal beszél a kollektíva terveiről, a jövőről.

Mindehhez előrebocsájtva néhány dolgot. A gyár három telephelyén évi 440 milliós termelés folyik, ebből a székayártás 120 millióval részesül. Kárpitosüzemeikben ülő-fekvőgarnitúrókat gyártanak — többségük az olcsóbb árfekvésű termék —, s a gyár a nagyvállalat legnagyobb gyára. A budapesti központ meqkülönböztetett figyelemmel néz a mohácsiakra; az 1976-ban avatott létesítmény ma a legmodernebbek közé tartozik.

— Hát ez az — jegyzi meg ősi János —, még így sem lehetünk elégedettek. A következő ötösben egy újabb beruházás a cél; itt, a modern ayár udvarán belül egy úi kárpitosüzemet kell tető aló hozni! Ezzel teljes lesz a vertikum.

— Miért van erre szükség?

— Kárpitosüzemünk kint van a telepen, barakkokban, a kapacitásuk határán dolgoznak. Ide sem többet, sem újdonságokat behozni nemigen lehet. S hiába álmodozunk arról, hogy a kárpitostermékekkel is kilépjünk a külpiacokra, az álom csak álom marad.

— Mibe kerül az üzem?

— Úgy 100 millióból kijön, de evvel az előzetes számításaim szerint éves termelésünk 600 millió fölé kerülhet, s a hiteleket gyorsan vissza tudjuk fizetni. Persze, ma ugye, nemigen szimpatikus dolog új beruházásokat indítani...

6. HÉTVÉGE

Osi Janos

E mondattal a szakma legfőbb gondjaiba és örömeibe is beevezünk. Ősi János a létesítmény beruházója volt, s 1976-ban vállalta az igazgatói posztot. Néhány hónapra, legfeljebb évre, de aztán itt ragadt. Az okok?

— A modern üzem már az első évben leült; a kizárólag külpiacokra szánt terméket nem tudtuk a külpiacokon eladni. Nagy volt a konkurencia, s mi sem a legjobb modelleket választottuk. A beruházás indításakor még úgy tűnt, az egyszerű, sima vonalú — úgymond irodaszékekkel — nagy üzletet csinálhatunk. Ez természetesen hiú ábrándnak bizonyult. Akkor kezdtük a rusztikus kül- csínnel, a faragásokkal, a több élő munkával, a szebbel.

— S ma?

— Nincs piaci gond. Már a jövő évi kontingenseket is megkötöttük, csak le kell gyártani.

— S az igazgató meddig marad?

Elneveti magát.

—• A tervezett fél évből aztán 8 év lett, s talán lesz még ugyanennyi... Legelőször az izgatott, hogy mit tudok kihozni ebből a gyárból, aztán meg — amikor a piac visszaütött —, hogy miként lehet a csávából kimászni, valami nagyot csinálni. Ma

igen jól érzem itt magam, s azt hiszem, sikerűit átplántálni mentalitásomból valamit a közvetlen környezetemre is. Én nem szeretem, a muszájból, kötelességből dolgozókat ...

Mondja: kiváló csapatot sikerült összekovácsolni, sikerült e nyolc év alatt tradíciókat teremteni. Itt a többség szereti azt, amit csinál, lát benne fantáziát, s szinte napról napra önmaga előtt is bizonyítani akar. Neveket is említ, számára is akadnak a gyárkapun belül példaképek.

Itt megcsinálták azt, amit sehol: nagyüzemileg gyártanak rusztikus termékeket, s ma már 20 típus kerül le a gyártószalagokról. Keresettek az Oberon, a Polette, a Borodin nevű garnitúráik — amelyeket hagyományos és luxuskivitelben egyaránt gyártanak, 5—15 ezres tételekben.

— A bútoripar legnagyobb gondia az alapanyagbeszerzés. önöknél mi a helyzet?

Bosszúsan legyint:

— Ez óriási energiákat emészt föl. Az erdészeteket fölszereltük faüzemekkel, de ők is rájöttek: az anyagot lehet exportálni is. Ez valahol érthető is, meg nem is. őket is szorítja a dollárszerzés kényszere, de kérdem én: nem lenne jobb feldolgozva eladni a fát? Nem hozna több hasznot? Dehogynem. S mi jut nekünk? Ami marad, így készítünk tűzifából első osztályú árut...

(Egyébként a mohácsi gyár raktárkészleteinek 99 százaléka a faanyag. Készletezniük kell, mert az alapanyag tekintetében rizikót nem vállalhatnak.)

— A depón látott fahegyek 60—70 százaléka tulajdonképpen tűzifának megy. Egy részét még tudjuk valahogy értékesíteni, a többivel fűtünk ...

Megpróbáltak termelőszövetkezetekkel kooperálni; kiadták például albérletbe a bútorlécgyártást. De hát ez tetemes költséggel jár, — ha a szállítás forintjait nem is számoljuk.

— Tud jobbat? De még így is örülhetünk, hogy akad, aki segít rajtunk.

A gyár dolgozói a kísérleti bérgazdálkodás bevezetése óta jobban keresnek; maximális teljesítményre késztetve. Persze, amint azt Mohácson hallottuk, ez a kísérleti bérgazdálkodás sem old föl minden feszültséget. Sőt! Ahol a teljesítmény jól mérhető — a gyártósorok mel-'

lett —, ott keletkezik a nyereség, a bevétel is. S a kérdés csak fölmerül, milyen alapon részesülnek ebből az irodisták, a munka közvetett vagy közvetlen irányítói, a tmk-sok, a szállítók ... Hiszen az ő munkájuk alig vagy egyáltalán nem mérhető, s nem is biztos, hogy olykor többletet tesznek az asztalra.

— Egy azért feltéltenül jó ebben: nem kell a bérszínvonalat figyelni, vatta-embereket tartani, olyanokat, akik a belső légkörre rossz hatással vannak. S az is természetes; a vastagabb borítékok a munkakedvet is táplálják.

A kérdés kézenfekvő:

— .Mennyire önállóak önök?

ősi János hosszasan gondolkozik, mielőtt válaszolna.

Aztán kiböki:

— Annyira, amennyit ez a vállalati hierarchia enged. Persze, ezen belül egy gyári vezető, jelen esetben én, egy sor önálló jogosítvánnyal rendelkezem, s az egyáltalán nem baj, ■ ha a központban készített tervet — a tervkészítésnél azért mi is ott vagyunk

— túlteljesítjük, többet hozunk a konyhára, mint gondoltuk. Magyarra fordítva: tavaly 40 milliós nyereségünk volt, s ha az idén 50 lesz, nem üt senki a-fejemre.

Végső soron még a piac is a mohácsiak kezében van; a keresett termékeken keresztül.

— Az új kárpitosüzem a hetedik ötéves tervidőszakban elkészül. Az ülőgarnitúrákkal mikor léphetnek ki a külpiacokra?

— Legkésőbb 1990-ben.

Kozma Ferenc Maletics László felvételei

A hazugság és igazmondás

Az igazmondást előíró szabály esetében a köznapi nyelv, mint általában, korántsem pontos és egyértelmű. Gyakran ugyanis nem különböztetik meg azokat a helyeket, amikor valaki hazudik és amikor valaki valótlant állít. A hazugság esetében arról van szó, hogy valaki tudatosan valótlan tényeket közöl, különböző szempontoktól vezérelve. Utóbbi esetben viszont valaki téves ítéletet juttat kifejezésre, ugyanakkor ő maga személy szerint, szubjektíve meg van győződve annak igaz voltáról,

Vizsgáljuk meg hát a hazugság első értelmezését, tehát az olyan hazugságot, amikor valaki szándékosan és céltudatosan félrevezet más embereket.

Ilyen esetekben az igazmondást és a hazugságot már erkölcsi értékekhez keli viszonyítani. Előző írásunkban olyan eseteket vizsgáltunk, amelyekben a hazugsáq vagy a más emberekkel való jó együttélés feltétele volt, vagy a szükségtelen kellemetlenségek elkerülésének eszköze, más emberek megmentésére szolgált. Ezekben az esetekben az igazmondás erkölcsi értékét más, fontosabb értékekkel1 kell helyettesíteni. Ezek eqyszerűen olyan konfliktusos helyzetek, amelyekben különböző erkölcsi szabályok versengenek egymással. A helyes megközelítés az. hoqy az ilyen helyzetet elemezni kell, valamiféle erkölcsi mérleget kell felállítani és kiválasztani azt az értéket, amely a legfontosabbnak, a leglényegesebbnek látszik. Az az ember, aki mindig és mindenütt egy és csakis egy értékhez köti magát, és a körülményektől függetlenül respektálja azt, hasonló a lóhoz, amelynek látókörét szemellenző korlátozza, látómezejének nagyobb részét eltakarva. Ezt a lovat azonban általában a kocsis irányítja.

Az erkölcsi konfliktusok az eszmék és a valóság közötti eltérésből adódnak. A kötelességek világa, az erkölcsi ideál világa a valósággal összeütközve deformálódik, s kiderül, hogy a tényleges társadalmi viszonyokra nem alkalmazható. Elképzelhetünk magunknakegy ideális társadalmat, amelyben a hazugságnak és a hamisságnak még csak nyoma sem volna. Ez azonban szörnyű társadalom lenne. Az emberek gyakran szívesen veszik, ha be- osaoják őket, az igazság túlságosan keserű pirula lenne a számukra, hiszen az emberek becsapják a hozzájuk legközelebbi viláqot, tehát saját magukat is. Mindig lesznek tehetséges és kevésbé tehetséges, csinos és kevésbé csinos emberek, olyanok, akiknek minden sikerül az életben és notórius peches emberek. A tévedésbe ejtés, az indokolatlan hízelgés, az intellektus és a jellem negatív oldalainak elhallgatása gyakran alkot olyasvalamit, ami enyhíti és bizonyos fokig ellensúlyozza annak a helyzetnek a negatív oldalait, amelyben az emberek vannak. S milyen unalmas lenne az élet, ha nem lennének jópofa hazudozók, akiknek prototípusa a híres Münchhausen báró volt. Olyan emberek ők, akikről mindenki tudja, hoqy hazudnak, de akiket mindenki szívesen hallgat. S mit mondjunk a mesékről, azokról az elbeszélésekről, amelyek alapjaikban hamisak, de amelyek nélkül a gyermekkor szomorú és színtelen lenne.

Vizsgáljunk meg más helyzet teket is, ahol a hazugság sokkal visszataszítóbb arcát mutatja felénk. A kis adagokban visszanyeri igazi természetét,

tehát egyszerűen méreggé válik. így van ez a hazugsággal is. Vannak helyzetek és körülmények, amikor az igazmondás olyan ritka tulajdonság, hogy az általános hazudozás hátterében drágakőként csilloghat. A hazugságnak annyiban lehet létjoqosultsóga, amennyiben az emberek számítanak rá és ezt várják. Ha viszont az emberek meg vannak győződve az igazmondásról, a hazugság valóságos méreggé válhat. Egy aforizma szavaival: „csak mások gyanakvása igazolhatja a velük szemben elkövetett hazugságot ..." Amikor azonban az emberek igazságot várnak tőlünk és azt hiszik, hogy aizt is hallanak, olyankor nemcsak az igazmondás szabályát lépjük át, hanem — és talán mindenekelőtt — visszaélünk az irántunk táplált bizalommal. És itt az erkölcsi mérleg már másképp alakul, mint a fentebb ismertetett esetekben. Egyik részről ugyanis már két érték szerepel, amelyek megsértését csupán valóban fontos erkölcsi szabály vagy érték ellensúlyozhatja. Ilyen helyzetekben azonban gyakran aljas indítékokból elkövetett cinikus hazugsággal vagy csalással állunk szemben, amelynek célja erkölcsi értelemben még negatív cselekedetek és jelenségek leplezése.

Az ilyen hazugságok skálája megint csak nagyon széles körű lehet. Lehetnek kis hazugságok, ' amelyek apró kis igazságokat lepleznek, de lehetnek súlyos aljasságokat leplező órási hazugságok is. Pé' dóul: be lehet csapni a pénzügyi hatóságok képviselőjét jövedelmünk mértéke tekintetében, hogy kibújjunk az adókötelezettség alól, s ki lehet játszani a bírósági végrehajtót is, aki az elvetemült apától be akarja hajtani a gyermektartás céljait szolgáló összeget.

De az erkölcstelen célból és aljas indítékból elkövetett hazugság mindig beláthatatlan következményeket von maga után mind az egyén, mind a társadalom vonatkozásában. S ezek a következmények különfélék lehetnek. Okozhatnak1 valakinek szükségtelen szenvedést vagy ahogyan patetikusan mondani szokták, feldúlhatják valakinek az életét. Ha az ilyen típusú hazugság büntetlen marad, az életrevalóság sajátos mintájává válhat, kialakíthatja azt a téves meggyőződést, hogy a hazuqság az életben a siker elengedhetetlen feltétele és eszköze.

Április elsejét a rászedés sajátos ünnepének tartják. Az a látszat alakul ki, mintha éppen csak ezen a napon csapnák be egymást az emberek a tréfa kedvéért, míg az év többi napián az igazat és csakis az igazat mondanák egymásnak. De alighanem április elseje az a közmondásos egyetlen hazugság nélküli nap az évben, ilyenkor ugyanis mindenki arra számít és azt várja, hoav be fogják csapni. Ezáltal a hazugság saját ellentétévé — igazmondássá változik át. Egyébként ezen a napon az emberek úgy fogalmazzák meg mondásaikat, hogy tartalmukból érezni lehet: itt valami nincs rendben. El kell ismerni, hoqy ez sokkal több nehézséget okoz nekik mint a hazugság valószínűséq látszatába öltöztetés ... De vajon jó-e ez vaqv rossz? Ki tudná teljes biztonsággal megmondani...

Az persze nem lehet kétséges, hogy a nyelvnek abban kell segítenie az embereket, hoqy megértsék, nem pedig abban, hoqy kölcsönösen félrevezessék egymást.

Or. Istók Tivadar