Dunántúli Napló, 1984. augusztus (41. évfolyam, 210-239. szám)

1984-08-04 / 213. szám

MAKAY IDA PETŐ SÁNDOR: Fényes vagyok már. Könnyű. Madár szárnya. Amit halálos forgószél emel. Az örök kapuk sarkukig kitárva. Oly egyszerű a mennybemenetel. SIMÁI MIHÁLY: Toll rajzok Villogó táj Sziromszikrák Kökénytüzek Mályvák első fellángolása Forrósodik az ég-üveg Forrong fehérben az akácfa Karcoló fűbe Hátbatámad a napsugár karcoló fűbe fekszem Zöld kardlapok — veri a nyár hőssé avatja a testem Kiszőkített szerelem Papirmező pipacspirosba lobban — álmodva ébredek Sustorog határnyi búzaszoknya morzsolom — szinte imádkozva — kiszőkitett szerelmemet ELMÚLÁSUNK GYÖKEREI Kis János utókalkulátor egy reggel arra ébredt... Verőfényes, kora őszi reggel volt, a nagy nyújtózások, ideje, szombat, amikor utolsó álmá­ért még egyszer falnak fordul az ember... .. . töredékek egy képből, egy nem evilági tájból, színes karikák egy furcsán fodrozódó mező fölött, hullámzó, partta­lan vizek, arcok nélküli ködgo- molygás, s ott távolabb e pusz­tának tűnő világ legszélén a máshogy is megélhető múlt cserepei. Reggel volt, szombat reggel, szabad szombat reggel, a jól­eső semmittevések órái, ami­kor nem riaszt az ébresztőóra kelepelése. A teljes elernyedés stádiuma következik, vissza a takaró alá, ámbár a kora őszi napfény, szeptember nemtu- domhányadika. a nyár mele­gét hordozva lassan fölforró­sítja a szobát. Kis János utókalkulátor fel­ébredt. Első pillanatban még észre sem vette, hogy az ágy fölött lebeg. A lecsúszott taka­ró, mint valami hófödte hegy­vonulat gyúródott alatta. Gör­csös éjjeli vágyakozásának nyomai megkeményedett foltok­ban maszatolták a lepedője ráncait. Nem emlékezett rá, mikor is volt utolsó éjjeli mag­ömlése, talán még kamasz korában, első félelmei ide­jén, amikor a bizony­talanság útvesztőit tapos­ta, s a kilátástalan jövő nyomasztó érzése hatalmaso­dott el rajta. Azokat a lányo­kat, akiket mindig kedvelt... ho| vannak már, elérhetetlenül messze kerültek már akkor, ka­maszkori álmodozásainak ide­jén is. Ámbár ha el is feledjük fiatalkori álmainkat, azért a sejtek mélye őrzi, s olykor bi­zony igencsak meglepődünk, ha életünk helyzeteiben ,újra felszínre kerülnek. Kis János utókalkulátor a számok embere lévén rögtön megállapíthatta, mintegy más­fél méternyi magasságban az áqy fölött, s hetven centivel a plafon alatt foglalta el új hely­zetét. Ezekből az adatokból ar­ra a következtetésre juthatunk, hogy Kis Jánost egy lakótelepi lakásban érte utol ez a furcsa véletlennek, vagy éppen föl­döntúli csodának is betudható dolog. Kis János utókalkulátor éle­tének utolsó tíz évét a bizton­ság jellemezte, utolsó két évét pedig, ez már az új lakásba költözés idejére esik. a polgári jólét, mely számára a viszony- laqos adósságmentességet je­lentette, füqgőviszonya mind­össze az OTP-vel volt, mely véqsősoron nem hatott rá nyo­masztólag. Mivel új helyzetét egy idő után megszokta, már arra is érzett bátorságot, hogy kinéz­zen az ablakon. Az esőt bá­multa, mely hirtelen jött, aho­gyan a nyári záporok, nem is értette, szeptemberben hogy történhet ilyen. Nem tudni, mit érzett, mire gondolt, egyszercsak elkezdett úszni a levegőben, a szekrény felé, melynek tetején nagyap­ja egyetlen emlékét, egy öreg szitát őrzött. Aztán visszaúszott az ablakhoz, kezében már az öreg, porlepte szitával. Kinyi­totta az ablakot, egy pillanat­ra még visszanézett, az ágy­ban szuszogó feleségét nézte. — Mi van? — hallatszott egy rekedtes hang. — Mí van, mi van ... a ku­tyának meg azt mondod, tes­sék? — Tessék? — Egy exhibicionista ott lenn. — Miért — nyomult az ab­lakhoz egy hang tulajdonosa. — Azért mert meztelen. — Nem látod? — Azt a nudistát? — Nem nudista, exhibicio­nista. Kis János persze mit sem hallott ebből a beszélgetésből. Arcán a boldogság biztos tu­Sziklay Károly illusztrációja Most már így öregedtünk vol­na meg, ez volt a tekinteté­ben, mikor a nyitott ablakon át kiúszott az esőbe. Az egyforma házak között keringett, aztán lassan leéresz- kedett a földre, s a szitát az esőbe tartva rázni kezdte. A szomszéd ház kinyíló ab­lakában egy kíváncsi arc je­lent meg, meghökkenve nézte a látomást. — Te . .. te — dadogta ma­ga mögé — odanézz, egy ex­hibicionista. datával állta az eső meg-meg- újuló rohamait, s fáradhatat­lanul rázta nagyapja szitáját, amelyen pergett az eső. Kis Jánosné számviteli elő­adó első pillantása a lepedő­re esett. Nézte a megkemé­nyedett sárga foltokat, de nem értett meg belőle semmit. Óva­tosan megtapogatta, mintha valami rejtvényt akart volna megfejteni. Aztán felkelt, a tü­körhöz lépett, arcát vizsgálta, testének vonalait, melyet az idő egyre inkább elmosott. Lero­gyott a székbe, s az ágyat bá­multa. telenül állni az esőben, kezé­ben nagyapja szitájával. Magára kapta pongyoláját, férje hálóköntösét hóna alá gyűrte, s egy esernyővel kisza­ladt az ajtón. — János — állt meg a férje előtt — János — sírta el ma­gát. — Miért, mondd meg, hogy miért? A férfi ránézett, és sajnálni kezdte. Húsz éve éltek együtt, a múló napok örvényében. — Nézd, Irén, ezt nem le­het csak úgy megmagyarázni. Ezt nem lehet, mert nincs rá okos magyarázat. Csak az eső van, ez a szita és a csillagok. Én kimosom nekünk az ara­nyat, ai csillagok aranyát, mely odafentről jön. Mást nem tudok mondani. Nem vagyunk már fiatalok, de még nem ve­szett el minden. Még segíthe­tünk magunkon. — Vedd fel a köntösöd — tuszkolta rá az asszony, de a férfi nem engedte. —• Nem, inkább vetkőzz le te is. —■ Mindenki minket néz — mutatott körbe az asszony. — Az ablakok tele voltak kíván­csi arcokkal, dühös, kárörven­dő. sajnálkozó tekintetekkel. — Nem baj, ne is figyelj oda, ez a mi aranyunk, a mi örömünk, a mi gazdaságunk, a mi álmunk, és ezt nem ve­heti el tőlünk senki — próbál­ta feleségét nyugtatni Kis János. — De hát János, mi olyan szépen éltünk, nemsokára a bútor részlete is lejár — mond­ta, s közben a lakásra gon­dolt, mely itt az esőben, a csil­lagok közelségében távolinak és értelmetlennek tetszett. — Add a kezed, Irén — hagyta abba a szitálást a fér­fi. — És ne gondolj többé ilye­nekre. — De mindenki azt hiszi, hogy megbolondultál. A férfi nem szólt, csak nézte a haját, a szemét, a száját. — Mi lesz velünk. János? — motyogta °z asszony, de már nem félt annyira. Amikor a rendőrkocsi befor­dult a sarkon, a benne ülők egy meztelen férfit láttak, aki egy csuromvizes, pongyolás nő kezét fogta, másik kezében pe­dig egy szitát tartott. A bejelentés pontos volt, ál­lapította meg az őrmester, s már fogalmazni is kezdte ma­gában a jegyzőkönyv szövegét. Az ........ lakótelepen egy me ztelen férfi magamutogatás céljából, mely a közbotrány­okozás esetét meríti ki . . A „Boldog jövő” óvoda apró neveltjei hosszú sorban álltak a takarékpénztár be­járata előtt. — Mi történt, ti mind pénzt akartok felvenni? — kérdez­tem. — Ige-e-en! harsant a gyermekkórus többszólamú válasza, és a húsz arcocska úgy ragyogott, mint megany- nyi újdonatúj tízpfenniges pénzérme. Különös —- tűnődtem. Ki­vettem a takarékkönyvemből 50 márkát, és a rádiójavító műhelybe indultam. Itt cso­dálkozva vettem észre ugyan­azt a vidám, lármás gyermek­hadat. — Mi történt, ti mind rá­diót akartok javíttatni? — Ige-e-en! — sivították ütemesen a kis lurkók, sőt még a taktust is verték hoz­zá a lábukkal. A rádió fo­galma náluk nyilván nem a legújabb hírekkel társult. RALPH WIENER: Hasznos séta További utam a postára vezetett, innen táviratot küld­tem a drága nejemnek, s közöltem, hogy ... nos, ez nem tartozik ide. Alighogy megkaptam a nyugtát, az ajtóban megjelent az ismerős vidám gyermektársaság. — Mi történt, ti mind táv­iratozni akartok? Vagy bé­lyeget vásárolni? — Ige-e-en! — felelték kórusban a szenvedélyes ifjú levelezők, s megnyalták a nem létező bélyeget és rára­gasztották a képzeletbeli bo­rítékra. ... Fél óra múlva, haza­felé igyekezve, az anyaköny.­vi hivatal előtt mentem el — és nem hittem a szememnek: megint ugyanazok a lurkók topogtak ott, s igyekeztek be­furakodni az ajtón. — Mi történt, ti mind há­zasodni akartok? — Ige-e-en! — sivították vidáman a kislányok. A kis­fiúk egyetértésüket nyilvání­tották — bár nem annyira hevesen. Kíváncsiság fogott el. Vé­gül a gyerekek kitódultak az utcára. Nyomukban pedig megjelent az óvónő, Christi­ne, aki a szomszédom volt. — Hát maga is szépen sé­tál ezekkel a gyerekekkel — jegyeztem meg, s hangomból visszafojtott szemrehányás csendült ki. — Bocsásson meg kérem! — mondta bűnbánóan az óvónő. — De pénzt kellett fel­vennem a takarékpénztár­ban, be kellett adnom javí­tásra a lemezjátszómat, az­után bejelentkeztem a házas­ságkötő teremben, és sürgö- nyöztem a vőlegényemnek ... Most pedig még daueroltat­nom kell, azután felpróbálom a méretes szalonban rendelt ruhámat, elmegyek a fogor­voshoz, és végül élelmiszert veszek. De amikor befeje­zem a munkámat, addigra minden bezár. Hát mit te­gyek? — Christine mélyet só­hajtott, majd szemügyre vet­te apró neveltjeit. — Nosza, gyerekek, álljatok párba, folytatjuk a sétát! Forditóttá: Gellért György Érezte, remegni kezd, sírás fojtogatta. De a sírás miértjé­re sem kapott választ belülről. Arra eszmélt, hogy fázik. Ek­kor vette észre, hogy nyitva az ablak, s a szé| besodorja az esőszálakat, melyek apró üté­sekkel verték a padlót. — Vajon miért, vajon miért? — motyogta maga elé. Szemé­nek fókuszába gyűjtötte a szo­bát, a falakat, a bútorokat, melyek még ki sincsenek fizet­ve, a vázákat, a térítőkét, me­lyek egy részét ő maga horgol­ta, a képeket a falról, az egyik éaoen az esküvőn készült, csa­ládi körben. — Én lennék az? — vetítet­te maga elé a szobát. — Ezek a tárgyak? Ezek a formák, ez az egész, valóban én vagyok? Az ablakhoz ment, hogy be­csukja, de valami megállította ebben, s az éppen az a lát­vány volt. melyet az imént a szomszéd házban is észleltek. A férjét látta odakint mez­De aztán abbahagyta, hisz hogyan is tudná -feletteseinek megmagyarázni, hogy az a két ember, akit részegnek, maga­mutatónak hitt, egyszer csak felemelkedik, s elkezd fölfelé szállni az esővel szemben, míg a szemük elől el nem tűnik. A házkutatás nem állapított meg semmit. A szomszédok ki­kérdezése sem. Kiegyensúlyo­zott, anyagi problémáktól men­tes házaspárnak ismerték őket, akik havonta egyszer színház­ba, kéthetente moziba mentek, s esetenként egymás mellett feküdve nézték a televíziót. Az esetre logikus magyará­zat nem volt. A lakást lezár­ták. s Kis János utókalkulátor és Kis Jánosné számviteli elő­adó kartonjára rányomták a pecsétet: engedély nélkül kül­földre távoztak. HÉTVÉGE 9. Egyszerű

Next

/
Thumbnails
Contents