Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)

1984-09-08 / 247. szám

Trischler Ferenc rajza

GALAMBOSI LÁSZLÓ

Tanító

Amint a fény zöld küszöbére lépett, látta magát a mennyei tükörben.

Háta mögött a jég pattogva ébredt, küzdött a fákat szólitó öbölben.

A lángot szülő csúcsról völgybe lábolt s míg süvegelték bókoló virágok, az állatoknak köböl vésett jászolt, markából ettek agancsos királyok: nyalták kezét a csillag-fogú őzek.

Forgott a medve, rőttfejü szamócát ejtett elé; hódolt a baltás Ősnek, ki szikla mögé siklatta hajóját.

És kezdődött a Világ tanítása.

Madár számolta vízbe hulló tollát, a ló, hogy hányszor koppantott patája.

Róka figyelte fülelő porontyát.

Harcsa a hínár rácsát félretólta, szirmos habokból bámulta a Mestert.

Mókázó vidra csörtetett nádtorzsra, farkával fóka fejszézte a tengert.

Az emberkölyök majmot űzve lengett aranyliánról aranylóbb liánra, kürtje a busa Holdat csalta, zengett; sörénybe kapva zökkent csikójára.

A földtől égig lócák sokasodtak, pillangót küldő könyvlapok zenéltek. Körmökre égő gyertyák pirosodtak, hitté tódultak méltó merengések.

A Mesterektől Mesterek siettek: lóbálta mécsét apám is, a táblák kék mellükön fehér betűt viseltek, nyújtózkodtak a térképjáró pálcák.

Hasát a földgömb hasadástól óvta, légy zümmögött a papir-Balatonban.

Zászlós hangjegy világolt, nőtt a nóta, galamb tornászott hálás harangokban.

Csöngettyüt himbált csokrok közt a gyermek, amint a fény zöld küszöbére lépett. Vándortarisznyás ballagón a selymek rózsádnak, védik pajzsos szívverések.

Anyák ragyognak babát bájolástól, arcok iqéznek, bársony virág-lámpák.

Leányka táncol, kalász-kosarából apjára szórja szárnyas tulipánját.

A földtől éaia lócák sokasodnak, pillanaót küldő könvvlapok zenélnek. Viaszkötényű gyertyák pirosodnak, hitté tódulnak méltó merengések.

Pósfai Jánös

Mondd meg, jól csináltam?

„Ablakodon benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadba ülni, mert ott ültem én . . elolvasta egyszer, kétszer lángolt az arca. Nekem írta, rólam írta. Mintha én lennék ő,

akit

............Ablakodon benézett

s

okszor a halál .. ." Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itatgatta vele a teát, s mikor a hideg borogatást a mellére rakta, reszketeg kezével megfogta a kezét.

— Mária — suttogta.

— Meq fog gyógyulni a mérnök úr — mondta a nővér, és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára.

— Olyan jó. maga olyan jó — súgta, és meg akarta csókolni a kezét.

— .......benézett sokszor a

h

alál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én". Éjjel is gyakran benyitott a betegszobába, odament hozzá, megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztód, és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett.

Két nappal később meghalt.

A nővér vállát rázta a sírás: a halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén ...

Sokáig gondolt a mérnök úr. ra, aki finom modorával arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte.

A kőfalig futó árnyas park elrejtette őket a világ szeme elől. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időnként el- csattoqott rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott, mintha a szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal az apró bogarakat, ősszel a porosodó lombokat fiavelték. S mikor mór az utolsó faoval is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hóbundába bújt a világ.

A gyermek- és a fiatalévek apró szilánkjaiból rakosgatták össze történeteiket. Mária tudott róluk leqtöbbet, neki mindent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kölönctől szabadultak, valahányszor kibeszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek:

— Bizony, Mária nőver, ilyen volt az életem. Aztán öregségemre ide kerültem . . .

Panzióban élő öregurak élete sem volt különb az övékénél. Maguk is tudták, mégis mindig

Fath

György

versei

Első ízben közöljük a Pécsett élő Fath György verseit magyar nyelven. Ezek a versek, a hazai németség dalköltőjének versei eredetileg német nyelven születtek, s fordítójuk ezúttal maga a szerző. Ihletőjük a múlt századi német és magyar líra valamint a népdal. Fath György Erdősmárokon szüle- , tett nevelkedett, jövőre tölti be hetvenötödik életévét. Meglett férfikorában kezdett verset Írni, majd több hazai önálló és gyűjteményes kötetben jelentkezett és Münchenben is kiadták verseit. Ezekben a szülőfalu, az otthoni táj, az otthoniak kedves alakja kel életre.

Boldogság

(GLÜCK)

Csak egyszer tudnálak utolérni, nem tudom mit nem áldoznék, sok mindent kockáztatnék érted, amig reád nem találnék.

Szerényen kopognék az ajtón, és kérném, engess be hozzád, szavakkal ostromolnék halkan, míg ajtódat nem nyitanád.

Csak egyszer lakjál úgy énnálam, s hajlékul válaszd szivemet, az elmémet is felkínálom, csak hogy teveled lehessek.

Hogy egyszer csak az életemben kóstoljam édességedet, és jöhet akár majd a végem, ha úgy a föld majd eltemet.

A szerencséhez

Csak álomkép egy emberélet, oly gyorsan fut, és tova száll, Csak röpülnek az ifjú évek, az idő megy és meg nem áll.

>

Ó, hová lettél ifjúságom?

Hol maradtál, boldogság?

Az egész csak egy rövid álom, vagy álom csak a boldogság.

fojtogatta őket valami. Többségük csak visszanézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel, akinek gyára volt valaha Lőrincen. Soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott, hogy ilyen környezetben élhesse öreg napjait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek.

— Magácska olyan itt köztünk, mintha az édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna.

Derültek rajta, Szerették Máriát, pedig ritkán ült derű az arcán. Inkább valami szomorkás harag felhőzte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azt gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón villantak a sTemek, sasorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egy-két gyűrődés mindig látszott a fehér fityula alatt. De amikor megszólalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kezdtek.

A főnővérrel, aki jóval fiatalabb volt Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyikük jut majd hasonló sorsra.

— Te még itt leszel, amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária.

— Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér és nevettek rajta. .

Mária senkit nem különböztetett meg a gondozottak közül. Egyformán szerette őket. De ha némelyikük elernyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik akik ugyan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig ő is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk bőséges, puha párna a fejük alja. És mégse.

A főnővér hívatta.

Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában.

— Nálad volt a Gaál bácsi ugye?

— Igen, nálam.

— A fia vagyok — mondta az idegen férfi és bemutatkozott Máriának.

A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhunyt személyi iratait. A takarékbetétkönyvet,

Kass Jánost Pop art

Hagyaték

Már érzem, fáradt a kezem, s az erőm tova száll, már nyugalomra vágy a szivem, és hervad minden virágszál.

Már közel áll a búcsú óra, a kaszás jön felém:

„Hallgass most az intő szóra: légy kész, mert hamar viszlek én”.

És akkor mindent el kell hagynom, mely itt oly szép és üdvös volt, a szerencsémet meg a bajom, mely évekig nálam honolt.

A békét kínáljátok nékem, mit bajban említettem én, oly ritkán volt benne részem, de utána mindig vágytam én.

Majd hamar elfelejtik arcom, azok is kiket egyszer szerettem, kikkel oly sokszor ültünk csendben, akikhez már nem térhettem. Vagyont nem hagyhatok néktek, a sors kemény volt hozzám, csak néhány verset Írtam néktek más nem marad holtom után.

Megjelent a „Stockbrünnlein" nevű verses kötetben, ford, a szerző.

amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre.

— Tessék — mondta összehúzott szemekkel, és szó nélkül kiment az irodából.

Aztán jöttek a többiek.

— Valamije csak volt az anyámnak — mondta kihívóan egy festett ajkú nő.

— Elvinném, hiszen nincs tőle más emlékem.

Egy másik szinte újjongott:

— Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek?

Máriát égették ezek a furcsa fohászok.

A legtöbbjüket soha nem látta. Míg élt a hozzátartozójuk, nem jutott eszükbe eljönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszertet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá.

— A fia küldte egy ismerősével — hazudta neki.

— Jaj, a Józsim — hálálkodott Nusi néni. — Ugye, milyen rendes az én Józsi fiam?

— A Józsi nagyon rendes — felelte Mária, és csöndben betette az ajtót.

Egy napon újra hívatták. Egy fiatal lány kereste.

— Pék József lánya vagyok — mutatkozott be.

— Pék bácsié? — csodálkozott Mária.

— Igen, azé.

— Úgy tudtam, senkije nincs.

— Tetszik tudni, a nevelt lánya vagyok.

— Vagy úgy! Érdekes, soha nem emlegette magát.

— Mikor férjhez mentem, megharagudott rám. De én nem — mondta a lány — és lebiggyeszfette az ajkát. — Meg akartam látogatni többször, de valami mindig közbe jött.

— Hát igen — felelte Mária. — És most?

— Tetszik tudni, meghalt.

— Tudom.

— Azért jöttem magához, hogy igazolja.

— Hogy meghalt?

— Nem. — Azt, hogy a nevelőapám volt

Mária meqhökkent.

— Ezt kellene igazolnom?

— Tetszik tudni, a bíróság igazolást kér, hogy rendszeresen látogattam a nevelőapámat. A hagyaték miatt kell a papír...

A keskeny arc megrándult. A szikár öregúr kopogós botjával mintha kilépett volna a kartonfügaöny mögül.

— Ezt Igazoljam? — kérdezte a nővér.

— Igen, ezt kellene igazolni. Csak néhány sorban.

— De hiszen én soha nem láttam magát. Nem ismerem, öt éven keresztül egyetlen egyszer sem jött el Ide. Vagy mondiam azt, hogy jött?

— Hát szóval... Valami ilyesmit kér a bíróság.

— Nem — mondta szigorúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjen. Ha azt kellene kiállítanom valamiféle bírósáqnak, hogy a gyerekek nem törődnek a szüleikkel, akkor is haboznék. Pedig igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt iqazolom, amit látok. Érti? Érti ezt?

Fenyegető elszántság volt a hangjában.

— Jöjjön el ide eavszer, nézze meg, remegve nézik a kiskaput szombatonként, (gy nézte a maga állítólagos nevelő- cpia is mindig. Várta magát a Pék bácsi, de maga nem jött.

A lány kiszaladt a szobából, becsapta az ajtót. Mária lesújtva, meqbántottan állt egy darabig. Érezte, hogy befelé folynak a könnyei. A főnővér nyitott rá.

— Mondd meg, legalább te mondd meg, jól csináltam? — kérdezte fakó hangon.

— Kár volt — felelte a fő- nővér. — Ettől még nem változik meg a világ.

Egy papírt adott át Máriának, az igazolás másolatát.

— Majd csatold Pék József irataihoz ...

HÉTVÉGE 9,