Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)

1984-11-01 / 301. szám

1984. november 1., csütörtök

Dunántúlt napló

3

Felnőttek az iskolapadban (2.)

Nagyobb tekintélyt az általános és szakmai műveltségnek

A

z iskolarendszerű felnőttoktatás hasonlóan a nappali képzéshez, három fő tömbre tagozódik. A dolgozók általános iskolájára, középfokon a dolgozók gimnáziumára, a dolgozók szakközépiskolájára (2 és 4 éves), szakmunkások szakközépiskolájára (3 éves), végül a különböző felsőfokú oktatási intézményben indított képzésre. Nagyon jelentős a különféle tanfolyamok szerepe, amelyeket vagy a vállalatok vagy egyéb szervezetek, Baranyában például a TIT is, kezdeményez.

Korábban a TIT megyei szervezete, újabban a városi szervezet indít szakmai képzős vizsgára előkészítő tanfolyamokat, illetve szakmai továbbképző tanfolyamokat. A képzésben, az átképzésben mutatkozik meg ezeknek a formáknak a jelentősége. (A felnőttoktatáshoz tartoznak a politikai, mozgalmi végzettséget biztosító képzési formák is.)

A felnőttoktatás számos nehézséggel küzd. Ez adódik többek között a sajátosságaiból (munka melletti tanulás, családi háttér, műveltségi alapok különbözősége stb.), a követelményrendszeréből, a társadalmi, gazdasági feltételekből, az indulási különbségekből, a tanuláshoz mint értékhez való viszonyból. Milyen a jelen helyzet? Milyen főbb gondok, létszámbeli és színvonalbeli sajátosságok mutatkoznak a megyei felnőttoktatásban? Erről adunk most közre néhány véleményt. A különböző területek szakértőinek véleménye külön-külön hangzott el, csak ebben az írásban kerültek egymás mellé egy képzelt kerekasztal-beszél- getés formájában.

dás, jelenleg 65—70 százalékot tesz ki. Pedig az önművelésben, a munkahelyi követelmények jobb színvonalú teljesítésében, az általános műveltség szilárdításában, pályakorrekcióban, az esetleges továbbtanulásban fontos szerepe van a dolgozók önálló gimnáziumának. Hivatalos fórumokon leszögezik a tanulás fontosságát, de a közvélemény mégis hangoztatja, hogy nincs rá szükség. Erről folyik a vita, és közben fel sem merül, hogy a módszereken is kellene javítani.

Növekszik a nők aránya

Egy felmérés tanulsága

Az általános iskolát el nem végzettek száma egy SZMT fölmérés szerint az 1983/84-es tanévben, amikor is 137 munkahelyet vizsgáltak meg ebből a szempontból, 13 865-öt tesz ki. A szám jelentős, és csak a 45 éven aluliakat tartalmazza. Hogyan alakult ezek után a pécsi Dolgozók Általános Iskolájának létszáma?

• — Az 1982/83-as tanévben 377-en, az idén 320-an iratkoztak be hozzánk, — mondja Kárpáti Árpád, a pécsi Dolgozók Általános Iskolájának igazgatója. — Egyre inkább a dolgozó fiatalok iskolája lettünk, a 16—20 éves korosztály is hajlandó tanulni. De nehezebben kezelhetők, mint az idősebbek. Ahhoz, hogy korszerű műveltséget nyújtsunk, kevés a heti kétszeri iskolábajárás, annál is iskább, mert „kiment a divatból" az otthoni tanulás. A 20 éven aluliak 320 órás programot teljesítenek egy évben, az idősebbek viszont 160 órásat, egy év alatt két osztályt végezhetnek el. Voltak kísérletek egy 512 órás integrált oktatásra, de erről még nem született döntés. A követelményeket viszont számon kell kérnünk.

Sok a

lemorzsolódás

— Az 1972-es oktatáspolitikai határozat után ezres létszáma volt az iskolánknak — tájékoztat Komlódi József, a Dolgozók önálló Gimnáziumának igazgatója. — A hallgatók száma azóta csökkent, az utóbbi két évben stagnál, illetve szerényen növekszik. A csökkenés okai közé tartoznak a gazdasági gondok, (a munkahelyek meggondolják, kit engedjenek el a gimnáziumba), a családi háttér problémái, a minőségi változás a követelmények szigorodásában és a tanulás iránti igény lefokozódása. A levelező oktatás is kétnapos lett, ez is nehézséget jelent a felnőtteknek. A követelmények növekedésével megnőtt a lemorzsolóVarga László, a megyei tanács középiskolai tanulmányi felügyelője: — Több tendencia érvényesül a középfokú felnőtt- oktatásban. Növekszik a nők aránya, ugyancsak növekszik a fiatal korosztály súlya, egyre csökken az esti oktatás iránti igény a levelező képzés javára. Az érdeklődés a szakmunkások szakközépiskolája iránt fokozódik, de növekszik a lemorzsolódás. A követelmények teljesítésének színvonala nem megnyugtató, napirenden vannak a bukások is. A munkahelyek nem mindig kezdeményezőek. A szakmunkások megfontolják, megéri-e nekik a további tanulás, anyagilag nem kerülnek-e esetleg rosszabb helyzetbe, ha netán „kiemelik" őket mondjuk, egy íróasztal mellé. S hogy mennyire lépnek előre bérben és egyebekben a tanulás által? Népszerűek viszont a tanfolyamok és a technikus minősítők.

Adamov László, az SZMT szakszervezeti iskolájának vezetője: — Igen aggasztó a nyolc általánost el nem végzett dolgozók száma. Mivel fizetésben, bérben nem éppen a legrosz- szabbul fizetett rétegről van szó, nem éreznek különösebb indíttatást az iskolába járásra. Általában, így a felnőttoktatásban is, devalválódott a tanulás értéke, annak ellenére, hogy a központi irányelvek támogatják a tanulást, a művelődést. Az átképzés helyzete sem kielégítő. A legtöbb vállalat például fel sem használta az erre a célra meglévő állami dotációt.

Iskola

a vállalatnál

Szűcs József, a PIK személyzeti osztályának vezetője: — 1437 dolgozónkból 200-an nem rendelkeznek a nyolc osztállyal, közülük 47-en vannak a harminc éven aluliak. Zömmel takarító segédmunkások, igen nagy a fluktuáció köztük. Tavaly 17 dolgozót bírtunk rá, hogy iratkozzon be az általános iskolába. A tavalyi tanévben volt a központunkban egy kihelyezett, alapismereti tagozat, mert szép számmal dolgoznak nálunk analfabéták is. A beiratkozott tizenkettőből nyolcán végezték el az első két osztályt. Az oktatásukat munkaidő alatt szerveztük meg, megvásároltuk az összes szükséges felszerelést, tankönyvet. A vállalat igazgatója, a vezetőség minden támogatást biztosít a tanulni akaróknak. Tavaly 25-en jártak különféle középfokú iskolába, kilencen főiskolára, egyetemre, 56-an a széles választékú tanfolyamokra, ami heti négy délutánt vesz igénybe. A nem helyben lévő tanfolyamokra utazási költséget is térítünk, tanulmányi szerződést kötünk. Fizetjük a tanfolyamok tandíját, előfordul, hogy egy főnek ez például 16 ezer forint. Pótoljuk a munkakiesésüket. Mégsem ritka eset, hogy nem sokkal végzés után elmennek a vállalattól ... Akik elvégzik a nyolc általánost, általában nem jutnak különösebb munkahelyi, anyagi előnyhöz, persze, vannak kivételek. Amennyiben második szakmát szerez az illető, az órabére minimum 50 fillérrel emelkedik. Magasabb szintű végzettségeknél eleve más bér- kategóriákba kerülnek. Általában azokat a továbbtanulási kérelmeket támogatjuk, sőt kezdeményezzük, amely vállalati érdek is. Aki ilyen végzettséget szerez, annak az előbb utóbb azért a bérében is jelentkezik. Nekünk több szakmával rendelkező dolgozókra van nagy szükségünk.

Érdemes

tanulni

Baranya megyei Húsipari és Állatforgalmi Vállalat, Éles Gyuláné, oktatási előadó: — Ez év januárjában 1090 volt a vállalati létszámunk. 59-en felsőfokú végzettségűek, 220-an középfokkal, 673-an nyolc általánossal rendelkeznek, s 138- an nem végezték el a nyolc osztályt. Zömében fiatalok ez utóbbiak. A vállalatunk indít felnőtt szakmunkásképző tanfolyamokat, amelyeknek feltétele a nyolc osztály. A mi érdekünk is, hogy minél több szakmunkásunk légyen. A segédmunkások kedvét ez iránt nagyon nehéz felkelteni. Mivel általában teljesítménybérben dolgoznak, az általános iskola elvégzését órabérben nem tudjuk dotálni. Viszont minden szinten egyszeri jutalomban részesül az, aki eredményesen elvégez valamilyen iskolát, tanfolyamot. Sokan tanulnak közép- és felsőfokon. Vannak másoddiplomásaink is. A tanulmányi idő alatti munkaidő- és egyéb kedvezményeket biztosítjuk. Már-már nehézséget jelent a vállalatnak a munkaidő- kiesések, stb. pótlása, de azért mindenkit a tanulásra biztatunk.

— Sok az ösztöndíjasunk, ennek mértéke a tanulmányi eredménytől is függ — mondja dr. Tóth Jánosné, a személyzeti osztály vezetője.

— A segédmunkásoknál megpróbálunk az önérzetükre hatni, s minden évben kifüggesztjük a beiratkozási felhívásokat, de nem sok eredménynyel — teszi hozzá Éles Gyuláné.

A

z elhangzott vélemények figyelemre méltóak, bár nem formálódhatott ki belőlük a leghatásosabb megoldás. Fontos az a javaslat, hogy ki kellene dolgozni a különböző iskolai formákban az egységesebb követelményrendszert. A két említett vállalat gondjai ízelítőt adnak az általános problémákból, s azt bizonyítják: hiába az intézményesített támogatás, ha nincs személyes indíttatás a tanulásra. Nagyobb tekintélyt kellene szerezni az általános és szakmai műveltségnek — erkölcsileg, anyagilag is.

Barlahidai Andrea

Á mesterség szeretete

Kiállítás a baranyai népi kézművességről

Népi kézművesség Baranyában címmel egy lenyűgözően szép kiállítás állt — mindössze tíz napig — a Pécsi Galériában. Mintegy húsz népművész, népi iparművész, falusi környezetben működő kézműves mesterember munkásságából, a mesterségek jellegzetes darabjaiból válogatva rendezte meg a téma reprezentatív kiállítását Lantosné Imre Mária néprajzos muzeológus.

A kiállítás rendező elvében egészen ritka megoldást követ: a tíz-egynéhány népi kismesterség legszebb tárgyait, portékáit Lantos Miklós képei, a mesterség fázisait, folyamatait, környezetét, munkafogásait és alkotóit ábrázoló kinagyított fotók kísérik végig. Mindkét kiállítási anyag megállna önmagában is. Együtt, a kiválasztás ritmusában és az összetartozás harmonikus egységében a befogadás többrétegű, különös élményét nyújtják. Bemutatják a megye hajdan virágzó, ma már utánpótlás nélküli kézművességének ágazatait (klumpakészítő, kézihurkoló, mézeska- lácsos, bocskorkészítő), s azokat is, amelyek a kor divatja, városi igényei alapján új reneszánszukat élik (pl. a székgyártó, szövő, gyertyaöntő, kékfestő kismesterek munkáit).

A paralel módon szerkesztett és összekapcsolt kiállítási anyag ismereteket nyújt; megadja a rácsodálkozás örömét, ízlést alakít és gyönyörködtet.

Harmóniát árasztó kettőssége a rendező és a kiállító művész kiváló formaérzékéről, lényeget látó és lényeget kiemelő adottságairól, magas szintű tudásáról, fölkészültségéről árulkodik.

Lantos Miklós nevét évtizedek óta mint a hazai néprajzi emlékek, a népi építészet s a népi kultúra tárgyalkotó művészetének érzékeny vénájú, s mondhatnánk, „leletmentő” elhivatottságú fotóművészét ismerjük. A falusi építőművészetről szóló Fából, kőből, sárból című önálló kiállítása néhány éve Budapesten, a Néprajzi Múzeumban ugyanazt a vizuális élményt fogalmazta meg, amely a mesterségbeli folyamatokat ábrázoló képeiből ezen a kiállításon is felénk sugárzott. Az eltűnt, megváltozott falusi életforma kihunyó- ban levő vagy átalakuló mesterségeinek, illetve e mesterségek egy-egy rekvizitumának megörökítését — a tizenkettedik óra utolsó perceiben.

Lírai pillanatok ezek. Kifejezik a mesterember viszonyát élete lényegéhez és tartalmához, csakúgy, mint az urbánus ember, a művész viszonyát a letűnt életforma értékhordozó emlékeihez. A képek egységes fő motívuma: a mesterség szeretete, az alkotóihlet pillanatai. Ez jelentkezik művészi erővel a fények és árnyak játékában, a kiemelt arcélekben, a korongoló kézfej erezetében;

a kékfestőmester mozdulatában, tekintetében; a hátak enyhe íveiben; a mézesbábos néni tésztanyújtó karjában, s a képsor végén, az elárvult műhelyben ... Mester és környezete; szerszámok, eszközök. Szőttesek és szövő népművészek; kékfestő viseleti darabok és gyékénysás-ülőkéjű székek Ófaluról: évszázados formák - a mai élet, a modern lakás legszebb darabjaiként.

A kiállítás önmagáért szólt. Sajnos, múlt időben ... Technikai okokból le kellett bontani hét elején. Nagy kár, hisz sokan szerették volna még látni vagy újra megnézni. Ez a kiállítás még legalább egy hónapot elbírt volna. Sőt akár állandó kiállításként is nagy szolgálatot tehetne valahol.

Csalódottságunk nem új keletű. Pár éve a nagyapáink korát idéző dokumentumkiállítást egy hét, ezt tíz nap után szüntették meg, éppen amikor már kellően híre futott.

Mindkettőt jó lenne még egyszer látni. Esetleg alkalmasabb helyen, átgondoltabb ütemezéssel, a témához méltó időtartammal.

W. E.

A képernyő ßf&tt

Múzeum

Az elmúlt hét műsorai közül több is írásra, sőt dicséretre csábít: a csütörtök este bemutatott „Királygyilkosság'' vagy a vasárnap esti „Szent Kristóf kápolnája” — mégsem ezekre esett a választásom, hanem a „Péntek esti randevú”-ra, az ifjúsági szerkesztőség műsorára. Ez is főműsoridőben ment, így hát remélhetőleg sokan látták, bár az is igaz, hogy ez alatt a 2-esen Gogol „Re- vizor”-át adták, Gothár Péter rendezésében. Azt nagyon sajnálom, hogy a „Péntek esti randevú” címszó alatt soha sincsen, még az RTV-újságban sem föltüntetve az a téma, amiről éppen szó lesz — pedig éppen a múlt heti téma az oka annak, hogy a már említett két kiváló műsor helyett emellett döntöttem.

A témaválasztás telitalálat volt és nagyon is aktuális. A hatvanöt perces műsorban a múzeumokról, pontosabban a múzeumlátogatásról — és nem látogatásról — volt szó, s arról, hogyan érhetjük el, hogy gyermekeink múzeumjárók legyenek. Ez utóbbi volt a műsor elsődleges célja, de arról is szó esett, miért nem szeret igazán múzeumba járni sok felnőtt sem. Pedig mit szolgál a múzeum? Lássuk A magyar nyelv értelmező szótárát: „Művészi alkotások, ill. az egyes tudományok körébe tartozó tárgyak, emlékek gyűjtésével,

kiállításával, helyreállításával, fejlődésük bemutatásával foglalkozó intézmény, amely a kulturális tömegnevelést és a tudományos kutatómunkát segíti elő." Precíz fogalmazás. A kulturális tömegnevelést azonban az elidegenített, csupán passzív szemlélésre kitett tárgyak nemigen segítik elő. Ezt elég pontosan fejezte ki a műsor egy felnőtt meghívottja: taszított bennünket, hidegnek találtuk, nem mertünk bemenni. Végül is, hogy múzeumlátogató lett belőle és munkatársaiból, azt egy tárlatvezető egyéniségének, jó munkájának köszönhetik. Mit tehetünk, ha az embereket nem vonzzák, nem elégítik ki a holt tárgyak? Mit tehetünk, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk? E kérdéseket tették föl a műsorban is, s többé-kevésbé válaszoltak is rájuk.

Valóban, az egyik kulcsember a tárlatvezető, de ahhoz, hogy egy ember még gyermekkorában megszeresse a múzeumokat, ahhoz az ő személye nem elegendő. Több minden kell; éppen ezért sok helyen sok ötletet kitaláltak, közülük is kiemelkedő és — sajnos — egyelőre egyedülálló a kecskeméti példa. A múzeumi műhelyben az a foglalkozásvezető célja, hogy a kiállított tárgyakat újra használható dolgokká változtassa, mégpedig a gyerekek kezében. Ez az

a hely. ahol a kiállított tárgyakhoz nyúlni kötelező. „Gyerekek, meséltessük meg ezt az íjat” — mondta, miközben az íj ott volt a gyerekek keze ügyében, ismerkedtek vele, s közben megtanulták azt is, hogy kik és mikor használtak ilyet. És sokkal többet tudtak meg történelmünkről ily módon, mintha végigvezették volna őket a termeken, s mesz- sziről megnézhették volna az íjat is. Akkor tényleg holt tárgy marad, s elidegenedett. Márpedig, sajnos, nálunk egyetlen múzeumban sem szabad hozzányúlni semmihez, s nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy az imént említetthez hasonló szakkörbe elvetődik. Külföldön nem így van. Sok mindenhez hozzá lehet nyúlni, bele lehet ülni, s ha valami különösen érdekli a látogatót, saját maga — és nem a teremőr néni! — megnyomja a videokészülék gombját, s máris láthat egy rövid oktatófilmet arról, ami épp előtte áll. Nálunk is meg kellene hagyni mindenkinek az önálló felfedezés örömét, s így életre kelhetnének a tárgyak. Ez fontos, hiszen valamennyi kultúránk szerves része, s ezek megismerésénél, megkedvelésénél kezdődik valahol a hazaszeretet, ahogy ezt egy muzeológus mondta a műsorban.

Dücső Csilla