Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)

1984-09-08 / 247. szám

Keresztury Dezső nyolcvanéves Aligha volt a magyar kul­túrának, irodalomnak s —te­gyük hozzá — a közéletnek nagyobb nemzedéke, mint amelyet a századforduló évei hoztak: József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc korosztálya. És ezt a nemzedéket nemcsak az al­kotás, hanem a szerep is naggyá tette, lett légyen ez a szerep művészi, kritikusi, irodalompolitikai vagy ép­penséggel művelődésügyi. Korunk megkövetelte a helyt­állást meg a sokoldalúságot: a legjobbaknak az ozorai pél­dát követve kellett sereget mutatniok, éspedig sokféle fronton. Ehhez persze, tehet­ség és fölké'szültség kellett, de még inkább elszántság, hit és következetesség. Mindezt elmondhatjuk a föntebb említettekről, most pedig arról a Keresztury De­zsőről, aki — alig hisszük el, de így igaz — nyolcvanéves lett. Mint annyi tehetséges, nyi­tott és kulturált magyar ifjú, ő is költőnek indult. Csak­hogy erős kritikai érzéke lé­vén, alig múlt húszéves, ami­kor ígéretes zsengéit meg­semmisítette. Tudóssá, lett te­hát, de a tények gazdasá­gának ismeretében, kritikai kiadások mestereként, össze­foglaló antológiák, tudomá­nyos képeskönyvek készítője- ként sem volt száraz poziti­vista: értelmes munkáját min­dig érzelem dúsította. S egy- pár évtizeddel ezelőtt, már mint egy gazdag pálya új állomására tért vissza ifjúko­ra költői útjára. Közhely lenne örök fiatal­ságát emlegetnünk — hanem a közhely is lehet igaz. Köz­hely pannóniai volta, a klasz- szikus hagyományhoz, a lan- kás dunántúli tájhoz való kapcsolódása. Közhelyeket kell mondanunk, ha rendkí­vüli műveltségét emlegetjük. Ha utalunk tudós voltára, ar­ra, hogy mily kiváló germa­nista, vagy,. hogy Arany Já­nosnak, Batsányinak, Babits­nak nincs különb ismerője, értője, értelmezője. Ha föl­idézzük, mily nehéz poszto­kon tevékenykedett, így Ber­linben, a náci fővárosban is a független magyar szellem képviseletében, a németség kultúrájának kettős arcából pedig mindig az örök humá­numot megvilágítva. Emlékez­hetünk arra, hogy mit tett mint a magyarság európai helyének megvitatását kez­deményező, problémafölvető, gondolatébresztő hazafi. Hogy mily nagy nevelő volt: az egyetemen és az Eötvös Kollégiumban, épp úgy, mint később miniszterként, amikor a demokratikus iskolaügy, a tudomány-politika és közmű­velődés alapjait rakta le — amiért aztán hosszú évek mellőzöttségével fizettek ne­ki. Zokszó nélkül dolgozott akkor is, könyvtáros volt, szín­házzal, zenével foglalkozott, népszerű gyűjteményeket tett közzé, s végül mind-nagyobb hatással szólalt meg mint költő. Hatással, de nem hang­erővel. Versei mind a dunán­túli klasszikus hagyományhoz kapcsolódtak, s ilyenek ma is: humánum, magyarság, mélyen átélt közösségi érzés és őszinte személyesség jel­lemzi verseinek vonulatát, amelyekre épp e hagyomány­nak megfelelően a formai készség, finom ízlés, visszafo­gott kifejezésmód a jellem­ző. És még nem szóltunk a közvetítőről, az esszéíróról, a fordítóról. Folytassuk? Lehet méltatni -Keresztury sokféle tevékenységét, mennyiségre is meghökkentő, amit különböző területeken véghezvitt, de mindarra, amit kultúránk kö­zös asztalára letett: az em­berség és.minőség a jellem­ző. Kristó Nagy István Vili. Országos Kerámia Biennálé A Széchenyi téri galéria vé­gül is megtelt a szemre tet­szetősen, szakmailag átgon­doltan rendezett anyaggal. Csak a tapasztalt szakember érzékelte, hogy itt a bemuta­tott mennyiség kétszeresét is ki lehetett volna állítani. A kö­zel négyszáz tagot számláló hivátásos keramikus társada­lomból mindössze hatvanon vettek részt a Vili. országos biennólén, s ez a csekély szám nem a zsűri szigorának rová- sórc írandó. így tehát a mér­sékelt létszám nem jelent egy­ben töménvebb minőséget, ki­egyenlítettebb színvonalat: a magyar kerámia jelenlegi álr lapotához, s az eddigi kiállí­tásokhoz viszonyítva- nincs szó az átlaa meghaladásáról. A tá­volmaradók összetételét azon­ban érdemes megvizsgálni, mi­előtt a kiállítók teljesítményé­nek értékelésébe fognánk. Eqy, a magyar kézműves ke­rámia arculatát, s a tíz-tizenöt évvel korábbi biennálék össz­képét meghatározó „évjárat” szinte generációs teljességgel hiányzik, s a tapasztalat azt mutatja, hogy nem csupán er­ről a szakmai fórumról. Félő, hogy e műhelyek egy részét az üzlet hódította meg, s tudjuk, hogy a jó művészet és az üz­let csők egészen kivételes ese­tekben fér össze egymással. Az élő művészet véráramából, ösz­tönző versenyéből pedig nem lehet sokáig büntetlenül dezeri tál ni. E kör hiánya íqy feltehe­tően nem befolyásolta hátrá­nyosan a kiállítás színvonalát. Sajnálatosabb viszont néhány csakugyan eredeti, friss szel­lemű művész —, Pagony Rita, Polgár Ildikó — távolmaradá­sa, s egy-két hozzájuk hasonló jelentőségű alkotó szereplése — több éve ismert, „bejára­tott” munkákkal. Méginkább fájdalmas a szakma egy egész ágának, a gyári termelésre szánt kerámiának, a készletek­nek, az igazi designer teljesít­ményeknek hiánya. Errői per­sze egy évekkel ezelőtti elhi­bázott központi döntés tehet, ameív fórumában értelmetlenül elkülönítette a személyekben és mesterségben örökre szétvá- laszthatatlant, a kézműves és a formatervezett, sorozatgyár­tott kerámiát. A sors iróniája és a magyar ipari technológia kikerülhetet­len csapdája, hogy a szép­reményű és imigyen szeparált ipari kerámia független kiállí­tásai nem adnak számot érde­mi fejlődésről, míg a korán elparentált kézműveságazat szi­gorú technológiai meghatáro­zottsága, anyagbeli kötöttségei ■ ellenére rugalmasabban, ér­zékenyebben reagál a kortárs művészet legújabb tendenciái­ra, mint akár a „grand art" bármely hagyományos műfaja. (A magyar textilművészetben egyébként hasonló helyzet fi­gyelhető meg.) Úgy tűnik, a kerámiaműves- séq minőségi változásai a kéz­műves műhelyek, stúdiók, szim- poziónok tájékán zajlanak. Mi látszik ebből a biennálén? Mindenekelőtt egy nagyon szí­vós hagyomány, az iparművé­szetnek is gyökereit jelentő népi fazekas kultúra lassú hát­térbe szorulása, melyet Németh János rusztikus, rendkívül erő­teljes formájú, nemes anyagú állatfiguráinak láttán őszinte nosztalgiával, Papp János más anyaghoz, formához, funkció­hoz és léptékhez szabott, ko- rongozott edényekre erőltetett ornamentikáját szemlélve vi­szont úgyszólván elégtétellel fogadunk. Visszavonult a kerámiában oly hosszú ideig kísértő dísz­tárgy, a giccsiparban lejára­tott nipp kategóriája is, bár kultúráltabb formában, válasz­tékosabb köntösben ma is tet- tenérheíő még. Sarkantyú Ju­dit figurális faliképéit nem mesterségbeli színvonaluk, ha­nem azonos esztétikai igényük sodorja e kompromittáló tár­saságba, s tartok tőle, hogy a különdíj-nyertes Kun Éva • egyébként artisztikus porcelán- reliefjei sem mentesek ettől a veszélytől. Épp e veszélyérzet felfoko­zásából, a szép tárgy gyanús­sá válásából táplálkoznak azok a deesztétizáló törekvések, me­lyeknek leglátványosabb pél­dáit Fekete László és Ortutay Tamás konceptuális rugókra járó munkái szolgáltatják. Fe­kete pop arttal kacérkodó ,,ku- kucska-kompozíciói" sokkoló ízléstelenségükkel a hagyomá­nyos esztétikai rendszerek meg- ké-dőieleződését s az értékek elveszítésével kapcsolatos am­bivalens érzelmeket is kifeje­A képmagnó korában a színházi előadás nem tűnik el nyomtalanul, s ha a felvétel nem. is képes teljes egészé­ben visszaadni a színház va­rázsát, mindenesetre doku­mentálni lehet egy-egy pro­dukciót. Későbbi korok szín­háztörténészei könnyű hely­zetben lesznek tehát, de mit tegyenek a maiak, akik csak az egykori nézők elbeszélé­sei vagy színlapok, fényképek segítségével rekonstruálhatják a közelmúlt színháztörténeté­nek eseményeit. Esetleg még így sem, mert nincs rendsze­rezett anyag, mert számos becses emlék megsemmisül­het vagy magántulajdonban van, s mert a meglévő doku­mentumok is alig vannak rendszerezve hozzáférhető he­lyen. A Pécsi Nemzeti Szín­ház és a Pécsi Nyári Színház ezért határozta el egy szín­házi dokumentációstár létre­hozását, amelynek alapját a két intézmény eddigi gyűjte­ménye jelentené, és amely a a Nyári Színház épületében kap majd helyet. A pécsi és a baranyai szí­nészet történetének számos emléke megtalálható a me­gyei könyvtárban és a levél­8. HÉTVÉGE Sztárfotók, régi legyezők Színházi dokumentációstár lesz Pécsett tárban, és sok érdekes tanul­mány született egy-egy szín­házi korszak történetéről. (Bojtár László például meg­írta a mohácsi színészet tör­ténetét, Szkladányi Péter, aki Pécs zenei múltjával foglal­kozik, kutatásai közben szá­mos színházi vonatkozású ér­dekességet tárt fel.) A dél- dunántúli színházi élet törté­nete azonban nemcsak a saj­tó- és levéltári anyagokban, a már megírt tanulmányok­ban rejtőzik, hanem a pécsi és a Pécs környéki lakások­ban is, amelyek lakói talán tudják, hogy egy-egy színhá­zi fotó, műsorlap vagy szín­házi újság milyen becses em­lék a tudomány számára — vagy nem tudják, s mint a nagymama által őrzött ha- szontalanságot kidobják a ré­gi színházi legyezőt, megsár­gult újságot. Pótolhatatlan anyagok semmisültek meg így, vagy amiatt, hogy az idős embe­rek nagyobból kisebb lakás­ba költöztek,- s nem tudták hova tenni az immár felesle­ges tárgyakat, vagy az örö­kösök szabadultak meg a sok kacattól. Pedig a hagya­tékban ott lehettek a szá­zadforduló kalapos-turnűrös primadonnáinak képei is. Pé­csett számos jó fényképész­műterem működött, többségük rendszeresen készített színhá­zi fotókat. így például a Bolygó műterem — Bolygó Géza fényképészete — még az ötvenes években is dol­gozott: munkáinak egy töre­déke megmaradt a Pécsi Nemzeti Színházban. A fo­tókról azóta híressé vált szí­nészek meghatóan fiatal arca néz ránk és neves rendezők színpadkép.ei. Néhány éve jóvátehetetlen dolog történt: Bolygóék a hosszú ideig a padláson lévő filmanyagot megsemmisítették. Sajnos, a színházak min­den korban hajlamosak vol­tak arra, hogy bemutatók lá­zában elfeledkezzenek a do­kumentációs anyag gyűjtésé­ről, rendszerezéséről: a cél­tudatosan gyűjtő igazgatók, színházi titkárok bizony, ke­vesen voltak. Még szerencse, hogy szinte minden társulat­ban akad egy-két olyan meg­szállott színházi ember, aki gyűjti életének, pályájának dokumentumait, s ezzel a ma­gyar színháztörténetnek is segítségére van: a Pécsi Nemzeti Színház társulatá­ban Léka László maszkmester gyűjteménye nevezetes. A Pécsi Nyári Színház már megkezdte a baranyai, dél­dunántúli színházi emlékek gyűjtését, és várja, hogy ol­vasóink, a színházművészet barátai színházi vonatkozású tárgyaikkal, dokumentumaik­kal vagy visszaemlékezéseik­kel növeljék a gyűjteményt. A PNYSZ titkársága (Anna u. 17. sz., tel.: 10-834) sze­mélyesen, levélben vagy tele­fonon várja a jelentkezése­ket. Szívesen fogad ajándék- 'ba régi újságokat, színlapo­kat, fényképeket, de aki nem akar megválni kedves emlé­keitől, annak beleegyezését kéri a másoláshoz. A doku­mentációs munkatársak mag­netofonnal szívesen elmennek, hogy rögzítsék régi színházi emberek visszaemlékezéseit. Tervezik, hogy nyugdíjas színészekkel rendeznek ösz- szejöveteleket e célból — a művészek segítsége már csak azért is szükséges, mert sok régi fényképen nehezen fel­ismerhetők a színészek. A do­kumentációs tárnak ajándé­kozott tárgyakból kiállítást rendeznek. A kutatásba, fel­dolgozásba bekapcsolódik a Janus Pannonius Tudomány- egyetem irodalomtudományi tanszéke, és a dokumentu­mokat felhasználják a Pécsi Nemzeti Színház százéves történetének megírásához is. A PNYSZ emeletén kialakí­tott dokumentumtárban és az olvasóteremben megteremtik a tudományos kutatás lehe­tőségét. G. T. zésre juttatják. Ortutay sok nemzetközi díjjal elismert, •buggyanó láva-magvú tölté­nyei most egy változó méretű naturális fejsorozattal orgona- sípok rendszerévé bővítve vi­szont határozottan devalválód­ni látszanak. A hagyományos műfajoktól és szépíégideáloktól való tá­volságot tekintve valahol itt a helye a harmadik díjas Schrammel Imre hatalmas re­pedezett földtáblába süppedő kiégett gémjének is. Aligha­nem a legjobb, s nem félek le­írni: legmegrázóbb mű, abból, amit Schrammel a kerámia e végletesen brutális válfajában eddig csinált. A kövületszerű megjelenés a visszavonhatat­lanság érzetét sugallja, s bár az újabb tartalmi rétegek rá- rakódása bonyolultabbá, el- vonttá teszi a művet, a> fehérre égett csontok látványa, a gőz­zé vált tollas test érzékien pon­tos lenyomata szívszorítóan di­rekt hatást vált ki. Képzettár­sítások sokasága tolulhat fel a szemlélőben: földről-égről, életről-halálról, repülésről-zu- hanásról, természeti és ember okozta kataklizmákról, az an­tik pompeji. s a huszadik szá­zadi közép-európai holocaust­ról. De nézzük most a másik végletet! A „szépséget” fel­adni nem hajlandók, a formá­ban, felületben, színben gon­dolkodók is messze járnak már a hagyományos utóktól. Az el­ső díjas Vásárhelyi Emese különleges technikával égetett tömbjei a tűzben elhamvadt fahasábok szerkezetét, színét, leheletfinom faktúráját idézik, s egyúttal az anyagban feszülő elementáris erők megnyilvánu­lását is dokumentálják. Gesz­tet Mária a fotó, a rajz s a reliefhatás ugyanazon felüle­ten alkalmazásával állítja elő szenvedéllyel lobogó porcelán­drapériáit. Kádasi Éva egysze­rű formákon kísérletezi ki a régi távolkeleti kerámia fan­tasztikus szépségű és minő­ségű mázait. Eredményei egye­dülállóak a hazai mezőnyben, törekvése az edénykerámia új, korszerű lehetőségeit jelzi. » Teljesítményének különleges értéket ad, hogy ezen, a ma­gas tüzű porcelán teljes reha­bilitációját mutató biennálén kevés az egyedi, szép edény. A „versenyen kívül" szereplő ,,Szalai László, aki az előző biennálé első díjának nyerte­seként érdemelte ki a bienná- léhoz csatlakozó önálló kama­rakiállítást, ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozik. Porcelán jéghegyei az anyagot érő kül­ső erők hatására aktivizálódó belső feszültségek hű megje­lenítői. Ezzel az ellentéttel cseng össze a törésfelületek hol metszőén éles, hol bárso­nyosan puha hatása, a vélet­len s a kiszámított beavatko­zás ütköztetése. Intellektijális közelítésmódja mentes a kéz­műves kerámiához nem illő spekulatív merevségtől. Várkonyi György

Next

/
Thumbnails
Contents