Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)
1984-09-22 / 261. szám
GARAI GÁBOR Remény Hiába, öreg vagyok már ahhoz, hogy hitet cseréljek, hogy buzgó eretnekek alatt szítsam a máglyát, vagy fordítva, velük éljek. Nem a létező világok legjobbikára — nem, nem, semmi bigott idiilre, jelent-faló jövőre nem volt mód fogadást tennem. Csak magamnak fogadtam: bármi vár prése szőrit, s ha vak köd ereszkedik le a mára, én ellátok népemig, holnapomig. Most, holnapom borultán, se gyarlóbb remény derül: túléljük ezt is (én bár meg nem érem) — de addig se égek itt hittelenül. SASS ERVIN Sirályövezet az a korcsulai tenger s az Illés-hegy odaát az aprócska templom kőházmenedék a harangos ég s a kis bronzok csengése reggel a kikötő ahonnan örökre elhajózol az a korcsulai nyár augusztus és a ciprusok piros leanderek bábeli szóáradat kedves pincérek mogorva dinnyeárúsok az a hőség a lépcsős kapu múltbeli rettenete rozsdás ágyúk távoli sziqetek fehérszélű medvetalpaikkal az a korcsulai alkony a rózsaszín fényekkel koronázott a zene a dalok a sör a kékgyöngy Adria egy halott polip víz alatt úszók dárdahegyén KERÉK IMRE Ki ragyog újra Alkonyi nap küllőire tekert felhők tarka kreppapír-szalagok mint gyerekkorom szüreti mulatságra fölcicomázott kocsikerekein Régi őszök mézpörgetőiből aranysárga édesség csurog tenyerembe Körték szilvák darázs-kocsmáiból nótaszó bőgödunnyogás Koldus napraforgó tányéroz göröngy buktatja orra elejti vasfilléreit Szivárvány szoknyák verdeső lepkeszárnyai alól az elveszített éden üdvössége kiragyog újra Pattantyús József rajza V an már vagy húsz éve, hogy ez történt, de ma is kiráz a vérfagylaló hideg, ha belegondolok — kezdte Misznai, a víz- és gázszerelő, aki igazat mondó ember hírében állt a házunkban, s most, hogy nekem javítgatta a vizét eleresztő mosógépet — szokása szerint odarendelve maga mellé, hogy a munkáját nézzem — mesélt. — Valahol Budán, fent a XII. kerületben, ahol olyan sokan szeretnének élni, és ahol olyan keveseknek adatik otthonra hely, egy háromszintes házban dolgoztam a második emeleten. Úgy, úgy, a másodikon, ezt aztán nem felejtem el. Csövet kellett végigvinnem a falban, mert a háziak még egy fürdőszobát akartak, hogy a qyerekek, ha lesznek majd, külön lubickolhassanak, meg a vendégeknek is legyen. Azok sem tudták, hogy hol az Úristen véqe, csak kepeszkedtek felfelé. Különösen az asszonyka. Mert a férfi csak olyan gürcölős, tollából élő figura volt, mint maga, már megboRévész Antal rajza Nógrádi Gábor Komiiiveselc csásson, ellenben a nő, mint a selyembe öltöztetett rózsabokor, illatos és szúrós, de olyan bimbós is, hogy aki a tolvaj- lást teljes szívéből utálja, azt is viráglopásra csábítaná. Csak úgy lengedezett a köny- nyű, mutatós köntösében mögöttem. Még nekem is megélesedett a vésőm tőle, pedig maga tudja, én szeretem a feleségem, és még hogy szerettem akkor, fiatalon! De bizony a köntös árnyékában én is kapáltam a falat, mint fát a mártás kakukk, hogy lássa az a szirmos asszony, van itt erő. Ilyen az ember, ott veri él az erejét, ahol lehet. Gyorsan haladtam a téglában, mély ágyat vetettem a csőnek, míg el nem értem a rökamiét. „Jaj, az nehéz lesz!” —- susogott az én rózsabokrom, és szaladt át a férjéért a szomszéd szobába, aki ott pötyögött az írógépén. mint egy csöpögő csap. De az emberke hiába huza- kodott neki, csak az erek fészkelődtek a homlokán, a bútor meg se moccant. Most láthatta, mennyivel nehezebb az ágy alatt munkálkodni, mint felette. Igaz. én csak tettem magam, hogy mozdítok, de erővel semmit. Tudja meg az az asz- szony, kivel él. „Tessék csak hagyni!” — mondtam az embernek, mert a XII. kerületben nem magázódok, és szépen arrébb húztam az ágyat, mint akinek semmi az efféle. A férj elkulkgott pötyögni, a rózsabokor meg úgy illatozott, hogy majdnem az ujjamra vertem. Még csak az kell — gondoltam —, nagyon drága lesz nekem ez a szagolgatás, ha két-három hétig nem dolgozhatok. De maga is tudja, nehéz azt a nagy érzést legyűrni, mert az ember nem kap levegőt, ha egy ilyen asszony áll mögötte, aztán a vér, hol felszalad a fejbe, hol meg le a derék alá. Amint éppen a porcogóim megszelídítésével foglalatoskodom, hát egy darab tégla nem beesik a falba! Befelé, nyilván egy üregbe. Na, ezt jól kifogtam! Most aztán az egészet nekem kell betömni. Mégsem hagyhatok egy csövet csak úgy a levegőben lógni két tégla között! Benyúlok a szerszámmal, hogy mégis milyen mély az az üreg, hát valami puhára tapint a véső, jól éreztem én azt, hogy valami szövet lehet, akkor sem voltam már Lajcsika a szakmában. Gyorsan kikaparom a következő téglát, benyúlok, ott bizony egy zsák van, és abban valami kemény, gömbölyű dolog. De akkor már az asszonyka is melletteVn sustorgott, a pongyolája meg-meglegyintett, mint egy angyal szárnya. „Mi az? — dudorászta. — Mi az?” Pedig láthatta, hogy lyuk, és a lyukban valami. Nekem persze meg kellett kérdeznem, hogy kibontsam-e a falat, mert ugye ez egyszer többletmunka, envszer meg az ő lakásuk. „Bontsa csak!" — sürgetett az asszony, és már hívta is a férjét. Ott álldogáltak remegősen mellettem, amíg kiszedtem a téglákat, egyiket a másik után. Tudtam én azt, hogy mire gondolnak, ismertem én már akkor az embereket. Vagyont reméltek a fal mögött találni, aranyat, pénzt vagy egyéb értékeket, amiket a valamikor itt lakó emberek suvasztottak ide, hoay aztán odaveszve a háborúban föld alá cipeljék a családi titkot. Nem volt kicsinyke üreg, az biztos. Végig kellett bontani a rökamié mögött a falat, olyan fél méter magasan, hogy a csomag kiférjen. Kigurítottam, de akkor nekem már szűk volt a cipőm, mert két zsákot két oldalról valami kegyetlenül hosz- szú és formás dologra húztak rá, és ez nagyon nem tetszett nekem. Mondtam is a háziaknak, hogy ki kellene hívni a rendőrséget, mert ez már nem a mi ügyünk. A férfi hajlott volna a szóra, mégiscsak írástudó ember volt, de az asz- szony mohóskodott, hogy bontsuk csak ki, és én sem bánom meg, A zsákban egy fekete arcú ember feküdt. Kiállt az alsó ajkszája, mint a négernek és úgy be volt törve a leje, mint egy ablak. Az egyik zsákot a fejére húzták, a másikat a lábára. Nem sokat romlott a falban, ötven éve méq tisz- tesséaqel falaztak, igen kevés levegő, meg nedvesség szivároghatott be hozzá. Szaga persze volt. Az apám hordott olyan se- színű vászoninget a harmincas-negyvenes években, mint amilyet a halotton láttam. Aztán ez az ina is tele volt fehér pöttyökkel, mint az apámé, jól ismertem én a mész nyomát. Kőműves volt az öreg. Jött hamarosan a rendőrség, meq velük egy orvos is, aki belenyomott az én zokogó rózsabokromba egy injekciót, és aztán el kellett mesélni, hogy s mint történt. Aztán még két alkalommal beidéztek a rendőrségre, úgyhogy kétszer félnapom e| is veszett. De a rendőrök sem találták ki. hogy ki ütötte fejbe azt a szegény melóst. és kik tették a falba. Én mondtam, hogy ezt csak kőművesek tehették, mert szépen volt az a munka megcsinálva a két fal közé suvosztott halottal, és azok a kőművesek biztosan a társai voltak, de ez a hatóságiakat nem nagyon érdekelte. Én persze csínján bánnék ezzel a gyilkosok szóval. De ezt csak magának mondom. Mert ki tudja, miért ütötték főbe azt a szegény embert? Talán az egyik társa féleségét prütykö- részte éppen, és a férj rajtakapta. Ott a falazókalapács, puff neki! A hirtelen felindulás meg van engedve ilyenkor. Vaqy lopott a társaitól. Szerényektől lopni mindig nagy bűn. Lehet, csak egy hőbörgős alak volt, összekapott valakivel, annak meg kicsúszott a kezéből a kalapács. Igazuk volt a többieknek, ha nem hagyták, hogv egy családos ember bűnhődjön a másik 1e- génvkedése miatt. Akinek már úgyis mindegy. N°hánv nap múlva a férj hívott, hát visszamentem megcsinálni a falat, bár én egyébként kőműves munkával nem foglalkozom. De hát ez más volt. Ez a dolog rám tartozott. A fürdőszobáról már nem esett szó, csak a kivésett rész nyomait kellett eltüntetni, az üreget betömni és bevakolni. Mert a háziak minél gyorsabban el akarták cserélni a lakást Amikor odamentem, csak az ember volt otthon. Azt mondta, hogy a felesége, mióta kibontottam a kőművest, nem aludt otthon. Nem bírt volna méa egy éjszakát ezek között a falok között eltölteni. Ismertem én már azt a szirmos asszonyt. Nem bírta ő megemészteni, hoav éveken át ott volt a rökamié a fal mellett, és ők azon hegyegtek. Persze senki sem tudhatja biztosan, ha lefekszik, hogy mi van a fal túlsó oldalán. No, kész is vagyok. Ez a mosógép többet nem folyik — mondta Misznai, és gondosan elpakolta a szerszámait. Kende Sándor: Fekete rapszódia Szépnek nevezi a munkát, s egyáltalán a mozgást Kende Sándor Mozgás és vihar című írásában. A munka és a művészet, azaz a megtervezett, a tudatos mozdulat egy tőről fakad, céljuk is rokon: a teremtés. A szerző szerint a művészet nem érheti be azzal, hogy látleletet készít egy korszakról, társadalomról. Minthogy minden mozog és változik, a dolgok lényegét csak mozgásukban, folyamatukban lehet megragadni. így igaz, s erre vállalkozik — több, kevesebb sikerrel — Kende Sándor is. Kisregényeket, novellákat és jegyzeteket ad közre Fekete rapszódia című kötetében. Kétségtelen, hogy a legizgalmasabb írás éppen a címadó kisregény. Főhőse egy fiatalember, akit a szénbányák racionalizálásáról hozott kormányhatározat állít szinte megoldhatatlan dilemma elé. Oda kell hagyni — a sokadmagával — azt a bányát, amelyet rajongásig megszeretett. Közgazdász diplomát szerez, s amikor kiderül, hogy mégiscsak szükség van a szénre, nem tud ellenállni a bánya vonzásának — visszatér hozzá. Mert ez a vonzalom erősebb, mint a szerelem, amelyet gyermekkori pajtása — játszótársa, Szilvia iránt érez. A történet (természetesen) Komlón játszódik, abban a városban, amelyről Moldova is „tisztelettel” írt, amely szinte szimbolikussá vált az elmúlt évtizedekben, s amely — olykor tragikus hírekkel — ma is gyakorta szerepel az újságokban. Nem véletlenül említem éppen a tragikus híreket, hisz Kende kisregényének főhőse is bányamentőként (éppen tűz üt ki a mélyben) tér vissza. Kétségtelen, hogy van ebben a döntésben — és figurában — valami, a racionalitáson túli romantikus elem is. Olyan értékek védelmét, ábrázolását vállalja a szerző, amelyek időtállóak ugyan, de ma talán kevésbé divatosak. Vagy csupán beszélni nem tudunk, szeretünk róluk? Az Anyám regényében pl. a szülő, anya iránti sze- retetet fogalmazza meg egy furcsa történetben. Ez a téma — ellenkező előjellel — visszatér a „Ne lopj! (A visszatérő bűnös)” című novellában is. Senki se választja a szüleit, de jogunk van-e ítéletet mondani róluk? ügyanakkar az elválás-elszakadás folyambta fájdalmas és visszafordíthatatlan. Talán ezért adta a Nehéz kimondani címet is ennek a ciklusnak a szerző. Mert ítélkezni sokkal könnyebb, mint megérteni, vállalni szeretteinket. De jaj az ítélkezőnek, ha nincs benne humánum és tolerancia! Az egyik legtragikusabb, legkiérleltebb írás az Egy demizson víz című. Arról a lappangó, de a kisközösségek életét megmérgező (fajigyűlöletről szól, amelyről nem szívesen beszélünk, holott létezik. Kende Sándor nem oldja fel a feszültséget happy end-del. Végezetül nem hallgathatom el a kritikai észrevételemet sem. Kende ott erős, ahol a saját élettapasztalataiból merítkezik, s ragaszkodik a hagyományos formákhoz. Néhány írásában azonban az „egyes szám második személy" manapság divatos modorát választja. Miről van szó? A főhős elmondja valakinek — a legtöbbször a barátjának — a történetet (pl. Anyám regénye, Nehéz kimondani, A barátod). Zavaró ez, mert az olvasót elidegeníti, holott a szerző szándéka éppen az intimebb, belső szférák ábrázolása lenne. (Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 7 984.) Horpácsi Sándor HÉTVÉGE 9.
