Dunántúli Napló, 1984. júlis (41. évfolyam, 179-209. szám)

1984-07-21 / 199. szám

Könyv Gyolcsba ölelő Gálám bosi László új verseskötete A tizenkettedik Galambosi- kötet könyvespolcomon a Gyolcsba ölelő, amely a könyv­hét után, az üdülési elősze­zonban jelent meg. Borítóján Rétfalvi Sándor 1967-ben ké­szült terakotta szobra, a Szüle­tés látható. Amikor a szobor készült, akkor jelent meg Ga- lambosi első valóban önálló kötete, a Sárkányok és tűzlák, Juhász Ferenc szerkesztésében. A tizenkettedik kötetet forgat­va nemcsak a borító idézi fel bennem az első kötetet, illetve a tíz-tizennyolc éve írt Galam- bosi-verseket... Az új népiesség költői közt számontartott szerző összeté­veszthetetlenül egyéni hangja, elementáris természetélménye és ismerete, sajátos képalko­tó fantáziája korán verseinek barátjává tett. A népköltészet szürrealizmusa s a ráolvasó szövegek mágiája újult meg költészetében. Az érzéki szerel­met és az idillt kevesen tudták olyan érzékletes szemérmesség­gel megjeleníteni. Sorok, vers­szakok élnek bennem, amiket könyv nélkül citálok: „Kévékben hervad oldatlan a csók.” (Lassan lehajlik ...) „Tűz-koronós kebled mézzel aranyoztam pillangó fehérben fölötted lobogtam." (Szerenád) „Lélegzeted fátyoléban kapaszkodtam, szádban akácvirágként .- csipkézted fogaid. Gyöngéden lopakodott belőlem a csók", (Lélegzeted fátyoléban) „Inged felhőjéből melled barna holdja kibontva a számhoz lopakodik csókra. Tenyerem hálóján éjfekete bolyhok, gyöngy-rejtő kagylóként nyílik meleg combod." (Láng-nyílként) A primér élmény süt mind­egyik citátumból, de ha nem szerelmes verseket idéznék, a régiek közül, ugyanezt mond­hatnám. Sokszor, sok napon, sokfaj­ta hangulatban vettem kézbe Galambosi László legújabb kötetét, a Gyolcsba öleiét. Ke­restem azt a versélményt, amit költészete számomra eddig je­lentett. Kerestem azokat a so­rokat, amelyeket érdemes lesz e kötetből megjegyeznem, hogy idézzem őket magamnak ne­héz vagy furcsa élethelyzetek­ben .... Valami baj történt. Vagy én lettem kevésbbé fogékony a líra iránt, vagy a költő új ver­sei alkalmatlanok arra, hogy valóban megrendítsenek. Hiá­ba található sok szép vers az új kötetben — pl. a Mecse­ki szimfónia vagy az Ezüstben — valahogy mindig úgy érzem, Galambosi önmagának föl­adott penzumot teljesít. Nem­csak akkor érzem ezt, ha min­ta után ír verset, mint pl. a Bóbita költőjének ajánlott Sza­lagozó olvastán, (e vers a Füstös rajkók ritmusában szü­letett), vagy az eleve dedikált, tehát elfogadhatóan a címzett modorát fölvevő versek eseté­ben: a béke és tájversek ha­tása is ez. Mintha másodla­gos élmények öltöznének a jelzős szerkezetek túldíszített ruhájába . . . Mert kedves, ha azt olvasom: ..Bozsogni .kezd a vakondalagút” (Tanya) vagy „öregapám körtét bögyöl, — billeg a bajszáról." (Bocskoro- ló), de ha „A melegben szöcs- • kedandárokat rebbentő kocsik zörögnek baltacimborított dom­bokon által, — megrakva hör­csögborzolta búzával” (Sövény­től sövényig), akkor oda az áhi­tat. A kötetre végül is az áll, ami irodalmi életünk eaészére: sok a vers — kevés a költészet. Bükkösdi László Csalog Judit A születés díszletei Senki nem vitatja, hogy lé­tünk alapfeltételeit a termelés és a gazdaság teremti meg. Ugyanakkor legalább ennyire evidens az is, hogy pontosan a termelés, s egyáltalán a jövőnk minősége kerül veszély­be, ha nem tekintjük a gaz­daságéval azonos súlyúnak a tudat, azaz az iskola és a kultúra kérdéseit. Egy ország szellemi kondíciója, követke­zésképp a közérzete, közálla­potai eldőlhetnek az iskola­padokban. Méaihozzá évtize­dekre. Nem véletlen tehát, hogy az iskola, a művelődés gondjai oly régóta és gyakran" szerepelnek a napilapok és fo­lyóiratok hasábjain. Úgy tűnhet talán a laikus­nak, hogy nagyobb lármát csapnak ez ügy körül, mint amekkora publicitást maga a gazdasági reform kapott és kap. A szakemberek azonban (a gazdaságiak is!) jól tudják, hoav egyazon dolog két ol­daláról van szó. Semmiféle re­form nem képzelhető el tu­datosság, a tudat gazdagodá­sa, a közélet és a közvélemény demokratizálódása nélkül. Amikor tehát az iskoláról vitat­kozunk, akkor a holnap legiz­galmasabb kérdéseit feszeget­jük. Szükségesnek tartottam ezt előrebocsátani Csalog Judit: A születés díszletei című cikk tanulmányesszékötetéről szólván. Mert időről-időre „le kell szögezni" megtette ezt Köneczi Béla is a Parlament­ben), hogy az iskola Közügy. (Jobban kifejezi ez a reform­korra emlékeztető szó a lénye­get, mint az elcsépelt „társa­dalmi kérdés” stb.l Kétszere­sen is az, mivel az iskola min­denkor a társadalom tükre, ugyanakkor a jövő társadalmá­nak műhelye. Milyen most ez a műhely? Csalog Judit (folyóiratokban már olvasott) írásainak döntő többsége erre keresi és adja meg a választ. Fiúk, lányok, nevelők című írásában például a vidéki kis­városba került pályakezdő pedagógus lelkesedésének a lehűlését dokumentálja igen szemléletesen és tanulságosan. Meghatározó élmény ez: az első találkozás a gyerekekkel és a tanári szobával.. Vá­lasz arra is, hogy a most vég­zett bölcsészek fele miért nem pályázott meg pedagógus ál­lást, hogy miért hagyják oda oly sokan megkeseredetten ké­sőbb a katedrát. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy milyen értékek védelmé­ben bírál, emel szót Csalog Ju­dit? Erre is kapunk választ — „direktebben" — a kötet má­sodik felében. Egyetlen szóban is összefoglalható: a közösség­ről van szó. Úgy is, ahogyan Makarenko értette, de a szó tógabb értelmében is. A de­mokrácia „működése”, kiszé­lesítése feltétele — s ez köl­csönöz — a kultúra birtokba­vételének. S nem kevésbé a termelési állapota, az emb.er és a munka viszonya. A szerző természetesen nem szociológi­át ír — noha írásai telítve van­nak szociológiai elemekkel is. Nézőpontja a humán értelmi­ségé, aki felelősséget érez azért a világért, amelyben él­nie, dolgoznia adatott. Nyug­talansága — s mondjuk ki: rosszkedve is — ebből az el­kötelezett felelősségtudatból fakad. (Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984.) Horpácsi Sándor Kalászom sarkant/úz Kalászom sarkantyúz, kételyem megérett, példázódik gőgöm, nem rezzent a kétely. Fújtatok a hűsőn szerelmes-gondűzőn. Téllé temetkezek, adóv ébégat cövek-nagy lakattal. Korhadás menekül Korhadás menekül, megtart a zuhanás, güzmölök szentséget, s kikérődzök ostyát. Támolyog temetőm, tápászkodik, s lerogy, törmellék búza hull s ijesztő szél fájdit. Árnyék-fény menekül. MEZEY KATALIN Gyerekek — Mit tárgyalsz az öreg Jó­zsival? — kérdezte, amikor be­ment vele a fűzfaárnyékos, ke- ményretaposott udvarba. Leül­tek a csónakbak alacsony ge­rendájára. — Nem tárgyaltam. Ö me­sélt — válaszolta jókedvűen. Már az is jó volt, hogy az öreg odatelepedett hozzá, ahogy a lépcső mellett, a kö­veken ncfpozott. Kikötötte a csónakját, vállára vette az eve­zőit, és feljött a lépcsőn. Le­pakolt mellette a partra, és ci­garettát sodort. Azon a jól is­mert, de egyre ritkábban lá­tott módon, ahogy kiskorában az apja barátai szoktak. Nyelv­heggyel keskeny nyálcsíkot hú­zott az összesodoríntott újság­papírra. Aztán bosszankodva mondta, hogy rossz volt a ka­pás, hajnal óta kint ült a vi­zen, és semmit sem fogott. Úay ’beszélt vele, mint egy felnőttel. Ö meg csak feküdt tovább a napon, és fején ke­resztbe tett karja árnyékából nézett fel az öregre. Annyira váratlan volt, hogy idetelepe­dett hozzá, hogy fel sem ült. Azt hitte, nem vette észre őt. — Csak ne mesélgessen ne­ked — mondta a fiú. Komoly, felnőtt srác volt hozzá képest, az idén érettsé­gizett. Szőke hajától elütő napbarnított arca férfiassá tet­te a külsejét. — Mért ne? — kérdezte ne­vetve. Tetszett neki, hogy előbb az öreg úgy beszélgetett vele, mint egy másik vén tengeri medvével, most meg Laci, a bátyja barátja veszi pártfogásá­ba. — Csak — csattan sokat- mondóan Laci hangja. Mint egy bekattintott lakat —. Jó lesz, ha elkerülöd. — A Józsi bácsit? — rtem győzött álmélkodni. Laci apás- kodva, fontos arccal beszélt. Valami nagyon érdekes dolog lapult az egymást követő ese­mények alján. — De mért? — Csak. Nem elég? — ösz- szevont szemöldökkel nézett maga elé. Erzsi előrehajolt, és alulról felfelé belenézett az arcába. — Mondd el, kérlek! Nem mondom el senkinek! Becs szó, nem mondom el senkinek! Laci kék szeme fel akart nevetni, ahogy a lány belené­zett az arcába, de aztán mé­gis komoly és titokzatos ma­radt. — Tudod, hogy ült — mond­ta elfordítva a fejét. Meztelen sarka mellett elmélyülten pisz­kálgatta a földet. Tudta, persze, hogy tudta. Nagy orvhalász hírében állt az öreg Józsi, és az ötvenes évek­ben lesittelték. Nem is nagyon szégyellte, az előbb is arról beszélt, hogyan verte csónak- kikötő lánccal agyon az ívás- kor kövek közé bújó pontyokat. Kosárszámra szedte ki őket, és vitte eladni a városba. — Jó pénzt adtak érte. Pedig aki evett már rendes halqt, bele se tudna harapni. Az ívó hal húsa tejes, édes. Azt csak az afféle marha városi eszi meg. Pfúj! — és kiköpött ol­dalt. — Persze akkoriban még húst se lehetett kapni, nem hogy potykát. Úgy vitték, mint a cukrot. Épp itt tartott a történetben, amikor Laci kijött érte, és okos pofával behívta. Azt hitte, az anyjával találkozott fent a faluban, és haza kell mennie. Már éppen mérgelődni akart: nincs egy félórája, hogy nagy nehezen leengedték, és máris hazarángatják. — Azt is tudod, hogy mért ült? — Tudom hát. Lánccal ver­te agyon az ívó halakat, meg hasonlók. Apóm mesélte. Azért is nem vették be a szö­vetkezetbe. Azóta partőr. — Ez mind igaz, csak hogy nem ezért csukták le. Ettől még ... Bár aki ilyesmit csi­nál, az egyéb gaztettre is ké­pe*. — Nem azért ült? Nem ezért? — szeme-szája elkerekedett a csodálkozástól. — De hiszen apu mondta ... — Hidd el, hogy nem ezért. Lehet, hogy apád nem akarta elmondani, dp azért jó lesz, ha vigyázol vele .. — megint rej­télyesen elhallgatott. Erzsi felugrott. Az apja nem akarta elmondani, de Laci biz­tos, hogy mindjárt elmondja. Mit kéne tennie, hogy elárulja? Látszott, hogy nem akarja könnyen adni a titkát. — Ha elmondod, én is el­mondok neked valamit! — vágta rá hirtelen, bár sejtelme sem volt, hogy mit mondhatna el a fiúnak. — Buta vagy — nevette el magát Laci. A vonásai meg­enyhültek. — Azért jöttem ki érted, hogy figyelmeztesselek. Persze, nem bánom, ha elmon­dasz nekem valamit! — és olyan tréfásan kétértelműen kacsintott rá, ahogy a legé­nyek szoktak évődni a bálban a nagylányokkal. Legszíveseb­ben a nyakába ugrott volna, úgy tetszett Erzsinek ez a ka­csintás. De inkább elvörösö­dött, és várakozásteljesen el­hallgatott. — Szóval — kezdte Laci le­halkított hangon —, szóval rontásért ült. Fiatalkorú meg­rontásáért. Fiatalkorú megrontásáért! Mit jelent ez? Érezte, hogy fé­lelmetes, komoly dolgot, ha ilyen furcsán hangzik, de nem tudta, hogy pontosan mire gondoljon. Felrémlett benne, ahogy, aha, szóval a Laci őt is fiatalkorúnak tartja, akit eset­leg megronthat az öreg. „Ezért hívott be!” Milyen rendes ez a Laci. Félti őt. Még vörösebb lett. A szíve hallhatóan dobo­gott, szinte döngött a fürdő­trikó vékony anyaga alatt. „Én is, én is” ... szerette volna mondani, de hálistennek nem bírt megszólalni. — Tudod, mi az? - kérdez­te a fiú a lány lehajtott ar­cát magához fordítva. — Hát. .. valami — dadoa- ta, és újra elfordult. — Kit rontott meg tulajdonképpen? — Ez a megrontás elég ártat­lan szónak tűnt ahhoz, hogy kimondja. — Egy tizenöt éves lányt. Kökényesből. — Kökényes a szomszéd falu. Erzsinek hirte­len megképzett egy fehérbőrű, szőke copfos, telt, lompos nő­alak, mintha mutatták volna neki valamikor, valahol. Vagy mondtak volna róla valami ha­sonlót. Talán tavaly a búcsú­ban. Egy fiatal lány meg Jó­zsi bácsi! Hihetetlennek tűnt, hogy a szélcserzett arcú, kér­geskezű vén halász, akit olyan nagyra tartottak a gyerekek! örökké borostás, összehúzott szemű, fakult vásroningben, messziről érződő dohány- és szeszszagqal körülvéve. Mint eqy darab igazi mese, mint a víz titkainak legnagyobb isme­rnie. Megborzongott. . . De hiszen ő még nincs is egész tizennégy éves. Ki is bökte hirtelen, de Laci erre moso- lyoqva végignézett rajta, és ettől a tekintettől Erzsi újra vörös lett. Nem szégyen volt a vörössége mélyén, hanem fü­lének hinni nem akaró megle­petés. — Nem az számít — mond­ta a fiú jelentőségteljesen, és a lába körmével kapargatta a hűvös, letaposott iszapot. A tóparti udvarokat minden ta­vasszal elöntötte a víz. — Hanem? — kérdezte huncutul Erzsi, aztán hirtelen elszégyellte magát, és várat­lan mozdulattal befogta Laci száját. — Jó, jó. Inkább ne válaszolj! —; Ugyanabban a pillanatban el is kellett kap­nia a kezét a fiú arcáról, mert hirtelen megengedhetetlennek tűnt ez a gyerekes mozdulat. Megérezte, hogy már nem sza­bad, hogy neki már nem sza­bad. És tényleg nem, mert a Laci arcának érintésétől fur­csán égni kezdett a tenyere, és ez a forróság fölfutott a két karján, és az egész testét elzsibbasztotta. Hallgattak egy darabig. És amikor végre fel mert nézni, látta, hogy Laci éppolyan vö­rös, mint ő, és hogy zavarba jön a lány kíváncsi tekinteté­től. Felegyenesedett és elindult, be a házukba, ami a nagy fűzfa mögött állt, lépcsős fehér tornáccal. — Várj, — szólt vissza —, mu­tatót neked valamit. Ő tovább kuporgott a gerendán, és a szúnyogokat csapkodta barna vállán. Kisvártatva kijött a fiú. Egy könyv volt a kezében. — Idenézz! — hajolt hoz­zá és kinyitotta. Vastag táblás, sárga papírú, régi, furcsa be­tűs címlapot tartott elébe: Petőfi Sándor versei. — Ide­nézz! — az ujjával egy év­számra mutatott: 1846. — A dédapámé volt. A — könyv táb­láién szálkás feketetintás fel­irat állt: Katona László. — Őt is úgy hívták? — ál- mélkodott a lány, de valahogy hamisan csengett a fülében a saját szava. Mintha mást várt volna az előbbiek után. — Ez családi ereklye — mondta Laci komolyan. — Ép öröklöm. Nálunk, a családban ezt a könyvet mindig az első­szülött fiú örökli. —- Elmoso­lyodott, és ebben a mosoly­ban volt valami gyermeki di­csekvés. A lánynak nevetnie kellett. Felszabadultan, boldo­gan nevettek. HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents