Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)
1984-09-06 / 245. szám
1984. szeptember 6., csütörtök Dunantuii napló 3 Az első tanítási napon Új tanév kezdődött Közoktatásunk történetére kezdettől fogva nyugodt és mozgalmas időszakok váltakozása jellemző: a csöndes évek, évtizedek alatt rendszerint ki- sebb-nagyobb társadalmi-pedagógiai feszültségek, ellentmondások halmozódnak föl a mélyben, és amikor ezek a felszínre törnek, tovább már nem lehet kitérni a különféle tartalmi újítások vagy szerkezeti reformok elől. Persze, nemcsak nálunk van ez így. Szinte nincsen olyan fejlett ország, ahol — főként az utóbbi században — húsz—huszonöt évenként ne kerülne sor jelentős nevelésügyi változtatásokra, s mindez azért, mert amióta intézményes oktatás folyik, az iskola sohasem zárkózhatott el a társadalmi kapcsolatok-hatások elöl. A nevelési-képzési feladatokat mindig is határozott társadalmi igények szabták meg. Napjainkban kiváltképpen nem létezhet olyan iskola, amely lemondana a lépéstartásról a társadalmi követelményekkel, ennek következtében a különböző szerkezeti vagy tartami korszerűsítésekről. Csak a megújulni képes iskolarendszer tud minden korábbinál többet nyújtani a leinövekvő nemzedékeknek a képzésben és a nevelésben egyaránt. Sok minden megváltozott, átalakult az utóbbi másfél évtized alatt az alsó- és a középfokú iskolák életében; jóformán nem volt olyan tanév, amely ne az új és új feladatok megoldásának jegyében indult volna. A felfokozott állandó szellemi-idegi készenlét aligha járult hozzá a tanítás színvonalának emeléséhez —, a reformokkal szükségszerűen együtt járó kapkodás, bizonytalanság bizony meqviselte, alaposan el is fárasztotta a pedagógustársadalmat. A legutóbbi esztendők során mind több kiáltás hangzott el az iskolák belső életének nyugalmáért, a kiegyensúlyozott nevelőmunka feltételeinek megteremtéséért. Miként a tavalyi tanévnek, ugyanúgy az ideinek is az lesz az újdonsága, hogy az oktatási kormányzat nem jelölt ki új, megterhelő tennivalókat a tanítók, tanárok számára. A most kezdődő tanév munkarendjét szabályozó miniszteri utasítás a szorgalmi idő, a tanítási szünetek és a vizsgák időtartamának meghatározásán kívül mindössze két fontos teendőre hívja fel a nevelők figyelmét: a felszabadulás negyvenedik évfordulójának méltó megünneplésére, valamint arra, hogy a tankönyvellátás javítása és a nagyobb takarékosság érdekében az intézmények vezetői szorgalmazzák a nem munkáltató jellegű tankönyvek önkéntes begyűjtését és használatát a következő tanévben. (A már nem használható iskolai kiadványok munkatankönyvek, munkafüzetek, elavult tankönyvek — minden bizonynyal a MÉH-be kerülnek.) öncélú reformokra tehát a jövőben sem törekszünk. A mostanában oly gyakran emlegetett és az új tanévben is időszerű folyamatos fejlesztés nem mond ellent ennek az állításnak, mert elsősorban nyugodt tempójú, tartalmi korszerűsítésre vonatkozik, néhány tanterv és tankönyv korrekciójára. Rendszerünk demokratikus jellegéből következik, hogy az oktatásügyben mélvséges humanizmus, társadalmi igazsá- qosság érvényesül: az iskolák kaoui minden gyermek előtt nyitva állnak, ami korántsem jelenti azt, hogy a teljesebb esélyeqyenlőséqért már mindent megtettünk. Jócskán akad még DÓtolnivalá ezen a téren, miként az általános műveltség széles alapokra helyezésében, a közösségi nevelés pozícióinak erősítésében, a tehetségek fölkarolásában, a tanulói személyiség sokoldalú fejlesztésében is rengeteg még a tennivaló - de hát ezek a feladatok nem egyetlen tanévre szólnak. Az országgyűlés tavaszi ülésszakán előterjesztett és elfogadott közoktatási program — amely a realizmus jegyében fogant — számol ezekkel a tanárpróbáló teendőkkel. Végeredményben olyan célokat tűz ki, amelyek a szocialista társadalom fejlődése szempontjából életbe vágóak, ám amelyek az oktatási költségvetés tetemes növelése nélkül is elérhetők. Ez a program — miként Köpeczi Béla művelődési miniszter hangsúlyozta expozéjában — „a kor kívánalmainak megfelelő változtatásokat tesz lehetővé, amelyek a következő másfél évtizedben szolgálni tudják a tartalmi, szervezeti, irányitási korszerűsítést, és megfelelő gazdasági feltételek biztosítása esetén elő tudják késiiteni a későbbi, még nagyobb arányú minőségi fejlődést". Oktatásügyünk korszerűbbé tételének kilátásait ki-ki alkata szerint ítéli meg: bizakodva vagy borúlátón. Az emberek többsége a gazdasági körülmények szorítása ellenére is optimista. Közéjük tartoznak a pedagógusok is. Ez pedig azért fontos, mert a mostani tanév sikere, s persze, a későbbieké is, mindenekelőtt azon múlik, hogy a nevelők serege hogyan azonosul a nagyszerű célokkal. Bizakodásra ad okot, hogy a pedagógusok érzékenyek az újra, s hivatástudatuk a nehéz években sem csappant meg, és számolhatunk a szeptemberi fizetésemelés ösztönző ereiével is. Az viszont nyugtalanító, hogy nem telies az induló tanárlétszám: néhány ezer állás egyelőre betöltetlen. Hogy ez a súlyos helyzet minél előbb megszűnjék — elvégre ifjúságunk neveléséről, saiát iövőnkről van szó - méq sokat kell tennie a társadalomnak a nevelői pálya tekintélyének emeléséért, az itt dolqozók élet- és munkakörülményeinek hathatós javításáért. P. Kovács Imre A közművelődés aktuális kérdései Interjú dr. Kormos Sándor minisztériumi főosztályvezetővel Ma már mindennapi fogalmaink közé tartozik a közművelődés. Van közművelődési törvényünk, létesültek közművelődési tanszékek és szakcsoportok, használjuk gyakorta a kifejezést. De vajon ugyanazt értjük-e alatta mindnyájan, és mennyire tartjuk időszerűnek a vele való foglalkozást? A kérdést dr. Kormos Sándorral, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetőjével vitatjuk meg, aki a közelmúltban lezajlott magyar népművelők egyesületének vándorgyűlése alkalmából járt Pécsen. — A közművelődés-népművelés szembeállítása úgy a 60-as, 70-es években csúcsosodott ki. A közművelődés mindenképpen egy demokratikusabb fogalom, nemcsak egyszerűen a kultúra terjesztését, a passzív befogadást jelenti, hanem az emberek széles körű bevonását a művelődési folyamatba, tehát aktivitást is föltételez. A közművelődés pedig a mai körülmények között is időszerű, három, - egymással összefüggő ok miatt: a társadalom anyagi bázisának megteremtése elképzelhetetlen művelt emberek nélkül, csakúgy, mint a társadalom fejlődése és a személyiségfejlődés. A köz- művelődés az egész társadalom egyetemes művelődése kell hogy legyen. De ebben a folyamatban a népművelőkre és más szakemberekre, például könyvtárosokra, muzeológusokra is szükség van. — ön milyennek tartja a népművelők képzésének színvonalát, eredményességét, szemléleti hátterét? — A népművelőképzés részben hasonló problémákkal küzd, mint a felnőttoktatás, másrészt viszont a fő gond, hogy nincsen kialakult szakmai háttere. Mindegyik egyetemen, főiskolán más az optimálisnak tartott szemléleti és tudásanyag.» Van, ahol kultúrulógusokat, van ahol andragógusokat, másutt művelődési ház igazgatókat képeznek. Ezeknek az ellentmondásoknak az oka, hogy hiányzik a háttérkutatás, bár 1980 óta már végeznek vizsgálatokat a Művelődéskutató Intézetben. A szakirodalmat is kevésnek tartom. S még ehhez kapcsolódó probléma, hogy a népművelői pályákra jelentkezőknek valójában nincs megfelelő pályaképük, vagyis kevéssé ismerik a választott pályát. — Mennyiben ítéli érvényesnek ma a közművelődési törvényt? — Mind a törvény, mind az azt megelőző párthatározat fő elemei hosszú távon érvényesek, de a megfelelő tartalom a konkrét időszaktól függ. Sokszor viszont az a helyzet, hogy a jelen gyakorlatától nem látjuk a jövőt. — Ez azt is jelenti, hogy a közművelődésnek meg kellene újulnia? — Tartalmilag és szervezetileg is. Bizonyos egykor bevált formák ma már anakronisztikussá váltak, például a klubok egy része. A változó társadalmi körülmények és igények új kívánalmakat vonultatnak föl. így jöttek létre, hogy csak néhányat említsek, a faluházak, a szabadidőközpontok, a nevelési központok. Tehát az oldódás jeleivel már találkozunk. Ezeket aztán többféle akadály nehezíti, szemléleti, gazdasági, építészeti. S persze, a régi formákból továbbra is lehet választani a ma is aktuálisakat, vagy átformálni egyeseket. S itt van a szakmai vitatéma: kell-e egyáltalán művelődési ház? A véleményem, hogy ha jól működik, akkor egyes rétegeknek szükségük van rá, de sohasem úgy, hogy ez az egyetlen művelődési forma, hanem egy a sok közül. A társadalmi funkció és a művelődés egyik lehetősége. A megújulást illetően még közösen kell kimunkálni a konkrét feladatokat, teendőket. Ehhez én tizennégy fő szempontot állítottam össze, csak utalnék rájuk, annál is inkább, mert néhányról már szó is esett. Tehát: más a mai magyar társadalom iskolai végzettsége, mint tíz évvel ezelőtt, nagyon jelentősen megváltozott a műveltség tartalma, egyes területek az érdeklődés középpontjába kerültek, ehhez kapcsolódik a műveltség tekintélyének az átstrukturálódása. Felerősödött az otthoni művelődés, átrendeződött a szabadidő, a művelődésben is jelentősen növekedett a technika szerepe, csökkent a hagyományos területek iránti igény, új típusú intézmények jöttek létre, erősebben rétegződött az ifjúság, egész rendezvényrendszerek alakultak ki, erősödött a mobilitás, szélesedett a demokratizmus, a gazdaság, és kultúra egymásra épülésének szemlélete tért hódított, és az ellentmondások ellenére is ki- terjedtebb a közművelődési szakemberképzés bázisa. — A minisztériumban foglalkoznak módszertani kísérletekkel, irányításokkal? —■ Nem. Ezek a módszertani intézetek feladatai. A minisztérium uniformizálni sem akar, az az elvünk, ahány közösség, annyiféle legyen a módszertan. Központilag a sokszínűséget támogatjuk. De sokszor van félelem az emberekben a mássággal szemben, és van, hogy az irányítás is jobban megbecsüli azt, aki nem akar semmin sem változtatni, holott ezen a területen az újat akarás egyben az érvényesség egyik feltétele is. Törekvéseink közé tartozik mindenképpen az általános emberi értékek támogatása, például a magatartáskultúráé, a beszédkultúráé, a családi életre nevelésé, és a családi közösségi érzésre nevelésé, a környezetvédelemé, a tudományosságé. Mindez nemcsak pénz, hanem szemlélet- mód kérdése is. — Mindent összefoglalva, ön milyennek látja a jelenlegi köz- művelődésünket? — összességében megfelelőnek, de azokról nem elfeledkezve, amikről most beszélgettünk. Barlahidai Andrea VUeutelen meg hu K Iga t ős ülőn Pécsi siker V nemzetközi mezőnyben Újsághír: A Concertina Praga Nemzetközi Ifjúsági Zenei Versenyen magyar siker született. Az erős mezőnyben II. dijat nyert Káfka Viktória, IS éves, pécsi oboa- játékos. Hosszú, barna hajú, szemüveges, komoly tekintetű, ifjú hölgy Káfka Viktória, akit a prágai siker miatt kerestem meg. Mint megtudom, családjukban sohasem volt ze_ nész, mégis szülei hamar észrevették, hogy a kislánynak remek a hallása. Beíratták zeneóvodába, később zeneiskolába. Ria budapesti diák lesz — álma egy fúvósötös — Én is, mint mindenki, zongorázni szerettem volna. De az osztályfőnököm azt tanácsolta; inkább hegedüljek. Az anyu agitált, apu a klarinétot javasolta. Én már tanultam két évig furulyázni, s mivel a tanár úrnál szerettem volna maradni — ő pedig a fuvolát és az oboát tanította —, hát az oboánál maradtam — meséli, majd még nevetve hozzáteszi: — Az elején nagyon nehéz volt. Sokszor éreztem: abbahagyom, mert olyan fertelmesen szólt. .. De nem hagyta abba, s egy idő elteltével annyira belejött a játékba, hogy az elmúlt évben már a meghirdetett versenyre a pécsi Művészeti Szakközépiskolából őt javasolták. Kazettára játszott, azt továbbították a rádióhoz, ahol a zsűri „névtelen” meghallgatás után választotta őt is a hazánkat képviselő fiatalok közé. így került az elmúlt év nyarán a Concertina Praga Nemzetközi Ifjúsági Zenei Versenyre. Hosszú hónapok múltak el hazatérése után, és csak a télen jött az értesítés: II. díjat nyert! Ez azt jelenti, hogy nyáron részt vehet egy háromhetes zenei táborban, egybekötve néhány koncerttel. Csakhát... A tábor első hete egybeesett az érettségijével és a zeneakadémiai felvételijével. (Édesanyjo büszkén, Ria szerényen mutatja a színtiszta jeles bizonyítványt, s azt az oklevelet, amely tudatja, hogy ő volt az iskola legjobb tanulója.) Szóval, zsúfolt volt az a hét. Délelőtt még szolfézsből felvételizett, délután már Prágába utazott. Onnan tovább három városba. Három koncertre. Ezeket egyenesben közvetítette a rádió, s az I. és a II. díjazottak műsorát lemezre is rögzítették. Ismét az édesanyja mesél. Arról, hogy milyen szorgalmasan, szinte minden szórakozásról lemondva tanult és gyakorolt Ria. S, hogy most szeptembertől Budapesten, a Zeneakadémián tanul tovább. Ez vegyes érzelmeket keltett bennük, örülnek a sikeres felvételinek, biztosak abban is, hogy lányuk megállja a helyét, hiszen kitartásban sohasem volt még nála gond. Csakhát: kiröppen a családi fészekből... A kislánynak önálló életre kell berendezkednie. A múltról és a jövőről beszélgetünk. Arról, hogy Ria mennyire szeretett iskolába járni, mert jó és összetartó volt a közösség. És tanárok is: különösen Deák és Dőry tanár urak óráit várta nagyon. A jövő? Ha végez; szakközépiskolai tanár szeretne lenni, s emellett természetesen zenekarban játszani. Álma egy fúvósötös. — Addig még nagyon sokat kell tanulnom, gyakorolnom — szögezi le — és hogy igazán jó zenész legyek, rengeteg muzsikát kell hallgat/ nőm. Szerencsére én mindenfajta zenét szeretek. A kedvenceim azonban: Beethoven szimfóniái, zongoraszonátái és Mozart hegedűversenyei... — pálfi —
