Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)
1984-11-17 / 316. szám
Molnár Zoltán: Pákolitz István: Bagolytrombita Fenti címmel most jelent meg Pákolitz István-új gyermekverskötete a Móra Könyvkiadó gondozásában, Köllő Zsuzsa rajzaival. Ebből adunk ízelítőt. Gombóc A fazékban öt-hat-hét nyolc gülüfejű túrósgombóc gebickélve bugyborékol, kiugrana a fazékból: jó forróviz csiklandozza, s mintha felvonón utazna, föl-alá-fut, végesvégüi a szűrőkanálba szédül; egymás hegyén-hátán gurul a nagytálba, hol szótlanul ücsörög az öt-hat-hét-nyolc gülüfejű túrósgombóc. Hakapeszik Marci szája tátva marad a látványra: gombóc, be nyolc I Nagyétvágyú kistakompóc, gülüfejű, mint a gombóc. Bagolytrombita A bagolyfi trombitálna hogyha volna trombitája; ám ha trombitája lenne, örömöt nem lelne benne: sűrű szusszal úgyse győzné, a hars kakas lekörözné. A bagolyfi huhog tovább, áthuhogja az éjszakát; nappal, odújába bújva, álom-trombitáját fújja, míg szerte nem fújja álmát — s keresgéli trombitáját. Altató Rozmaring-ágra hajlik az este; csillog a csillag valahol messze, valahol messze, valahol távol, színarany fénye- varázsa lángol. Nékem a csillag messze volt, messze, hiába nyúltam érte ezerszer, de ahogy nézem, ahogy most látom, közelebb van már csillagos álmom. Amit én vágytam égve-repesve: néked egészen közel a messze; közelest csillog csillaga fénye, szárnyad növesztve mcjd csak eléred. Ablakosvendég A lila-kék alkony-égen délre húz a vadliba-ék. A házeresz — holdújultán — jégcsap-kecskeszakállt ereszt. Hajnalonta gatyásgalamb pütykörészik ablakomban. Karácsonykor csipegethet foszlós fonott kalácsomból. il gázló Ezt a magyar gázlót mintha egyszer én már elmeséltem volna. De nem úgy, ahogy kell. Biztosan frissiben, ahogy hazajöttem arról a nagy utazásról; még talán meg sem emésztettem; szabályosan, tisztelettel, főhajtással. Azóta sokat beszélgettem barátaimmal akkor tapasztalataimról. Erről a dologról is. S ahogyan telik az idő, mindenből más tűnik fontosabbnak, megjegyzendőnek. Most először az öreg jut eszembe. Az öreg, aki kísért Irkutszkban, az alumíniumgyári veterán. A polgárháború alatt még komszomolista volt, amikor a város alatt megjelent keletről Szemjonov atamán. Nagy serege volt, amilyet a Távol-Keleten csak össze lehetett gyűjteni. Az ir- kutszki szovjetnek meg semmi ereje; hiszen addig nem volt arra szükség, hogy otthon tartsanak fegyveres alakulatokat. — Itt, ezen az utcasarkon, ezeken a köveken vonultak el előttem a vörös ördögök, a magyar huszárok! — magyarázta, s mutatta is az ujjával az utcaköveken. A hadifogolytáborból kiszabadult magyarokat látta, akik akkorra mind huszárok voltak, akármilyen gyalogos, vagyis baka volt is addig valamelyik. Honnan volt lovuk? A saját lovaikon ültek — mesélte az én egykori komszomolistám. Elég naiv voltam, hogy elkezdtem vitatkozni vele: ugyan, hol tarthatták volna meg fél-Euró- pán, fél-Ázsián ót a saját lovaikat? A fogolytáborban? Ma már tudom, hogy jogosan rosszalta a kételkedésemet. Ő mesélte, ő tudta. S olyan lelkesen és pontosan mondta el a magyar huszárok történetét, mintha csak egy lett volna közülük. A számokra, amiket mondott, én már nem emlékszem. Szemjonovék sokan voltak; őróluk tud a történetírás. A magyarokról senki nem tud hiteles számszerű adatokat. Ez fiz én öreg barátom még tudott. A lényeg, hogy a nagyon kevés ment a nagyon sok ellen. — És felvették velük a harcot? — De fel ám! No nem, persze, hogy nem tudták őket megállítani. De igencsak erős borsot törhettek az orruk alá, mert attól kezdve Szemjonovék nem hagyták el a nyomukat. A magyarok vonultak visz- sza, a fehérek nyomultak utánuk. Nem emlékszem, hogy az öreg a magyarok parancsnokának a nevét mondta volna. Nem lehet tudni, milyen katonai képzettsége volt. Annyi esze mindenesetre volt, hogy nem Irkutszkba, a városba vonult vissza, nem vitte be maga után a rettenetes megtorlókat. A magyarok északra vonultak vissza, a tajgába. Ott mi vagyunk otthon, gondolta Szemjonov, és ment utánuk. A sok meg a kevés aránya nem változott. ütközet... visszavonulás ... üldöző és üldözött be az őserdőbe, a tajgába, mind mélyebbre. Az öreg megmagyarázta, hogy ezzel lényegében a magyarok végre is hajtották a rájuk bízott feladatot: meg- védték Irkutszkot, maguk után húzták az ellenséget az őserdőbe. Ö erről a harcok közbeni visszavonulásról — vagy a visszavonulás közbeni harcról, harcokról; úgy emlékszem, többet is mesélt. Gondolom, kitelne belőle egy kalandfilm izgalmas sztorija. Rajtaütések, ütközetek. Agyafúrt távolság- tartás, egérútnyerés a bekerítésből. Ezeket én most nem mesélem el, hiszen úgysem lehetne egészen hiteles. A hiteles csak maga a tény, a lényeg. Az ellenforradalom egyik jelentős hadvezére, nagy hadsereg élén nem a forradalom keleti nagyvárosát foglalja el. Megtehetné, puskalövés nélkül. Hanem néhány száz, hadifogolytáborból toborzott, in- nen-onnan öszeverődött, éhes és rosszul felfegyverzett, magát mondhatni szélhámosmódon lovaskatonának megjátszó éhenkórászt hajszol a tajgába, pocsékolja a legnagyobb kincset, az időt; hiszen a forradalom közben átcsoportosíthatja erőit, felvonulhat vele szemben. A város közben izgalomban ég. Hírek és rémhírek kavarognak. Vajon meddig bírják a magyarok? Meddig bírják az éhezést? Meddig bírják az őserdei viszontagságokat? A számukra szokatlan hideget? Tudhatják, micsoda hadsereg követi őket. Vajon mikor fogy el az utolsó töltényük? Mikor adják meg magukat? Hiszen ezek egyszer már mind voltak foglyok; valószínűleg nem szokásuk a végsőkig harcolni. Izgatottan mesélő veterán forradalmárom kamaszfővel végigélte ezeket a kétségbeesett, lázas időket; a város lakosainak szorongását. A szörnyű napokat. Heteket. A hírekre várakozást. Megdöbbentő, hogy a magyarok még mindig viszik magukkal az ellenséget a tajgába. Ök közben megették a lovaikat. Hiszen úgyis elhulltak volna, s úgysem volt más megenni valójuk. S az őserdőben úgysem lehet lóval sem gyorsabban 'haladni, mint gyalog... Különösen ezeknek a bakáknak ... gondolom én a történet hallatán. Biztosan nagyon tetszett nekik a szerep, amikor lóra ülhettek, megjátsz- hatták a huszárt. S biztosan nem keresték a mindenáron való megütközést a sokszoros tömegű üldözőkkel. S még biztosabban kikívánkoztak már az őserdőből a látható ég alá. De csak mentek beljebb és beljebb a tajgába, északra. Szemjonov toporzékolt, a katonái a fogukat vicsorgatták. S a magyarok megették a Lenkey Zoltán rajza legutolsó lovakat. Már tudták, hogy nincs tovább. Ellőtték a legutolsó töltényeket. És eljutottak a gázlóig. Nem emlékszem, mondta-e az öreg, hogy mi volt a gázló jelentősége. Ha mondta, akkor is elfelejtettem. Azok a magyarok biztosan úgy hitték, hogy valamiért fontos a gázlót megvédeni. Ahol gyalog is át lehet kelni az Angarán. Talán azt gondolták,, ha átengedik a fehéreket a gázlón, kinyitják az ellenforradalomnak a forradalmi ország védtelen ablakát. Betódulnak rajta a bosszú vad lovasai... Lehet, hogy ezt gondolták, s lehet, hogy ez igaz is volt. De lehet, hogy ezt csak képzelték. Vagy nem is képzelték. Mindenesetre azt gondolták, hogy ezt a gázlót meg kell védeniök. De nem volt mivel. Csak a töltény nélküli puskák szuronyai voltak. Nem tudom, volt-e egy utolsó gyűlés, amelyen határoztak. Nem tudom, hogy vitatkoztak-e. Nem tudom, emlékeztek-e egyáltalán arra, hogy miért álltak a forradalom mellé? Gondolták-e, hogy valakik valaha , talán hazajutnak, s felosztják a földeket, és elfoglalják a gyárakat? Állíthatnám is éppen. De mondom, nem tudom. Csak a tényt tudom. Beálltak a gázlóba. Szuronnyal, karddal. Mit vártak? Mit gondolhattak? Csak egyet; a hetek óta ingerült, felbőszült ellenség most már teljes bizonyossággal utoléri őket. Egyetlen lövést sem adhatnak le rájuk. Nincs mivel. Csak a szurony, csak a kard. Csak a kínos, szaggatott véres húsú halál teljes bizonyossága. És azzal az egy szál meztelen vassal szúrtak és vágtak életük utolsó pillanatáig. Nem tudtak annyit szúrni és vágni, hogy ne jöttek volna rájuk mindig többen. Azok is szúrtak és vágtak. A végén sincs semmi cifráz- nivaló. Nem ismerjük a megindító részleteket. A tényt ismerjük. Valamennyien elestek. Az én öreg irkutszki komszomolistám könnyes szemmel mesél; bámulom, hogyan mesél valaki, aki nem a mi népünkből való, ilyen áhítattal és csodálattal a magyarokról. — Ezt itt mindenki tudja? — Azt a gázlót azóta magyar gázló-nak nevezik. Emlékmű őrzi azoknak a magyaroknak az emlékét, akik megmentették Irkutszkot. Vajon hány ilyen emlékmű van a nagyvilágon? Tolsztoj egykorú háborúellenes írása magyarul Október végén ülésezett ai X. magyar békekonferencia. A béke ügye mindenkor foglalkoztatta az embereket, nemcsak az egyszerű honpolgárokat, hanem a politikusokon kívül elsősorban az írókat és művészeket egyaránt. Most véletlenül fölfedeztem, hogy a világirodalom óriásának, Tolsztoj Leónak van egy elfeledett kis műve, inkább röpirata, amelynek címe: „Eszméljetek!'' A könyvet orosz eredetiből fordította, előszóval ellátta: Schmitt Jenő. Megjelent Budapesten, Sachs Frigyes kiadásában, 1905-ben. A könyvecske 96 lapos, melynek elején az Előszóban Schmitt Jenő méltatja Tolsztojnak e kis művét. Ki volt Schmitt Jenő? Morvaországi születésű, magyar származású filozófus, 1851-ben született, és 1916-ban halt meg Berlin mellett 65 éves korában. A pesti egyetemen 1888-ban avatták bölcsészdoktorrá. Ugyanezen évben a berlini filozófiai társaság által kitüntetett német nyelvű művével vonta magára a figyelmet. („A hegeli dialektika titka.") Hat évig Pesten könyvtárőr volt, de állásáról lemondott írói szabadsága biztosítása végett. „Eszményi anarchista" tanait írásaiban és lapjaiban („Állam nélkül” és „Erőszaknélküliség”), valamint élőszóval az alföldi parasztság körében hirdette. Feltűnést keltett sajtópere fölmentéssel végződött, ezután áttette munkásságát Németországba. Schmitt filozófiája az ún. „újgnoszticizmus” volt, amelyben keleti teozófiai tanok, anarchista eszmék, Tolsztoj és Nietsche gondolatai keveredtek össze. Schmitt Tolsztojjal állandó levelezési viszonyban állt, sőt Tolsztoj munkatársa is volt Schmitt lapjainak. így kerülhetett kezébe a nagy orosz írónak ez a röpirata, „Eszméljetek!”, — mely az 1904— 1905. évi orosz—japán háború idején íródott a háború ellen és a béke mellett. A forradalom már megérett és 1905- ben ki is tört Szentpéter- várott, alkotmányt követelve a cártól. A cári csapatok veresége és az általános elégedetlenség megadta a jelt a forradalom kezdetére. Az orosz forradalom hírei Magyarországra; is eljutottak. Ilyen légkörben fordította le és adta tüstént nyomdába Schmitt Jenő Tolsztoj háborúellenes röpiratát, amely így Budapesten már 1905-ben napvilágot látott. Schmitt az Előszóban azt írja, hogy a nép akkor fogja megérteni Tolsztoj szavát, ha „mindenféle nyomorúságát az általános és kivétel nélküli emberszeretet vallása gyógyítja meg. (. ..) Legszentebb feladatunk tehát a szent tudásnak, a tiszta és általános emberszeretet vallásának a terjesztése és az életben való követése.” Lássuk most Tolsztoj művét. Igen érdekesek azok a mondások, melyeket Tolsztoj ismert íróktól, filozófusoktól idéz a háborúról. Hadd közöljünk ezekből néhányat. — „A háborút a mi korunkban többre becsülik, mint ré- gente. Egy zseniális gyilkos, Moltke (a porosz nagyvezérkor tagja, később főnöke) ezeket mondta: »A háború elemet képez az istenalkotta világrendben ... Háború nélkül elposványosodnék a világ ...« Tehát 40 ezer ember egy seregbe egyesül, és ezalatt pedig otthon éhen halnak szüleik, feleségük, gyermekeik ..." (Cuy de Maupassant) — „Ha van becsület a népekben, úgy nevetségesen hangzik az, hogy ezt a becsületet háborúk révén kell fenntartani.” (Anatole France) — „Gyakran azért támadja meg az egyik uralkodó a másikat, mert fél, hogy a másik támadhatja meg őt. Néha azért kezdődik a háború, mert az ellenség túl erős, néha meg azért, mert túl gyönge." (Swift Jonathan) — „Van-e nagyobb dőreség a világon, mint az, hogy egy embernek joga van engem agyonütni, mert az, illető a folyó másik partján lakik...” (Pascal) — „Kevéssé igaz, hogy a föld . vér után szomjazik. (...) A föld csak üde eső után szom- júhozik a folyói részére, és tiszta harmat után a virágainak.” (Allred de Vigny) — „Az összes embereknek egy a származásuk és egyenlő törvény és egyenlő sors uralkodik felettük.” (Mazzini Giuseppe) — „Joggal mondhatjuk, abban az órában érkezett el Isten országa, mikor azt az elvet valahol felfedezték, mely által az egyházi hit lassanként észvallássá alakult." (Kant) Most pedig álljanak itt Tolsztoj gondolatai az említett röp- iratból: —- „Oly nagy ai verseny az államok között, amely végtelen hosszú háborúhoz, vagy általános süllyedéshez, vagy pedig mindkettőhöz vezet; tudni kellene, hogy a háborúk milliárdokat, tehát mérhetetlen emberi munkát pocsékolnak el céltalanul.” —• „Mintha nem is léteztek volna az írók százai, kik erősen harcoltak a háború esztelensé- ge, haszontalansága ellen." — „Világköztársaságot lehetetlenség alkotni az európai államokból ... Nemzetközi bíróságot a nemzeti ellentétek elbírálására? Ki fogja e bíróság határozatának alávetni magát, ha milliók vannak feqyverkészenlétben? Általános lefegyverkezés? Ki kezdje?” — „Mindenekelőtt a tudósoknak kell megérteniök, hogy az általános testvériség elve és e törvény: »Amit nem akarsz, hogy neked tegyenek, te se tedd azt mással«, nem egyike az emberi ész számos eredményeinek, hanem minden más képzeleten felülemelkedő tétel ..." — „A kétely, hogy tetszik-e Istennek a gyilkolás, mind hatalmasabb lesz, el nem fojtható semmivel, és mindinkább terjeszkedik. Ez ama tűznek szikrája, mely lobogni kezd. Ezt tudni és érezni nagy öröm. Jasnaja Poljana, 1904. máj. 8.” Dr. Szántó Károly HÉTVÉGE 9.
