Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)

1984-09-29 / 268. szám

Az egész nép nevelője

Benedek Elek emlékezete

Az irodalomtörténet a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom megalapítójaként tartja számon, gazdag életének tevékenységi területeit azonban felsorolni is sok, életműve éppúgy része a magyar folklorisztikának, mint a politika- vagy a művelődéstörténetnek.

Százhuszonöt éve, 1859. szeptember 30-án született Benedek Elek Kisbaconban. A szülőföld, a Székelyföld meghatározó volt egész életére, munkásságára, vallomása szerint a legtisztább tanítást a Biblia mellett Kriza Vadrózsák-jából, s öreq székely parasztok, favágók meséjéből merítette. „A szülőföld és népének szeretete szélesedik ki nála az egész haza és nép szeretetévé — olvashatjuk A magyar irodalom történetében. — Népmeséi gyűjtésével, újságírói tollával, s később — mint képviselő — politikai beszédeivel, szépírói tevékenységével is egyetlen célt szolgált: a szegény kisemberek igazának hirdetését. A századforduló könyörtelen gazdasági és erkölcsi viszonyai között mélyen humanista, tiszta erkölcsisé- get hirdetett, s lírai igazságszolgáltatásával válik kora embertelenségének leleplező- jévé."

A székelyudvarhelyi kollégium után a budapesti egyetemre kerül. Egyetemi hallgatóként kiadia már székely népköltési gyűjteményét. Tanulmányait megszakítva újságíró, majd lapszerkesztő lesz (Orszáq-Viláq, Néptanítók lapja stb.). Fiatalon országgyűlési képviselővé választják. Belevetette maqát kora politikai küzdelmeibe, s közíróként, politikusként mindig a közélet tisztaságáért, a nép politikai, szellemi felemelkedése érdekében emelt szót. Parlamenti szűzbeszédében — a korban szokatlanul — irodalmi, nevelési témáról, az ifjúsági irodalom kérdéseiről szólt. Elmondta, hogy a selejtes ifjúsági irodalom helyett a maqyar ifjúságot nemes erkölcsi és irodalmi élményben kellene részesíteni, amelynek alapját ő a nép nyelvében és szemléletében találta meg.

E felismerés szolgálatába állította egész életét. Legjelentősebb vállalkozása az ötkötetes Magyar mese- és mondavilág. A saját és mások néprajzi gyűjtéseiből származó meséket kitűnő írói készséggel átköltötte, újraANDRZEJ BURSA

aSÁRKÁNY

formálta. „Az volt a törekvésem — vallja —, hogy az általam megírt, s még megírandó mesék irodalmi művek hatását tegyék az olvasóra, anélkül azonban, hogy emiatt meghamisítson! a nép eszejárásának, mesemondó nyelvének karakterét." Úgy mesélt, mint egy a nép közül. S hogy ez sikerült is, bizonyítja, hogy későbbi néprajzi gyűjtésekben találhatunk olyan darabokat, amelynek kétségtelen forrásai: Benedek Elek meséi.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett Benedek Elek a színvonalas ifjúsági szép- és ismeretterjesztő irodalom megteremtésében, nemzedékek nevelkedtek fel könyvein (Uzoni Margit, Zsuzsika könyve, Édes kis gazdám, A félkezű óriás, A magyar nép múltja és jelene) — nem különben az általa szerkesztett Az Én Újságom és a Cimbora gyermeklapokon. Ortutay Gyula igy emlékezett meg a szerkesztőről: „Az az írói magatartás, amely ezt a fiatal férfit az ifjúsági irodalom felé vezette, apó korában is megtartotta benne az alázatnak, szeretetnek, készségnek kiapadhatatlan energiáit, amelyekkel a szerkesztői üzenetekben mindenkinek szeretettel felelt személyi gondjaira, botladozó első írói kísérletezéseire, barátko- zási soraira, a naiv, kitáruló gyermeki kérdésekre. Lelkeket nyitott meg ezzel Benedek Elek, s ez a magyar nemzetnek adott olyan nagy ajándéka, hogy elmondhatom: közoktatásügyi intézményeink egész sora nem ért annyit akkoriban, amennyit Benedek Elek személyisége és munkássága.”

S még szépirodalmi munkásságáról szó sem esett. Regényeiben, novelláiban realista társadalomábrázolással jeleníti meg szülőföldjének tájait, jellegzetes figuráit. Egy anekdota is jelzi írói ’látásmódját, erkölcsi vi- lágfelfoqását. Egyszer megkérdezték tőle, valóban olyan rendkívüli, kiváló emberek-e a székelyek, ahoay műveiben ábrázolja őket. Az író válasza: — Nem. De szeretném, ha olvanok lennének.

Javítani akart a világon —■ szép szóval. Nemcsak a gyerekeknek, az egész országnak, nemzedékek egész sorának volt — a legnemesebb értelemben — nevelője. Életműve ma is aktuális.

Angyal János

Az autóbusz indulásáig a délután néhány órája és csaknem a* egész este előttem állt még. Útra készen, táskámat és trencskómat a vállamra vetve, a fűvel dúsan benőtt rézsűre telepedtem. Tisztességesen gyűjtöttem be a cifrahámokat készítő grqzlei kézművesek problémáiról és gondjairól írandó riport anyagát, úgyhogy nem volt értelme átlapozni a piszkozatot a jegyzetek ellenőrzése végett.

Következésképpen hatórás tétlen várakozásnak néztem elébe Grqzle községben,

Szerencsére meleg, napos idő volt, kényelmesen elnyújtózhattam a gyepen. Majdnem az egész falut láthattam innen. Grqzle nagy község, a körnvező völgyekre és dombokra szélesen kiterjedő faluszéllel. A szokásos szalmatetős viskókon kívül két emeletes kőépület meg egy téglából rakott gépesített sütöde áll o piactéren. Lentebb rétek nyújtóznak, és a fűzfák között sebes patak csörgedezik. Ormukon lucfenyőerdővel borított hegyek keretezik mindezt. Grqzle tipikus hegyi falu, lakosai főleg pásztorkodással és cifrahámok előállításával foglalkoznak. A község, földrajzi helyzetéből következően, el van zárva a nagyobb központoktól, d ea qrqzleiek ennek ellenére viszonylag kulturáltak, és szívesen adják tanulásra a fejüket, sőt, mint hallottam, Grqzléból származott az ország legódonabb egyetemének egyik nemrégiben elhunyt professzora is.

A buja fűben hasaltam tehát, és elmerültem a grqzlei építészet meg a természet szemlélésében. Lustán szívtam a cigarettámat, és hunyorogtam a napsütésben, mindez úgy-ahogy elszórakoztatott. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy nem messze tőlem a földig hajol egy keszeg öregember. Az öreg hamarosan odaért hozzám, kurta, megfeketedett csikket tartott az uj- jai között, tüzet kért. Megkínáltam cigarettával. Eleinte szabadkozott, de végül fürgén kivett két szálat. Rágyújtott, és kényelmesen elhelyezkedett mellettem. Megadóan tűrtem. Végül is ez a vénember egyáltalán nem ígérkezett unalmasabbnak, mint a grqzlei hegyek és felhők.

Beszédbe elegyedtünk. Az öreg a grqzlei iskola nyugalmazott tanítója volt. Panaszkodott, hogy fájnak az ízületei. Én még elégedett is voltam a társalgás ilyetén alakulásával. Nem kívánta tőlem, hogy újságírói pozíciómat latba vetve segélyt járjak ki neki, és Grqzle lakóinak üqyes-bajos dolgaiba sem avatott bele. Emiatt hálás voltam neki, és udvariasan végiahallaattam ízületi fájdalmairól előadott panaszait. Már a második cigarettánál tartottunk, amikor észrevettem, hogy a oiactéren gyülekeznek az emberek. Olyasféle csoportosulás támadt, mint amikor a sza- aosmiséről jönnek ki a falusiak. Amennvire ebből a távol- sáaból meqállaDÍthnttam, a oa- rasztok ünneolős, tiszta ruhát viseltek. Az örea egy pillantást vetett feléiük, és közömbösen megjegyezte:

— Aha, készülődnek már. . .

— Mire?

— A szerkesztő úr nem tudja? — álmélkodott. — Május húszadika van ... A sárkány ünnepe.

— Miféle sárkányé?

— Hogyhogy, maga nem hallott a grqzlei sárkányról? Az emberek nem említették?

— Nnnen ,

Vagy mégEszembe jutott, hogy amikor a klubban szóba hoztam a grqzlei kirándulást, egyik kollégám említést tett a grqzlei sárkánvról. De a pincér éppen akkor hozta ki a vodkát, és mire a rundót megittuk, a társalgás már más mederben folyt. Úgv rémlik, mintha a közséqi tanács elnökével folytatott mai beszélgetésben is elhangzott volna a „sárkány” szó, és alkalmasint a „sárkány ünnepe” .kifejezés is. Ennél többet azonban nem tudtam meg, arra kértem tehát beszélgetőtársamat, magyarázná el, mi ez a sárkány ünnepe.

— Ó, az egy ősrégi szokás — mondta az öreg — alighanem még a pogány időkből maradt vissza. Annyiból áll, hogy évente egyszer, este, május húszadikán, a patakparti barlangban tanyázó sárkánynak prédául vetik a legderekabb legényt meg a legderekabb lányt, hozzá kell tenni, egyik sem lehet több, mint tizennyolc, vagy kevesebb, mint tizenhat esztendős. Természetesen a „legderekabb” jelzőt nem kell szó szerint érteni. Egyszerűen sorsolás útján kijelölnek egyet- egyet a sok ilyen korban lévő egészséges legény meg egészséges leány közül.

— És mi értendő sárkány alatt?

— A sárkány teljesen hiteles. Egy közelebbről meg nem határozható fajtához tartozó hatalmas, vén gyík. Ott lakik ni . . . bökött ujiával az öreg a patak túlpartján álló égeres felé. — Egyébként, volna kedve végignézni az ünnepélyt? Csatlakozhatunk az emberekhez, erre fognak elmenni. Megláthatja a bekebelezés szertartását.

Nem tudtam eldönteni, gúnyt űz-e belőlem az öreg vagy félrebeszél. Észrevette zavaromat, és elmosolyodott:

— Csodálkozik? Minden idegen csodálkozik, mikor először hall róla. De azután megbarátkoznak a ténvekkel. Harminc esztendeje múlt, hogy a Népfelvilágosító Társaság belefogott az első sárkányellenes kampányba, de kudarcot vallott. Foglalkoztak a problémával az állami és pártszervek is, de mostanáig nem sikerült lényegesen előrébb jutniuk ebben az ügyben. Tudja uram, az igazság az, hogy a hatóság tekintettel van a helybéli górálok konzervativizmusára meg hagyománytiszteletére, úgyhogy sárkányügyben egy kicsit behunyja a szemét. Én magam, mint az N. T. aktivistája, kevés híján harminc esztendővel ezelőtt élesen felléptem a sárkány meg a falusi nép körében teriedő egyéb babonák ellen. Valamikor még egy speciálisan a sárkánynak szentelt cikket is írtam, A szörny a legélet- erősebb nedvet szipolyozza, ez volt a címe. A cikk a Fáklyában, az N. T. orgánumában jelent meg. Ez a láb már öt évvel a háború előtt megszűnt létezni.

— Hogy van ez — kiáltottam felindulva — eszerint minden évben halálra ítélnek két ártatlan, szinte még serdületlen embert?

— Ügy van ... A falu különösebben nem sínyli meg, ugyanis a grqzlei asszonyok széles csipejűek, és elég köny- nyen, szinte fájdalom nélkül szülnek. Van egy ilyen mondás is a grqzlei asszonyról: „Ha ád Isten erőt neki, unokáit fölneveli". A plébános bele is kötött ebbe a mondásba, azt állította, ellentétben áll a Szentírás igéjével.

— És mit csinál a sárkány az év hátralévő részében?

— Hever a barlangjában, alszik, és azt a két embert emészti. Nem igényel semmit ezen felül.

— De ha egyszer... ha egyszer . . . megtagadnák az áldozatot.. . Akkor mi lenne?

— Nem tudom. Ezzel még senki sem próbálkozott.

— De ha egyszer megölnék azt a szörnyeteget... — kiáltottam fel.

— Az nem olyan egyszerű. Úgy tudom, az ilyen ritka állatok védelem alatt állnak. Mellesleg egyáltalán nem olyan félelmetes, ahogy a szerkesztő úr elképzeli ... Majd meglátja.

Az országúton eközben a kö- zelünkhe ért a menet. Élén a községi tanács elnöke haladt, két paraszt kíséretében, akik közül az egyikben a pártszervezet titkárára, a másikban pedig Lelek fafaragóra és népművészre ismertem. Mögöttük, ió néhány méterrel lemaradva, két kikeményített szoknyás, kalárisokkal felcicomázott idősebb asszony egy legényt vezetett. A legény, noha nem volt több tizennyolc évesnél, megtermett és vállas volt, akár egy felnőtt férfi. Homlokát mély, vízszintesen futó redő szelte át. Nagyon jóképű, szőke legény volt. Nyakában rövid zsineg lógott, ettől eltekintve szabad volt, a karjait lazán markoló vénasz- szonyok csak támoaatták. A legény arca verejtékben fürdött, állkapcsa enyhén reszketett. Hátrébb két fekete kabátos, öreg paraszt egy leányt vezetett. A selyemruhát és magas sarkú papucsot viselő leány szünet nélkül zokoqott. Egyre- másra a fehér retiküljébe túrt, előhúzta a zsebkendőjét, lármásan kifújta az orrát, a zsebkendőt visszasüllyesztette, maid előhúzta megint. Mögöttük özönöltt a tömeg, asszonyok, emberek, gyerekek.

Leszálltunk a rézsűről, én meg az öregemberem, és csatlakoztunk a menethez. A parasztok utat nyitottak, és helyet adtak nekünk a tömeg élén, közvetlenül a leány mögött. A menet az út felhevült porában gázolt, az emberek izzadt homlokukat törölgették, lihegtek. Félórás menetelés után a patakon átvetett bürühöz értünk. A leány a bürü előtt hisztériázni kezdett. A földre vetette magát, a parasztok cipője után kapkodott, görcsösen vonaglott. A menet megtorpant, megvárták, míg elmúlik a roham. Néhányon cigarettára gyújtottak. A leány hamarosan feltápászko- dott, leporolta a ruháját, és engedelmesen végigment a bü- rün. A bürü olyan keskeny volt, hogy egyszerre csak egy ember fért el rajta, ezért az átkelés meglehetősen sokáig tartott. Eqyesek levették a cipőjüket, és a gázlónál vágtak keresztül a patakon.

A hely, ahol a menet megállapodott, semmiben sem különbözött a patakpart többi részétől. Talán csak a füzes-égeres bozót volt itt sűrűbb. Az emberek félkörbe álltak. Az elnök felemelte a kezét, és kán- tálni kezdett:

Zöldbőrű sárkányunk, Kénkővel tápláltunk, Falunknak híztál,

A község hív már,

Vedd az áldozatot.

Vedd az áldozatot.

A füzesből motoszkálós hallatszott, és előbújt a sárkány.

Négy méter hosszú, vak és vedlett hüllő volt. Kínlódva rakosgatta petyhüdt, erőtlen lábait.

Pofád felül pitymallat, Nyugatnak vesd farkodat

kántált megint az elnök, majd ügvefogyott piszmogása láttán botjával a sárkány hátára húzott: — Netene, igazodj! — kiáltotta sziqorúan. A sárkány horkantott, és engedelmesen elhelvezkedett úqy, hogy parancsolták neki. A legény, aki mostanáig nyugodtan viselkedett, elzöldült, és mocorogni kezdett.

— Anvuka — motyogta az őt támoaató eqyik vénasszonvhoz fordulva — émelygek egy kicsit.

A vénasszonyok félrementek vele pár lépésnyire, és gyengéden tartották a homlokát. A legény okádott, majd száját sietősen a ruhája ujjába törölte. Az öregasszonyok közvetlenül a sárkány pofája elé vezették, és hátrébb húzódtak. A legény letérdepelt a földre, búcsút intett és az elnök hanghordozását utánozva elnyökög- te:

Ég veletek, apám, anyám, Isten áldjon, kedves babám. Ragyogó napocska,

Zöld patakocska.- Ámen — felelt rá a tömeg.

Ekkor a sárkány közelebb jött, megszaglászta a legényt, mancsával maga alá gyűrte, és széttépte. Széttépett darabjait három falásra, hosszasan nyeldekelve kebelezte be. Most a leányon volt a sor. Nem sírt már. Letérdelt, megtörölte az orrát és elkántálta a formulát. A sárkány két fogcsattintással intézte el.

Az elnök megszólalt:

Sárkány, áldoztunk neked, Mostan barlangodba térj!

A sárkány erőlködve fel- emelkedett, és eltűnt a füzesben. Az elnök egy énekbe kezdett. Az emberek nehézkesen csatlakoztak. Az utolsó szavakat már senki sem énekelte végig. A tömeg szétoszlott. Nekem is igyekeznem kellett. A busz húsz perc múlva indult.

(Csordás Gábor fordítása)

Szatyor Győző: Kikericsek