Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)

1984-09-15 / 254. szám

HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT NEMES NAGY ÁGNES; A költő megszólítása 737 LAKATOS ISTVÁN: Nyolcvan év (Keresztury Dezsőnek) 729 * TATAY SÁNDOR: Az álíró (elbeszélés} 741 BIHARI SÁNDOR versei 749 VIRÁG KÁROLYÜzenet magamnak (elbeszélés) 751 VARADY SZABOLCS versei 757 KALÁSZ MARTON; Téli bárány (regény, XT.) 759 GYURKOVICS TIBOR verse 770 SZABADI JUDIT: Hagyomány és korszerűség (Avantgarde kezdeményezések a 60-as évek magyar festészetében, l.) 773 TÜSKÉS TIBOR: Az üveg költője (L. Szabó Erzsébetről) 783 CSANADY JÁNOS verse 786 FUTAKY HAJNA; A jelen múltja - a múlt jelene (Németh Antal pécsi búbrendezése) 7S7 GÁRDONYI TAMÁS; Néző kerestetik? (Pécsi Nyári Színház. 19S4) 792 RAKOVSZKY ZSUZSA versei 79Ö CZIGANY GYÖRGY verse 799 ÁGH ISTVÁN: Nagy László szülővilága, emlékháza 800 * VEKERDí LÁSZLÓ; Egyetem és kísérlet Pécsett (Beszélgetés Béesy Tamással, Ormos Mariával és Szépe Györggyel, I. rész) 805 1904 SZEPTEMBER A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának élén a 80 éves Keresztury Dezsőt köszönti Nemes Nagy Ágnes és La­katos István írása. A szám szépirodalmi ré­szében Bihari Sándor, Czi- gány György, Csanády Já­nos, Gyurkovics Tibor, Ra- kovszky Zsuzsa és Várady Szabolcs versei, valamint Ágh István, Kalász Márton, Tatay Sándor és Virág Ká­roly prózai írásai kaptak he­lyet. A művészeti rovatban Szabadj Judit: Hagyomány és korszerűség c. tanulmá­nya, a 60-as évek hazai avantgarde festészetéről ad áttekintést. Tüskés Tibor írása L- Szabó Erzsébet üvegtárgyainak kiállítását méltatja. Futaky Hajna cik­ke Németh Antal pécsi báb­rendezésére emlékezik, Gár­donyi Tamás a Pécsi Nyári Színház idei műsorait teszi mérlegre. „Egyetem és kísérlet Pé­csett” címmel, a Janus Pan­nonius Tudományegyetem három tanárával, Bécsy Tamással, Ormos Máriával és Szépe Györggyel készített interjút Vekerdi László. A számban a beszélgetés első részét olvashatjuk. A kritikai rovat élén Csű­rös Miklós írása elemzi Ke­nyeres Zoltán két tanulmány­kötetét. LAKATOS .ISTVÁN Nyolcvan év Keresztury Dezsőnek Ki ültetett, Öreg Platán? Platón, Arany, Batsányi, Platen? Mit látsz éveid havasán, bölcs Matuzsálem? Nyolcvan évgyűrű törzseden rideg bilincs-e, hősi vért-e? Hogy viseljük majd könnyeden^ nyomodba érve? Jut-e ennyi nekünk, Öreg, új nyolcvan és még van-e hátra, mielőtt füst, hamutömeg dől a világra? Ahol Te állsz, már tudható valami a még várhatóból. Ősz koronádra hull a hó — mit vársz a sorstól? Te sejted csak. Sorskémlelő, aki belelátsz a homályba, a ködből mi suhan elő, miféle bárka. Ábrák villognak és jelek kilenc kanyarón a folyónak; Te onnan már megfejtheted, mielőtt elmosódnak. Hogy mi les ránk: új förtelem, ismét új szégyen, új kelepce? Mit súg a szív, a bölcselem, Nagyságos Elme? Az útra indulók a pari pereméről messzebbre látnak. Van-e értelme, lesz-e majd, a folytatásnak? Jóslat: mit szirt zeng, lomb susog. Van-e remény, Agg, ezt zizegd ki, Vagy nyakunkon már a hurok, jobb nem sietni? Rázd meg zöld fürtöd! Az, aki szeret, érti, mit zúg a szirtfal: s ha van füle, tud hallani. Az Téged is hall. — Babaroi! A megboldogult kedves felesége azt állította nékem a kórházban, hogy ma­ga álíró. Természetesen tilta­koztam, nemcsak udvariasság­ból, hanem meggyőződéssel, de ő kötötte az ebet ai karó­hoz. Ezt a kijelentést egy éltes úriasszony tette a vonatban, többek fülének hallatára. Hogy a régi világból maradt úriasszony, sőt valamely ran­gos családból származó, azt hanghordozásán kívül a szo­katlan megszólítás is jelezte. Egyszerűen csak Babarci! Sem úr, sem elvtárs, még mester sem, vagy valami efféle tisz­teletadás. Előkelő hölgyek szokták így egyszerűen a veze­téknevükön szólítani a férfia­kat, Igaz, ebben benne volt az is, hogy a Babarci név ma már magában is mond valamit. To­vábbá az is jellemző a nagy­úri hölgyekre, hogy túlságosan egyenesek, sőt kíméletlenek. Semmi finomkodó köntörfala­zás, sem paraszti csűrcsava­rás: bele a közepébe egye­nesen. —• Higgye el, Babarci, én egészen jól viselem a sorsomat. Mit tehet az ember egy tör­ténelmi fordulat ellen? No, de a vaddisznókat őzért valaki kilőhetné, és akkor nincs kul­lancs sem annyi, mert szerin­tem azok etetik a bőrükön és azok terjesztik ezeket az un­dorító bogarakat. De nem lö­vik a vadd|sznót. Nem és nem. Álvadászok ezek a mostaniak, higgye el nekem. — Tehát eljött, kedves Ba­barci. Nagyon örülök maigá­nak. Ritkán van vendégem, olyan meg alig-alig, akivel kellemesen beszélgethetnék. Látja, ha bókoltam volna ma­gának a vonatban, eszébe sem jutott volna, hogy megláto­gasson, de ez, hogy ÁURÓ, ez szeget ütött a fejébe. Mind­amellett nem cselekedtem'cél­tudatosan. Csupán annyit, hogy a rövid idő miatt túlsá­goson tömören fejeztem ki magam. Megsértettem? — Szó sincs róla. Ellenkező­leg! Megtisztelő, hogy foglal­kozik velem. Sőt mi több, mintha a gondolataimban ol­TATAY SÁNDOR AZ ÁLÍRO (Részlet) Nyílván bővebben kifejtette volna e biób hírt, melyet ho­zott valamikori betegágyából, ám csupán két állomást utaz­tak együtt és a dunántúli ál­lomások nagyon közel esnek eavmáshoz, ha az ember sze­mélyvonaton utazik. Semmi másra nem jutott idő, csak maradt az a megbélyegzés. Babarci leadta a vonatlépcsőn az előkelő hölgy piaci kosa­rát. Jókorai karkosár volt az, melynek fenekén kevés bolti áru szerénykedett, fűszerfélék, só. cukor, szappan, toilette papír, szóval amiket egy öreg­asszony összeszed a boltban, ha kisvárosba megy. A kosár hántolt vesszején viszont, mint a vérfoltok, friss epernyomok voltak, amiből Babarci arra következtetett, hogy korai ep­ret vitt a piacra. Babarcit már régóta kísér­tette a gondolat, hogy ő vol­taképpen álíró. Nem hagyta nyugton több évtizedes mun­kássága, egy tucat könyvének meaielenése, kétségtelen si­kerei után sem. Több hetes kínlódással elhatározta, hogy felkeresi az előkelő származá­sú hölgyet. Hosszas érdeklődés után megtudta, hogy kívül la­kik o falun, kívül az üdülőte­lepülésen is. Egy szilváskert mönött találta meg a házat, közvetlen az erdőszélen. He­lyesebben az erdő is átkarol­ta már. Lényegében egy er­dei tisztáson állt a tekintélyes épület. Hozzátartozott nyilván a szilváskert is, mert ezt is kö­rülvette a metszetlen élősö­vény. E bozontos sövény héza­gában valamikori kapu rom­jai. A szilvásban néhány sár­gabarackfa, egy-két mandula. Mind kivénhedt, raigyás, ám a fák alatt lekaszálták a füvet, s boglyába rakták. A ház mel­lett megmunkált konyhakert, sok virág, és piroslott egy jó­kora tábla eper. A verőfé­nyes, szélvédett tisztáson az idős hölgy eperültetvénye ver­senyre kelt a fólia alatt ne­velt tövekkel, és virágai is mind elsőként bontották szir­maikat a környéken. A tágas teraszon, toldozott kék ernyő alatt fonottas kerti székben ült, nyáriasan rövid ujjú blúz­ban, szalmakalappal. Puli ku­tyájának bozontos szőre alól a kullancsokat szedegette egy szemöldökcsipesszel. — Az átkozottak! Elpusz­títják ezt a nyomorult ebet. Pedig, ha ez az okos állat nincs, akkor engem esznek meg a vaddisznók, Szerencsére a szőlő most már az erdőszé- liq ér. Meghívom majd teára a főagronómust, és megké­rem, ha erre jár a helikopte­rük, eresszenek <az udvaromra valamilyen mérges permetet. Mit qondol? Mitől jobb meg­halni, a kullancs okozta ogy- hártyaayulladástól, a vadkan agyarától vagy a lassan ölő mérgektől? Foglaljon helyet, kedves Babarci. Megmosom a kutyás kezemet, aztán főzök magának egy jó kávét. A kávé finom lilavirágos majolikai csészében érkezett és valóban jó volt. vasna. Hiszen ezt a megjelö­lést magam forgatom a fe­jemben hosszú ideje, csupán az ai meglepő, honnét vette szegény feleségem, mikor én soha ki nem ejtettem előtte. — Óh, már elfelejtette? Hát az édesanyjától tanulta, a közjegyzőnétől. Csakhogy az özvegy ajkán egész más tar­talma volt az álíró szónak, mint amivel maga gyötrődik. — Meglep, hogy 'ilyen tá­voli részleteket ismer az éle­tünkből, kedves... — Nevezzen csak Szilviának, nincs más megoldás. — Köszönöm, — A kórházban apránkint mindent megtudunk egymás­ról. Nem tapasztalta, ha be­teglátogatóban volt, hogy a betege többet mesél az ágy­szomszédairól. mint saját ma­gáról? Az otthoni események-' tál pedig mindjobban elidege­nedik, ha hosszon tart az ápo­lása. Az az intézmény pedig, ahol együtt voltunk, krónikus betegeké. Közönségesen elfek. vőnek mondják, de nem az. Nékem menedék, a számomra már itt elviselhetetlenek a téli hónapok. Jó embereim ott tar­tanak. Kicsit kellemetlen ott a szag az elején, de hamaro­san megszokja az ember, csak a látogatók érzik. Az a beszélgetésünk a fele­ségével egy zűrzavaros hajna­lon történt. A Vörnernének, aki szintén szobatársunk volt, va­laki belopott egy liter som­lai bort. Éjszaka azzal kisur­rant a kertbe, hogy ott nyu­godtan elfogyaszthassa. A kö­zepén tarthatott, amikor meg­eredt a havas eső. Tudnia kell, hoqy az épület, amiből ezt a kórházi osztályt alakították, valaha intim kis kolostor volt. A serény barátoknak takaros méhesük volt a kertben. Ebből lett a halottas kamra, de meg­tartotta bukolikus külsejét. Va­lamely lazaság folytán nem zárták be az ajtaját. Vörnerné nem tudta hová húzódik be a félben lévő palackjával. Addig tapogatott, míg talált ülő al­kalmatosságot, mikor pedig kiürült a palack, öntudatlan elnyújtózott és el is ailudt. Haj­nal felé két serény nővér ki­tolt oda kerekes hordágyon egy frissen megboldogultat. Nem lett volna ez kötelessé­gük, csupán a zsúfolt kórház betegei iránti tapintatból cse­lekedtél Nos, mikor kitárták a volt méhes ajtaját, a beve­tődő holdvilágnál észlelték, hogy egy, a holtak közül fel­ül, majd leszáll bádogágyáról, sőt földöntúli hangot hallat. — Az egyik nővér nyomban elájult, a másik p'edig a szol­gálati szabályzat ellenére ré­mült sikoltozásba kezdett. Et­től aztán felbolydult az egész intézmény; szaladgálás ide. oda, zuhogó lépcsők, telefo­nálás a főorvosért. A betege­ket is izgalom fogta el. Szün­telen csengetés az éjszakás nővérekért, tolongás az illem­hely előtt. És milyen istencso­dája! Vörnerné a nagy zűrza­varban eltűnt a méhesből, sőt feljutott az emeletre, élvén a hazatérő italos emberek búj- dokló ösztönével. Csak éppen az üres palackot felejtette a hóna alatt. Szerencsére én már akkor a folyosón voltam, elragadtam tőle az üveget és bele a kukába. A szoba többi betegei is azt hitték, az illem­helyről jön. A kórház minden ápoltján megszűnt az altatók hatása. Vörnerné viszont aludt édes- deden. Mikor összerohangász- ták a nővérek és orvosok a házat, bárkire gyanakodhattak, csak éppen rá nem. Megjegy­zem, abban is maradtak hi­vatalosan, már az intézmény jó hírnevéért is, hogy láto­más történt, nem pedig gon­datlanság. De mj ketten nagy szorongásban szívtuk cigaret­táinkat reggelig a folyosó egyik padján és ekkor mondta magáról a felesége, hogy ál­író. Nagyon jókor történt, hogy ezt a témát érintette, mert ebbe aztán elmerülve múlat­tuk az időt. Kivontuk magun­kat a megbolydult kórház lég­köréből, lelkifurdalásunk is megszűnt, nem gyötrődtünk Vörnerné bűnének takargatása miatt. Foglalkoztunk kizárólag a maga álíróságávai. — Nézze, nem is hiszi, meny­nyit tudok magukról, onnét, hogy katonaszökevényként a közjegyzőék falusi házában hú­zódott mek Marcaltótiban. He­lyesebben szólva a pajtájuk­ban bújkált és táplálta a szomszéd öregasszony, aki ere­detileg a macskák táplálásá­val volt megbízva. Negyven­öt januárjában bombatalálat érte a közjegyzőék városi há­zát, és ott lelte halálát maga a közjegyző. Az özvegy és lá­nya leköltözött Marcaltótiba. Rita kisasszony átvette a macs­kák etetését és egyben a ka­tonaszökevény gondját. — A katonaszökevény nem valami dicsőséges állapot és nem tetszik nekem az az egész liezon ott a szénakupacban, de elismerem a történelmi helyzet különlegességét, a vi- lágvégehangulatot, az egyre közeledő ágyudörejben. Az is érthető, hogy Rita nem akar­ta sírba vinni a szüzességét. Mindenesetre, mire átvonulta front, a közjegyzőnét kész hely­zet elé állították. Igaz? — Úgy fordult — mondta Babarci. — Nos, hát elképzelheti, hogy a kedves anyósa csillaguk leáldozásáért a történelem he­lyett magát tette felelőssé. — Holott én kerestem meg a kenyerüket azután — mondot­ta Babarci. — Azt is tudom. Nem volt olyan sok az a föld, mégis (Szétosztották, főképp azok kö­zött, akik addig is felében bírták. Maga pedig elcserélte a hintát két rozoga keltető­gépre. így lett magából to­jásos Babarci. A két úri hölgy pedig válogathatta a tojáso­kat lámpavilágnál, majd a naposcsirkéket: kakas, vagy nem kakas? — Jótett helyébe jót ne várj! — mondotta Babarci. — Tudom, fellendítette a baromfitenyésztést a környé­ken, sőt új alapokra helyezte. Csak hát a közjegyzőné el­gondolkodott sorsán, míg to­jást válogatott, sőt esetleg a tyúkokat monyászta, mert tyúk is lett szép számmal hama­rosan. Soha ő még senki ha­talma alatt tojást nem válo­gatott. A hatalomtartók ellen pedig lázad a szenvedő lélek. — Most idézem Ritát, a megboldogult feleségét: „Anyám fejébe vette, hogy a férjem nem valódi író — mondotta azon a hajnalon a kórház folyosóján. — Szegény anyu bizonyára sokáig érlelte magában ezt a gondolatot, mire ki merte mondani, de attól fogva nem tágított tőle. Mert, ha egy öregasszony alaposan megszenved egy effé­le meggyőződésért, azt a fe­jéből ki nem veri a jóisten sem. Annak akkorra már bio­lógiai gyökere van. Hiába rak­tam elébe a megjelent köteteit, csak vállat vont. — Babarci nem egy van a világon! — Akkor beszereztem cáfolhatat­lan írásbeli dokumentumokat, melyek kétségtelenné tették azonosságát. Néhány napi ma­kacs hallgatás után kijelentet­te, hogy a férjem egy stróman. Szegény üldözött zsidók írtak a neve alatt és osztoztak a honoráriumon. — Elhiszed, hogy csak úgy, a széna között található egy neves író? Olyan hülye vagy? És hozzá éjszaka elmegy az erdőre fát lopni, mert a miénket mind el­lopták a télen. Egy igazi író in­kább megfagyott volna, vagy hagyja, hogy felhasogassuk a bútorainkat. És hozzá ez a tyukászság! .Ugyanmár!" — Képes követni, kedves Babarci? — Miért ne volnék képes? — mondotta Babarci. — Csak nehogy elkalan­dozzék. Ehhez, amit mondok, teljes figyelem szükséges. Kö­rülbelül három évvel ezelőtt, vagyis amikor a Vörnerné-eset történt, a kedves felesége hat­vanöt éves volt. Abban a kel­tetőgépes korszakban nem volt még huszonöt, az anyja, a közjegyzőné pedig nem volt még hatvan. Mégis úgy emle­gette, mint egy meszes agyú vénasszonyt. Nem különös? De ezt csak úgy mellékesen mon­dom. — De különös, valóban — mondotta Babarci. — Bizony különös — foly­tatta Szilvia, és az is különös, hogy egy hatvanöt éves így nyilatkozik egy hetvenöt éves­nek az ötvennyolc éves asszony meszes agyáról. No, mindegy, a fiatalkori szeleburdiságát idézte, így megbocsátható. Ezt hagyjuk. Fontosabb, hogy va­lamivel később a fiatal Rita gondolataiban is megfogam- zott a férje álírósága. Akkor főképpen, amikor a szélkereket csinálta, sőt már elébb is, amikor helyrejött a faluban az áramszolgáltatás és saját ke­zűleg átalakította az eredeti- fea petróleummal működő kel­tetőgépeket elektromos energiá­ra. Rita úgy érezte, az effajta készséa egy írónál határozot­ton kizárt. HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents