Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)
1984-10-06 / 275. szám
Építőelemek Somogyból A winchester még mindig pontos Épülő házak a Táncsics Mihály utcában Házépítők A vojszlói újtelepen, a kővel leszórt út mindkét oldqián tetszetős házak sorakoznak. Néhány előtt már a kerítés is elkészült, a portán virágok nyiladoznak, sok épületet már bevakoltak, de jó néhányon még visszavon ez a munka. Deák Jánosék háza sincs még teljesen készen az Or- mánsáq utcában, de tavasszal már beköltöztek. Az építést 1983 áprilisában kezdték. — Igyekszünk minél előbb tető aló hozni az épületet, mert albérletben laktunk —, mondja Deák János, aki a Mecseki Szénbányák villamos üzemében műszerész. A kétszintes háznak egyelőre csak az alsó részét lakják, jelenleg hárman. Fiúk nemrég nősült, augusztus végén bevonult katonának, menyük velük él. — Típusterv alapján építettük fel a házat, sokszor erőn felül dolgoztunk. Anyaggal különösebb gondunk nem volt, a görcsönyi és a siklósi TÜZÉP-nél mindent megkaptunk, csupán a kisméretű tégláért kellett szaladgálnunk. Nagyon sok mindent magunk megcsináltunk, ez anyagilag rengeteget jelentett. Például a feleségem, aki női szabó, az ebédlőben a metlahilapokat tette le. Olyan szépen sikerült, a szakemberek is megcsodálták. Deákék úgy gondolták, ak. kora házat építenek, hogy oz alsó szinten ők laknak, a felsőn pedig a fiatalok. Eddig 780 000 forintba von az építkezés. ennek az összegnek a zömét az OTP-től kölcsönözték. — Nagy áldozat manapság házat építeni? — Sok lemondással jár, az biztos —, válaszolja Deákné. — Nemigen volt szabad esténk, hétvégénk, s kétszer meg kellett gondolni, hogy a pénzt mire fordítsuk. Hogy megbántuk-e? Nem, dehogy. Nézze, milyen szép tágas, világos. Azt elmondani nem tudom, hoqv milyen csodálatos érzés az embernek a sajátjában lakni! Sellyén, a Jókai utcában épített házat Szekeres László és édesanyja. Tizenegy évvel ezelőtt vették a telket, 1979- ben kezdtek a munkához, tavaly költöztek be. — Abban az ütemben tudtuk építeni, ahogy a pénz jött. Az öcsém a szomszédban vett telket, neki már családja is van, ő korábbon befejezte a munkát, de tulajdonképpen együtt építettünk. Ez nagyon nagy előnyt jelentett, összefogott a rokonság, sokat segítettek, különösen az öcsém — mondja Szekeres László. Az egyszintes sátortetős ház nem hivalkodó, de a belső elosztása praktikus. Háromszobás. étkezős, az éléskamra és fürdőszoba tágas, a konyhában öröm lehet a főzés, minden kéznél van. — Sok pénz ment rá, rengeteget dolgoztunk, de most nagyon jól érezzük magunkat —, mondja az édesanya. — Most már nyugodtan megnősülhet a fiam ... — Nehéz volt beszerezni az építőanyagot? — Bizony, sokat kellett szaladgálni. Betongerendáért például hónapokig mászkáltam, végül a hirdi gyárba mentem el —, válaszol Szekeres László, aki a sellyei termelőszövetkezetnél munkaügyi csoportvezető. — Persze így utólag elmondhatom, nem volt kár, hogy belevágtunk, hisz itt minden lehetőségünk megvan a nyugodt, kiegyensúlyozott élethez. Tulajdonképpen csak egy qondunk van: nagyon szűkös a telek. S az ember itt falun kell hogy gazdálkodjon . . . SzJeberth Mihály jutányos áron jutott a pécsi, Mecsek- oldali telekhez —, a nagybátyjától vásárolta. Hogy mi vitte rá a házépítésre? A tanácsnál és munkahelyén, o Baranya megyei Állami Építőipari Vállalatnál is volt lakás- igénylése, de nem sok jóval biztatták ... — 1982 áprilisában kezdtük a bozótirtást, s tavaly szeptember 23-án költöztünk be a házba. S ez idő alatt tulajdonképpen két házat csináltam, hisz közvetlenül mellettünk a meghalt bátyám családjának is fölépítettem a házukat. — Nagy erőfeszítés volt? — Óriási, hisz a kőműves- munka kivételével szinte mindent mi csináltunk. Szerencsésnek mondhatjuk magun. kát, hisz én is és a feleségem is építőipari cégnél dolgozunk, íay kedvezményesen kaptunk fuvart, darut, s a BÉV KISZ- szervezetén keresztül két házbontáshoz is hozzájutottam. — Anyagilag? — Volt megtakarított pénzünk, az új autómat eladtam, régit vettem, s a feleségemmel együtt az OTP minden létező kölcsönforrását kihasználtuk. A nagyon esztétikus, környezetbe illő, háromszintes épület néqyszobás. étkezős, két fürdőszobás, az alagsorban tá- qas műhely és garázs van. A vakolásra ezután kerül sor, ha elkészül, az uralkodó szín a fehér és a sötétbarna lesz. — Igen, nagy a ház, de mi már a jövőre gondoltunk. Fiúnk már iskolába jár... —, mondja Szieberthné. A ház padlásterében postagalambok tanyáznak, a ház möaötti lejtőn nagy gazdasági épület készül, ahol már most is galambot, nyulat. baromfit tartanak. A portára két gyönyörű kuvasz vigyáz. — Nyugodtan tarthatok állatokat, délutánonként, hétvégeken dolgozhatok a műhelyben, nem szólnak, hogy miért zörgők. Erre váqytam egész életemben — mondja Szie- berth Mihály. Egyedi gyártmányok készítésére alkalmas vasbeton és műkőüzemet hozott létre a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat. Elsősorban a magánlakás-építőket akarják kiszolgálni olyan kertek és lakások esztétikus kialakításához használható építőelemekkel, amelyeket a tapasztalatok szerint ma már széles körben igényel és keres a lakosság. Igényesen tervezett padok, asztalok, ülőkék, lépcsőelemek, kerítés- és lugasoszlopok, virágvázuk, szalonnasütők stb. készítését tervezik. Valameny- nyit tiszta, kemény mészkőzúzalékból, szürke, vörös és sárga színben, csiszolt, vagy fogascsákánnyal megdolgozott felülettel állítják elő., Roszprim Nándor Pécsi Sopiana Gépgyár msmsj. 1945 Importgépkiváltás — nehézségekkel Két brigád vállalta a konzervzáró sorozatgyártását A Twist Off angol Iconzervzárógép honosítását tavaly nyáron kezdte meg a pécsi Sopiana Gépgyár. Az első hét berendezés kialakítása probléma nélkül ment, mivel a külföldi partner ennyihez biztosította a legkényesebb alkatrészt, az öntvényeket. Ennek megszűnte óta az importkiváltás nem zökkenőmentes. A hazai alkatrész- és részegységgyártók, kisiparosok, ipari szövetkezetek nehezen hozzák a várt minőséget. Főként a bronz, az acél és alumínium öntéssel van baj. Előfordul, hogy csak a negyedszeri legyártás után kifogástalan a precíziós öntvény. Érthető, hogy a helyszíni beszerelésnél, kipróbálásnál több-kevesebb kifogást emelnek a vásárlók. Mégis kelendő a Sopiana importpótló terméke, mert olcsóbb mint az angol, forintért beszerezhető, és szervizét vállalta a pécsi gyár. A vevők, illetve a megrendelők között szerepel egyebek között a békéscsabai, debreceni, dunakeszi, hatvani, kecskeméti, mosonmagyaróvári, nagyatádi és a Szigetvári Konzervgyár. Igényes cégek, egyik sem enged üzleti kikötéseiből. Ilyen helyzetben figyelemreméltó a zárókat gyártó Che Guevara szocialista és a Vadász József brigád felajánlása, miszerint a felszabadulási és kongresszusi munkaversenyhez csatlakozva a második félévben, december 20-ra nem 18, hanem 24 konzervzárót készítenek el. Az első félévi teljesítményhez képest háromszoros a mennyiségi növekedés. A legnagyobb előrelépést a 11 fős Che Guevara brigádtól várják, amely szeptembertől csak konzervzáró-gyártással foglalkozik, — Előtte beforrasztó és fejelő automatákat is gyártottunk — mondja Ifka Ferenc brigádtaq. — Emellett 8 zárónk került piacra. Mi a záróberendezések felső részét alakítjuk ki, legalább kétszeres terheléssel, ugyanis a hét fiatal szakmunkásból négyen pályakezdők. Bár sokat várunk alkatrészekre, a beérkező öntvényeket minőségileg feljavítjuk, rajzokat kell módosítanunk, a kívánt határidőt mégis tartjuk. Mind többletmunka. Mégis egyre jobban belejövünk a záróeszközök sorozatgyártásába, és a tervek szerint a konzervgyárakba a helyszíni próbákra is kijárunk. Eddig erre csak Vadász Józseféknek nyílott lehetőségük. Vadász József és 10 fős kollektívája az idei első félévben több brigáddal együttműködve 12 újdonság tartórészét készítette el. Most viszont csak Ifkáékkal dolgoznak együtt, miután egy helyre kerültek. Az együttműködést még tanulják, de örvendetes, hogy ennek pillanatnyi zökkenőit mind kevésbé tapasztalni a termelésben. A 18 éves Zsombéki Zoltán a Che Guevara brigádban géplakatos egy éves gyakorlattal. — Jelenleg kettőnkre jut egy idősebb szakmunkás, aki betanít minket. Vállalom a terhelést, izgalmas feladat, több a pénz. — Teljesítménybérben dolgozunk — magyarázza Novák József 40 éves művezető. — Szigorú a norma, a nyolc órát folyamatos termeléssel kell kitölteni. Az újdonsáq eladása után, ha azt nem éri kifoqás, év végén prémium jár a legjobban dolgozóknak. A határidők egyre szorosabbak, de túlórázásról szó sem lehet. A napi nyolc órában akarnak bizonyítani. Csuti J. Pataki Miska bácsi nyolcvan éves Milyen furcsa: beszélhetnénk például a hajókról, vagy a Tanácsköztársaságról, amikor vörös katona volt Pataki Miska bácsi, s persze leginkább a bányával kellene kezdeni... A nyelvtanulás gyötrelmeiről mesél, aztán a puskáról. A winchestert 1892-ben készítették, éppen nyolc évvel idősebb, mint Miska bácsi, de még mindig pontos, megbízható fegyver. Húsz lövetű. Igaz már rég csak az udvarban csattan fel éles hangja, a visszhang csak néhány másodperc múltán hal el a két domb között. Békavárosnak hívják ma is a pécs- szabolcsiak a falu feletti völgyet, amelyen keresztül zúdul a bányából kiemelt víz. Most már nem olyan sárga, mint évekkel ezelőtt volt, valóságos kis pataknak hihetnénk. Béka most is sok van. Az út baloldalán — Szabadságharcos utca — lakik Pataki Mihály, ebben a házban született, a néhány pesti évet leszámítva mindig is itt laktak. Nem is egy ház — valóságos kis kolónia. A lányok, az unokák, de még a dédunokák is otthonra lelnek itt, régen még a testvérek is a csaknem száz esztendős épületekben éltek. — Egyszer eljött ide a Czott- ner is — az volt akkor a nehézipari miniszter — azt mondta jól teszed, hogy itt maradsz. Közben bejön Miska bácsi felesége, nagyon súlyos beteg volt nemrégiben, talán fél mondatot hall csak meg abból, amit férje mond, de folytatja a gondolatot: — Nem bírtam volna én ott ki az életet abban a kőrenge- *eqben. Leül a kerti hintaágyba, egy magas, karcsú fenyőfa éppen odaveti árnyékát. Nekünk csak itt jó — mondja. Ha hűsölni akarunk, ideülünk, ha meg fázunk kivisszük a napra a hintát. — Régen bejöttek ide a kertbe a vadak — réved Miska bácsi a múltba, a puskával mutatja a füves kertet, ahol a szilvafók és az erdő között most kerítés áll, talán csak ez miatt nem tudnak a vadnyulak, őzek a ház közelébe jutni. Háborítatlan világ ez, 100 éve is ilyen lehetett, talán csak a légakna monoton zúgása, ami zavarja a völgyet. Bár az itt lakók megszokták — nem is hallják. — Oroszul megtanulni — az volt a legnehezebb, meg a kémek ellen védekezni — folytatja Pataki Miska bácsi váratlanul visszatérve az előbbi témára. A MESZHART szovjet ve- zérigazqatójának más gondja nem volt velem, tudta, hoqy abszolút megbízható vagyok, hiszen azért neveztek ki. De zavarta, hoay csak tolmácson keresztül tudunk beszélgetni. Elképzelni is furcsa, hogy a kerítéssel körüljárt viláaból évente talán két—három alkalommal lép ki Miska bácsi, aki több tucatnyi orszáqot iárt be, három kontinensre ért el a magyar haiókkal — qondolom. — Dehoqy! Repülővel, meg vonaton közlekedtem. Kettévág egy cigarettát — emlékszem, amikor tíz esztendeje utoljára itt jártam, már akkor is csak felet szívott. — A hajók előtt nem volt drótakadály a folyón akkor sem, amikor a szomszédos országok közül nem voltunk mindegyikkel jó viszonyban. Kézenfekvő volt, hogy a kémek hajón akartak az országba jönni — mondja. Talán hagyni kéne, hogy most kedvére, azokat az emlékeket idézze, amelyek mostanában foglalkoztatják, de oly sokan vannak, akik nem emlékeznek a bányászok hajdani országgyűlési képviselőjére, a Mecseki Szénbányák volt igazgatójára, az életútra, amelyet a születésnap alkalmával mégiscsak illik újból felrajzolni. — ... mit is mondjak? Oly hosszú volt, nagyon sok volt ez nekem, olyan régen volt minden . . . Fiatal fejjel Árpádtetőnél csúsztam át a demarkációs vonalon Komlóra, a vöröskatonákhoz a rokonaim után. Harmincegyben meghalt apám, valósággal megfulladt, olyan telített volt a szilikózissal. Negyvenötben a Tulipán csárda előtt kapcsoltuk le a feketézőket, a negyvenes évek végén üzemi bizottsági tag voltam, hajnalban már itt álltak a bányászasszonyok karonülő gyerekeikkel, gondjaikkal. Éherr mentek az emberek a fejtésekbe ... Aztán nyolc év Pesten! Az egyszerű aknaácsnak egy nagy vállalat tengernyi gondját vettem a nyakamba előbb, mint vezérigazgató-helyettes, később a MAHART-nál mint igazgató. Aztán a szénbányáknál sem volt könnyebb, 1963- ban a két vállalat egyesítésénél Piegl Janira meg rám bízták, hogy csináljunk a komlói és a pécsi bányákból egyet. Két igazgató, két főmérnök, két jelölt volt minden posztra. Akármilyen jóakarattal csináltuk, csak nem tudtunk egyezkedni. Nekem a zsebembe volt a miniszter levele, hoqy teljhatalmat kapok. Huzakodtunk, vitatkoztunk egyszercsak Piegl elővesz egy papírt, azt mondja: hát akkor beszéljen a n-'oír. Uqyanolyan meqbízóle. vél volt, mint az enyém ... Amikor 1965. szeptember 1-én 61 éves fejjel nyugdíjba mentem már nagyon fáradt voltam. Sok volt... Sok volt... Csónakázni sem tudtam, hajózási nagyvállalatot kellett irá- nvítanom. A bányát ismertem, és nyolc évig országgyűlési kénviselőként az emberek terhét vettem a vállaimra. — Nézze ott a fákat, ott a kapu előtt. Én ültettem őket. S már azok is öregek. Túl sok volt... Felesége felkel a hintából, a vakítóan kék égre néz, aztán körbe, a ház mögötti dombon ment valamikor a villamosvasút, aztán Miska bácsin elakad a tekintete. Halkan mondja: Túl sok volt neki... Talán csak annyit kéne hozzátenni: de becsülettel végigcsinálta ... Lombosi Jenő HÉTVÉGE 5. Nem csupán nyűg, nagy boldngság is
