Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)
1984-11-17 / 316. szám
ifali emlékezik Szemtanuk Az elsők között felszabadult baranyai település Néha bajba jutunk a földrajzi nevekkel. Nekünk baranyaiaknak az Alföld van a Dunán túl. A közigazgatási határok még bonyolultabbá teszik a helyzetet. A Mohácsi-sziget a Duna főágának bal partján van és egyik fele Baranyához, a másik Bács- Kiskun megyéhez tartozik. Közvetlenül a folyó bal partján, Dunaszekcsővel szemben fekszik Dunafalva, 1400 lakosú község. Megközelíteni kompon, csónakkal vagy nagyot kerülve a bajai hídon át lehet csak. Majd tíz kilométeres folyóparti határával, laza beépítettséqű település- szerkezetével alföldi jellegű község. A helybeliek úgy tartják, két megye határára szorultak. Dunafalva azonban mindig is baranyai település volt. Sőt! Néhányszáz évvel ezelőtt a folyó fő ága a jelenleginél 5 kilométerrel beljebb, a falutól keletre húzódott. Az utóbbi században Dunafalva a folyó innenső partján lévő Dunaszekcső- höz tartozott, s csak 1954- ben lett önálló tanácsú község. így volt ez 1944 őszén is és nagy valószínűséggel ennek köszönhető, hogy Baranya történelmében szinte teljesen elsikkadt az a tény: Dunafalva volt az egyik első baranyai település, amelyet a szovjet csapatok felszabadítottak, október 24-én, tehát jó néhány héttel Mohács és Dunaszekcső előtt. özvegy Soós Jánosné, Kati néni is maholnap tölti be 72. évét. 1944 őszén 31 éves fiatalasszony volt, s kisfia is már 11 éves. — Mint akkoriban, október 24-e estéjén is elsötétítés volt — meséli. — Tizenegy óra körül járhatott az idő, amikor zajt hallottam az utcáról. Idegen hangokat. Először azt hittem, hogy a németek, vagy csendőrök jönnek munkaszolgálatra embereket szedni. Kinéztem. Magyar katonaruhában voltak, de más nyelven beszéltek. Szóltam a nagybátyámnak, aki elsőre nem akarta elhinni, hogy ezek már az oroszok. Úgy háromnegyed óra múlva bezörgettek a szomszédba, mert volt ott, aki oroszul tudott, s azt elvitték tolmácsnak. Nem sokkal később hozzánk is bejöttek s ezek már nem magyar katonaruhában voltak. Magyarázták, mutogatták, végül is megértettük, hogy sült csirkét akarnak és hogy három óra múlva jönnek vissza érte. így is lett. De akkor is, később is, folyton mondogatták: „ne bojsze, ne bojsze”. Másnap reggel egy tisztet meglőttek a töltésen. Meg is halt, ott temették el a haranglábnál, Akkor mondták, hogy menjünk el a faluból 5 kilométerre, mert kezdődik a roham. Lőttek is a túlsó partra, azok meg onnan vissza. Szombaton a németek aknavetőkkel lőtték a falut Székeséről. Az egyik akna egy ház udvarára csapott be: hét Haraszti Károly és felesége Majd negyven éve él Du- nafalván Szilágyi Béla, ma már nyugalmazott iskola- igazgató. 1972 óta írja a falu krónikáját. Nem volt részese az 1944. október végi eseményeknek, hiszen 1946- ban került a faluba, de jól ismeri a történetet és készségesen segített a szemtanúk felkutatásában, A negyven évvel ezelőtti napokban mindenkiben a személyes élmények legérdekesebbje maradt meg, s ezeket képtelenség eseménykrónikává össze- ileszteni. Közvetlen hadtörténeti vezérfonalat sem lehet segítségül hívni, hiszen Dunafalvának nem volt katonai ielentősége, s komolyabb harcok neh> is folytak határában. Sem magyar, sem német alakulat nem volt a faluban, csak a folyó töltésén iárőrözték csendőrök és német felderítők. Mégis azokban a negyven évvel ezelőtti október végi napokban Dunafalván is estek el szovjet katonák, akadt jó néhány sebesült, s a túlpartról irányított német aknatűznek volt egy polgári áldozata is. Dunafalva földrajzi helyzete miatt különösképpen zárt, magába forduló község és közösség. Lélekszáma az utóbbi évtizedekben 800 fővel csökkent. A fiatalok elköltöznek, a faluban tavaly például több mint kétszer annyian haltak meg, mint ahányan születtek, a lakosság körében egyre inkább az idősek növekvő aránya dominál. Läufer László felvételei lovat agyonvágott és három katona megsebesült, meg a gazdaasszony. S emlékszem, a tanyáról jöttem hazafelé, amikor a falu végén, a Vin- céék háza előtt vágott be az akna. Az egyik katonát eltalálta. Ott halt meg az udvaron. Nagyon fiatalka volt még. Az anyját szólít- aatta szegény:- „mamka, mamka”. Mikola Józsi bácsi 74 éves, akkoriban tehát harmincnégy volt. Jó kedélyű ember, szerteáoazóan meséli emlékeit. Készséaesen megmutatta azt a házat is, ahol a szovjet alakulat parancsnoksága volt. — Éppen a határból jöttem. Jó késő este már, aznap végeztem a búzavetés- se’l. 11 óra körül járt, amikor beállított Koller János egy partizánfélével, s mondja, hogy itt vannak az oroszok. Aztán kiderült, hoay mit is akarnak tőlem: azonnal- el kellett vinnem kocsin két orosz katonát Baiára. Az azt követő napokban többször kellett vinnem, vezetnem orosz katonákat hol ide. hol oda a szigeten és az Alföldre. Amikor meq éppen nem úton voltam, muzsikáltam nekik. Tizenhárom évesen már helybeli zenekarban cimbalmoztam, később trombitálni is megtanultam. Játszottam nekik csárdást, kerinqőt — mert ilyenpket kértek. A cimbalmomat telirakták dohánnyal, cigarettával, cukorral. Haraszti Károly és felesége számára különösen emlékezetesek a negyven évvel ezelőtti napok: akkor voltak jegyesek. Haraszti Károly 62 éves, a dunafalvi termelő- szövetkezet műhelyvezetője volt nyugdíjazása előtt. S évtizedek óta mellékállásként községi mozi gépésze, felesége pedig a mozipénztáros. — Tulajdonképpen mi 1944. októberétől számítjuk a házasságunkat, bár a háborús idők miatt a hivatalos esküvő 1945-ben volt. Talán nem túlzás: számunkra ágyúszó adta a lakodalmi zenét. Tizenkilenc éves voltam, a férjem 22. Fiatal lány létemre úgy éreztem, joggal tartottam a katonáktól, bármelyik oldalon harcolnak is. Á Jankovics uradalomhoz tartozó Telek-pusztára menekültünk, s igyekeztem öregasszonynak öltözni. Kiderült, hogy a Telek-puszta melletti erdő tele van orosz katonákkal, s az is, hogy hiába próbáltam öregasszonynak öltözni, felismerték, hogy fiatal vagyok. De ebből sem lett semmi baj. A jószágigazgató házában székelt egy szovjet parancsnokság, s annak a konyháján kellett főzni so- kadmagammal. Ami meglepő volt, hogy ebédkor nekünk is oda kellett ülnünk a főasztalhoz, ezt megkövetelték — emlékezik Haraszti Károlyné. — Én katona voltam a magyar hadseregben egészen 1944 tavaszáig — meséli a férje. — Tűzmester — tűzszerészként Sümegen szolgáltam, amikor egy gyakorlaton kézigránát-köteg fel- robbantásakor elvesztettem az eqyik szememet.' Katona- viseltként nagyjából kiszámíthattam, mi várható egy megszálló hadsereg katonáitól. Nem volt ellenérzés bennem irántuk, s később inkább keMemesen csalódtam. Semmi elmarasztalót nem mondhatok róluk. Akkor sem, tekintettek bennünket ellenségnek, amikor azt a fiatal orosz tisztet a töltésen menekülő német felderítők lelőtték. Feilövést kapott. Telek-pusztáról én ayakran be- beiártam a fajúba, mert voltak több napos csendes időszakok. Részt vettem a sír megásásában is a harangláb mellett. Bodonyi Károly asztalosmester készített neki koporsót, s a kultúrház vörös színpadi fünnönyébe hurkolták a holttestet. Később 1946-hrm k!As*ö|< a koporsót, és elvitték Bajára. Balogh Ferenc két évtizede tanácselnök Dunafalván. 1944 őszén 14 éves kamasz volt. — Október elején sötétedés után Szeged irányából már lehetett látni az ágyúk torkolat-tűzének villanásait, de a hangjuk még nem jutott el idáig. Később azonban az ágyúdörejt hallani lehetett. A falut nem érte tehát váratlanul a szovjet csapatok bejövetele: készült is rá mindenki a maga módján. Sokan kiköltöztek a tanyákra. A faluban nem volt katonai alakulat, mindenki remélte, horjy itt nem lesz harc. De attól, mint kiderült, okkal tartottunk, hogy amint ide bevonulnak a szovjetek, a túlpartról, Szekcsőről qép- puskázzák, aknával lövik majd a falut. Október 24-én este párás, szemerkélő idő volt. A szovjetek Bátmonos- tor felől jöttek be a faluba, a mai Posta utcán. A sötét utcáról zaj, orosz beszéd hallatszott be. Apám, aki meqjárta a frontot, rögtön rendelkezett: pogácsát kell sütni, bort hozok, meqvendé- geliük őket. Nem sokkal ké•sőbb már dönaették is a kapunkat. Viharlámpával mentünk ki, s arra számítottunk, hogy a szovjet katonák bizonyos távolságtartással kezelnek bennünket. Meqle- pő volt. hogy a köszönés után sorba mind átöleltek bennünket. A mi házunkban is valamiféle parancsnokság vólt tisztekkel. Ők magyarázták el tolmács útján, mivel On. Soós Jánosné Mikola József Balogh Ferenc a faluban nem volt semmi ellenállás, nem tekintettek bennünket ellenségnek. Mint afféle izgő-mozgó, mindenre kíváncsi tizenéves hasonló korú társaimmal mindenütt ott akartunk lenni. így jelen voltam a szovjet tiszt temetésén, amellyel szinte egy- időben mindkét oldalról mindenféle fegyverből lőtték a másik oldalt. Egyébként a Dunafalvára bevonuló szovjet alakulat két századnyi erő lehetett, főként kozák lovasok. A környékünk és Telek-puszta inkább csak átvonulás közben pihenőhely lehetett a szovjeteknek, de egyben Dunaszekcsőn is lekötött német erőket. Abból, hoqy a szovjetek hordókat avűitöttek össze, arra lehet gondolni, hogy figyelem elterelésként a falu félletti szakaszon imitáltak áttörési kísérletet. Az igazi áttörés később Kiskőszegnél történt. A szovjetek elvonulása különösen emlékezetes marad. Vasárnap volt. A németek felderítő repülőaépet küldtek a falu fölé s utána olyan zá- rótüzet zúdítottak a falu határára, hoqy a szovjet csapatok csak sokadszori kísérletre tudtak kitörni. Sok sebesült volt, s tudomásom szerint két halott is. Köztük az a fiatal lovaskatona is, akit Kati néni említett. Én is tanúja voltam ennek az esetnek: a ló is halálos sebet kapott, de ahogy a katona kibukott a nyeregből, a kengyelbe beakadt a lóba, és a ló utolsó erőfeszítéssel íay húzta be a Vin- céék udvarába. Dunafalva október 24-én méltóképpen megünnepelte felszabadulása 40. évfordulóiát. Az ünnepségnek szovjet katonavendégei is voltak: Sziláavi Béla tollából ez is bekerült a falukrónikába, s közvetett élményei s 1946- ból. Igv mesélte: másfél évvel á falu felszabadulása utói? kerültem Dunafalvára. Az itt élő emberek háborús élménvei méa frissek voltak. Feltűnő volt, hoay mindenki csak jót, dicsérőt mondott a szoviet katonákról. Annak ideién maid minden háznak volt eavnéhány szoviet katonáin akikre megbecsüléssel emlékezhetett. Dunai Imre Kapitalista? Szocialista? A tulajdon sajátvsságai Aligha lenne hihető, hogy rabszolgatartó módszerek alkalmazásával vádoljanak bárkit is ma a világon, aki téglával építkezik, vagy feudalistá- nak mondanánk valakit azért, mert felszántja, megtrágyázza, beveti a földet, nem „kapitalista", aki automobilt használ; robbanómotort, villamos energiát, mint ahogy klerikálisnak sem nevezhető az, akinek dinamó van a kerékpárján, vagy növényeket nemesít. A világ legtermészetesebb módján használjuk a történelem folyamán bármikor is kitalált technikai, mezőgazdasági eszközökét, eljárásokat, tudományos felismeréseket. És senki sem minősíti vissza korunk fejlett társadalmait csak azért, mert mindegyikben van államhatalom, katonaság, rendőrség, ügyészség, bíróság, közoktatás, s mert a megtermelt javak részbeni vagy teljes elosztásához a pénzt használják. Az sem csökevényesí- tésre alkalmas érv, hogy a pénzt kölcsönzik, kamatot szednek utána, s ha van belőle elég, akkor kincsként felhalmozzák. Jut mindez eszembe arról, hogy manapság sokat beszélnek arról, hogy a magyar társadalom úgynevezett „kapitalista", „tőkés” módszereket vezet be a gazdaságirányítási rendszerébe: piacgazdálkodás, magánkezdeményezés, kötvény, értékpapírpiac stb. Arról most ne beszéljünk, hogy miért nevezik ezeket, s ezek használatát kapitalistának, merthogy bizony nem a kapitalista társadalom „termékei": egyik sem olyan valami, amit a kapitalizmus talált volna ki — legfeljebb a kapitalista társadalom tette őket általánossá, „bontotta” ki a benne rejlő lehetőségeket — hasonlatosan mondjuk a gőzgéphez. Már a régi görögök is játszottak a gőz munkavégző képességével, a kereket, ki tudja mióta használja az emberiség, s voltak energiöátala- kító eszközök Watt előtt is — egyik nélkül sem születhetett volna meg a gőzgép, mint speciálisan „tőkés” módja az energiaátalakításnak és -fel- használásnak. Az talán tehát nyilvánvaló, hogy gépet, találmányt stb. nem nevezhetünk feudalistá- nak, kapitalistának, sőt még szocialistának sem, csak azért, mert a feudalizmusban, a kapitalizmusban vagy a szocializmusban találták fel, tették általánossá. A már megismertre alapozódik a jelen kutatása, s a jövő felismerése is: a legmodernebb számítógépek is azon alapulnak, hogy az ember képes volt arra, hogy a természetben nemlétező fogalmakat „találjon” ki, nevezetesen a számokat, s azokkal műveleteket tudjon végezni. Egy újfajta (újfajta? - legföljebb leporolt és „modernizált”) idealizmus lenne, ha a kultúra évezredes eredményeit, mint természetest figyelmen kívül hagynánk. Azért, mert számunkra evidens, hogy egy meg egy az kettő, nem szabadna arról elfeledkezni, hogy az egy kecske meg egy kecske az két kecskétől eljutni az egy meg egyig (azaz a számok absztrakt használatáig), legalább akkora szellemi teljesítmény, mint megalkotni a relativitáselméletet vagy a kvantumtechnikát. Ahogy a számítógép feltételezi a. nulla és az egy ismeretét, úgy a modern társadalmak sem képzelhetők el az előző társadalmak „eredményei" nélkül. Ahogy a természettudományos felfedezések egymásra épülnek, s tartalmazzák a régit, mégha meg is tagadják- haladják azokat, ugyanúgy a fejlettebb társadalmak is tartalmazzák a letűnt társadalmak eredményeit,' újításait — mégha a felismerhetetlenségig is átalakulnak, közben: az emberiség történelme egymásra épül. Lehet akármekkora különbség a golyós számológép és a kompúter működése között, az az alapvető azonosság például elvitathatatlan köztük, hogy matematikai műveletek elvégzésére mindkettő alkalmas. Ugyanígy: hatalmas különbségek vannak a civilizáció társadalmai között: s nemcsak a rabszolgatartó és a feudalista, a feudalista és a kapitalista, a kapitalista és a szocialista társadalmak között, de még a kapitalista és kapitalista között is. Mennyire másként alakult a polgári fejlődés Angliában, mint Franciaországban, menynyire más viszonyok alakultak ki az emberek között, mennyire eltérő a két ország kultúrája: mégis alapvetően polgári (azaz kapitalista) társadalomnak mondható mindkettő. Az azonosságot pedig a tulajdon milyensége, annak működtetési módja, a megtermelt javak elosztásának mikéntje jelenti. Mint ahogy a társadalmakat is aszerint soroljuk: melyek a meghatározó termelési eszközök, ezek kiknek a tulajdonában vannak, s milyenek az elosztási viszonyok. S ezek bár lehetnek a legkülönfélébbek, egyben közösek: ez pedig az, hogy tulajdonra épülnek. Ami a golyós számítógép és a kompjúter számára a matematikai művelet, az a civilizált társadalmak számára a tulajdon. S a tulajdonnak vannak olyan közös sajátosságai, megnyilvánulásai, melyek minden tulajdonformában érvényesülnek, lettlégyen az a tulajdon- forma rabszolgatartó, feudális, kapitalista. Vagy éppen szocialista. Mint ahogy vannak specifikus jegyei is, mely csak az egyikre, vagy a másik tulajdonformára érvényes. Márpedig a szocialista tulajdon is tulajdon: ró is érvényesek a tulajdonra érvényes általános törvényszerűségek, — habár nem magántulajdon, de tulajdon. S természetesen rá más, és csak rá jellemzői törvények is jellemzőek — mert nem magán-, hanem szocialista tulajdon. Minden tulajdonnak az az alapvető „értelme”, hogy értéktöbbletet hozzon létre, a szocialista tulajdonnak is ez ad értelmet. De hogy érték- többletet termeljen e tulajdon, ahhoz működtetni kell, s e működtetésnek is 'vannak közös törvényszerűségei, függetlenüf a tulajdon feudalista, kapitalista vagy szocialista voltától. Attól,.hogy a kapitalizmus bontotta ki a magántulajdon működtetési lehetőségei közül a legtöbbet és a leghatékonyabban, attól még a tulajdon működtetésének meghatározott formái még nem kapitalisták. Illetve, „kapitalista" csákókkor, ha a magántulajdont segíti értéktöbblethez, ha pedig ugyanaz a törvényszerűség képes működtetni a szocialista tulajdont is, akkor már „szocialista”. Azaz egyik sem: nem a tulajdon formájához kötődik az adott módszer, törvény, hanem a tulajdonhoz magához. Az már inkább „kapitalista”, vagy „szocialista”, hogy a megtermelt értéktöbbletet miként osztják el, mint ahogy a megtermelés módja is joggal sorolható egyik, vagy másik tulajdonformához: nevezetesen, hogy milyen viszonyban állnak egymással a társadalom osztályai, rétegei. Az alapvető viszony pedig: vannak-e olyanok, akiknek magántulajdonában vannak a meghatározó termelési eszközök, vagy nincsenek. Korunk kérdése, hogy eldőljön: melyek a tulajdon működtetésének azon törvényszerűségei, melyek többé-kevésbé általánosak, azaz nem hagyhatók figyelmen kívül a szocialista tulajdon működtetése során sem: ez pedig csak a gyakorlatban dőlhet el igazán. A földet fel kell szántani, a magot el kell vetni, a termést le kell aratni, hogy legyen kenyerünk. Ezt meg kell tennünk majd akkor is, amikor nem lesz majd újra tulajdonos, semmilyen, s meg kellett tenni ezer éve is. Nem a vetéstől, aratástól lesz szocialista, mint ahogy nem attól volt feudalista sem, hanem attól, hogy földesúré volt a föld, s a jobbágy. S szocialista azért, mert magunkén aratunk magunknak. Bodó László
