Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-30 / 178. szám
Szabadtéri Táncszín Hanguersenykronika A prágai kamarabalett estje Az idei Pécsi Nyári Színház táncelőadásainak talán legfeltűnőbb vonása, hogy amíg eddig majd mindig a pécsi balettegyüttest láthattuk kiemelkedő táncműsorokban, ezen a nyáron — az Anna Udvar kivételével — külföldi, illetve a budapesti Balett Stúdió együttese szerepel. A vendégegyüttesek közül első Pavel Stnok kamaratársulatának bemutatója volt június 27-én. Az együttes vezetőjének, egyben vezető koreográfusának gondolatai nem ismeretlenek előttünk, mert mint vendégkoreográfus már dolgozott a Pécsi Balettegyüttessel. Ezen az estén új gondolatait tárta elénk a Madrigál, a Pia Fraus és a Tréfák c. művében. A Madrigál táncjátékban Bouslav Martino vonósnégyesére két fiatal táncos kedves, bájos szerelmi szárnypróbálgatásainak humoros képét állította színpadra. A tánc tematikájának játékossága, humora távol állt a zene súlyosabb mondanivalójától, e zenei választás nem volt szerencsésnek mondható. Amíg a zene több tételen keresztül mindiq tudott újat mondani, addig a tánca maga egy gondolatkörben való mozgásával, illetve mozdulatlanságával bőbeszédűvé vált, melyet a különböző mozdulatok, mozgásfolyamatok, variációk sem tudtak feledtetni. Karel Odstrcil zenéjére készült táncdráma, a P/'a Fraus komoly gondolatokat hozott. Jelmeze után ítélve, a gyászoló, mindenről lemondó asszony kapcsolcta a halállal. A Halál, már mint élő személy vesz rés?t életében, álomba ringatja, Ő a múlt hordozója, emlékek és emlékemberek megtestesítője mindaddig, míg a Halál szerelmese lesz, és ölelésével az ingatag Halált elcsábítja. Ennek az állapotnak természetes lezárója, hogy a haláltól kapott „áthívó” levelet mély megnyugvással veszi át, oly módon, mint akinek ez természetes jutalma, hisz megküzdött érte. Nagyon szépen sikerült az utolsó kép, a levélátadás, -átvétel jelenet, mely éppen pátosznélküliségével vált a dráma csúcspontjává és befejezésévé. A mindvégig feszült légkört teremtő dráma mozgásanyaga nem a balett jellegzetességeit hordja, közelebb áll a pantomimhez, de ez a nyelvezet itt tökéletesen betöltötte szerepét. Ugyanez mondható el a zenével való kapcsolatára is, mert itt a látottak és a hallottak egységes, új színpadi művet alkottak. Pavel Smok ezen az estén bemutatott harmadik kompozíciója a népi derűt villantotta fel. Tréfák c. koreográfiájához Mozart-zenét választott, ötletes, megoldással alkalmazva. A szereplők bemutatása és a cselekmény mindvégig zenekíséret nélkül beszéd és játék által történt, ezt váltotta föl a kettősök és a csoport Mozart korát idéző, a történésnek megfelelő, humorba forduló lírai tánca. Ugyanúgy mint a Madrigál c. kompozícióban, itt sem éreztük indokoltnak azt az időmennyiséget, mint amennyit igénybe vett, amely végül is — a humor széthúzása révén — atúl- beszélés érzetét keltette. A poénok nem váltak olyan pregnánssá,hatásossá, mint amilyen az eredeti gondolat, színpad- raállítási ötlet. Smok koreográfiája mellett helyt kapott még Frantisek Po- korny táncdrámája. Lubos R- ser zenéjének felhasználásával készült Caprichos c. alkotás a balladák hangulatát idézte fel. A zárt közösség által őrzött, védett leányért a közösségen kívül élő fiú halálos küzdelmét tolmácsolták. Elsősorban a csoportjelenetek voltak a dráma hordozói. Mozdulataik félelmetes erőt tudtak képviselni, az elszabadult, a vad, az ősi, az emberi értéket nem kímélő indulatokat, amellyel védték saját befelé forduló világukat, és amely védekezés az idegen világból érkezett halálát okozta. A kezdő orgonazene adta jelét a gyászszertartásnak és egyben felidézője volt a történteknek. Ezt a továbbiakban úgy a zenei hanghatások, mint a vele szinkronban élő mozgás képes volt mindvégig fokozni. Az esten látott négy mű mozgásképe nem a klasszikus balett mozdulatrendszeréből jött létre. Mind a négy mű a pantomim művészi kivitelezésére épült, amelyet a témák bizonyos esetekben elfogadhatóvá, sőt. mással nem helyettesíthetővé tettek, másutt viszont hiányoltuk, mint pl. a Madrigálban. A szabadtéri nagy színpad díszletlehetőségeivel nem éltek a vendégművészek. A minimálisra lecsökkentett díszletek csupán jelzések voltak, minta Madrigálban és a Pia Fraus- ban. Jó elhelyezésük viszont elegendő volt áhhoz, hogy a kis teret — a gyakorlótermet, a szobát — érzékeltetni tudják, illúziókeltők legyenek, melyet sikerült is elérniük. Fonay Zsuzsa Olasz, finn és hazai együttesek koncertje a Liszt Teremben A milánói Cernuso sül Naviglio kórus Fotó: Maletics L. V Néhány héttel a hagyományos zenei tábor előtt, nemzetközi zenei est kerekedett hétfőn este a pécsi Liszt Hangversenyteremben, a hagyományra új ötletekkel építő szervezők, menedzserek és mindenekelőtt az énekesék, muzsikusok jóvoltából. A Mecsek Kórus olasz testvér- együttesét: a Naviglio menti (Milánó- melletti) Cernusco kisváros kórusát, az Ifjúsági Ház zenekara a Lahti Zenebarátok Munkás Fúvószenekarát fogadta; mintegy — szándék nélkül is — összemérve, -hasonlítva magamagát, tudását az északi rokonnép és a rokonszenves déliek muzsikusainak teljesítményével. A már csaknem 12 éve működő olasz kórus férfikarként kezdte, s bár tavalyve- gyeskarrá alakult, igazi erejét ma is a férfi-szólamok jelentik. Karnagyuk, Armando Invernizzi intésére egyszerűen döbbenetes erővel szólalnak meg, s a zömmel középkorúakból álló fértjcsa- pat produkciója egységes, szép, stílusos és fölöttébb hajlékony is. Nem vesztegetik idejüket és energiájukat arra, hogy olyasmivel próbálkozzanak, amit kevésbé szeretnek énekelni, vagy esetleg kevésbé tudnak. Operakórusokat szólaltatnak még tehát — főleg Verditől, de a ritkábbakat is — olyan színvonalon, amely csakis egy, a zenével kezdettől fogva eljegyzett nép természetes — vagy annak tűnő — sajátja lehet. E szinte hanglemezre valóan tökéletes remekléseket szépen egészítette ki néhány szólista-produkció, Mino Longoé, de kivált Silvana de Benedettié. Különösen qz énekesnőt hallgattam élvezettel: nem túlságosan erős szopránja a legkisebb erőltetés nélkül, bámulatos muzikalitással szólt, s oly érthető szövegmondással, amit egy olaszul nem tudó is könnyűszerrel lejegyezhetett volna. (Mindez legszebben a záró Vivaldi-mű, a Gloria egyik lassújában mutatkozott meg.) A finn fúvósegyüttes természetesen más erényekkel ragadtatta tapsra a szép számú közönséget. Hangszertudásuk kiváló, összjátékuk csiszolt. stílusérzékük árnyalt, fegyelmük tökéletes. Fúvós bravúrdarabokat, indulókat és átiratokat játszottak — remekül. Nem vallottak szégyent a magyar együttesek sem. A Mecsek Kórusról ugyan kitűnt, hogy Achillesz-sarkuk az, ami az olaszok erőssége: vagyis a férfikar; a klasz- szikus és modern műveket azonban — Kodályét kevésbé, Bárdosét annál inkább — így is meggyőzően tolmácsolták. Vivaldi Glóriája, Tillai Aurél vezényletével, a háromórás koncert szép befejezése volt; ám a zenekar teljesítménye — vonósok!... — ezúttal elmaradt a tökéletesen együtt-éneklő kórusétól. Varga JL Béna értelemmel Elakadt lemez agyamban a béna értelem, a hogyan is történt — s miért úgy ahogyan? — kérdése nyomán. Hisz aki ezt végiggondolja, a magyar történelem legsötétebb lapjait pergeti, melyeken a képek sokunk számára nem hajdani pillanatok csupán. Negyvennégy lidérces tavaszón-nyarán a hétköznapok valóságát ki-ki maga fényképezte le magának lelke, emlékezete filmszalagjára. Mert az események előttünk játszódtak le. Akár hajlandó ezt fölidézni valaki, akár sem. Akár ezen a tájon látta meg az emberiség szégyenét, sárga csillaggal bélyegzett embertársai példátlan szenvedéseit — ami a vég, a holocaustus kezdete volt csupán —, akár másutt. Csak akkor még kevesen tudták; valamivel többen sejtették, a nagytöbbség azonban nem tudta, hogy az, ami most következik, az az emberirtások történetében is minden képzeletet felülmúl. Ma már ismeretes, hogy a két szlovák auschwitzi fogoly szökése után föltárult a világ előtt: mi történik a megsemmisítő táborokban; hiszen a gondos propaganda ellenére is, akik tehették, hallották a BBC adásait. A legfelsőbb „Hadúr" köreiben pedig tudták... Pécsett is sokan emlékezhetnek még. Sokan nem szívesen ... Dehát szabad-e, lehet-e elfeledni a zsidók elleni korlátozó intézkedések sorozatát 1944. március 19. után? A szögesdrótokkal „védett" MÁV-bérházat s környékét, ahol május folyamán felállították a gettót. S lehet-e feledni azt, amikor most 40 éve, infernális szenvedések, megaláztatások után, 1944. július 4-én, egy $zomorú eső verte keddi napon a meggyötört pécsi-baranyai zsidósáq több ezres menete végigaraszolt a mai Mártírok útján az állomási rámpákhoz, ahol megkezdődött a bevagon írozás. Auschwitz útiránnyal... * Forró, gyümölcsérlelő nyár volt. Az ország másik felében gyerekeskedtem, viszonylag gondtalanul. Az iskolából már májusban szélnek eresztettek. Korai vakáció szakadt ránk, korai örömökkel .. . Az üzletek, hivatalok korán nyitottak, mert reggel fél 9 tájt a rádióban menetrendszerűen elhangzott az első szirénaszó — „Légiveszély! Légiveszély! Baja, Bácska. Légiveszély!.., Luft- gefahr! Luftgefahr! Baja, Bácska. Luftgefahr!" — majd pár percre rá a második, a légi riadó vijjogása. A költő is ekkortájt írta le: „Bombázó rajok húznak el felettünk" ... Az irány ott, Bor felett Észak; itt már Szeged, Békéscsaba és a főváros... így telt a június. Hó elején még, a cukorgyári tó strandján összebarátkoztam egy kedves fiatalasszonnyal. Dr. S.-névéi, aki egyévesforma vidám, göndör hajú kissrácával mindig különhúzódva üldögélt, s ha felöltözött, ruháján sárga csillagot viselt. A napozó teraszán sok mindenről elbeszélgettünk. Egy idő után tekintete gyakran elkalandozott, messze a semmibe ... Nem mertem megkérdezni, mi bántja, hiszen sejtettem. S több ízben a számon is volt, hogy elmondjam, amit még negyvenegy őszén hallottam a Budding-családnál, ahová anyám varrni járt. Minek rémisztgessem?. . . Ez úgyis amolyan „kacsa", mint sok más, gondoltam. Budding úr pártszolgálatos volt, a kerületi Bund-szervezet valamilyen führere. Egyszer kijelentette: Hitler tudja, mint csinál: a zsidókat, cigányokat mind ki kell irtani, s ez pár éven belül be is következik... Ám akkor, 1941-ben ez a kimondott szó rettenetével együtt, gyerekfejjel is megmosolyogni való képtelenségnek tűnt. Pár nap múlva kora reggel összetalálkoztam dr. S- nével. Földúltan sietett valahová, szinte rátámaszkodva a babakocsira. Ráköszöntem. Kérdezni akartam, jönnek-e délután a strandra, de csak bólintott köszönésemre, és rohant tovább, eszelős tekintettel. Akkor éreztem valami jeges rémületet. Eszembe jutott Budding úr „jövendölése”, éreztem, utána kellene szaladnom, s elmondani, de csak álltam, legyökerezve, egy tizenkét éves gyerek értetlenségével. Délután tudtuk meg, hogy elvitték őket a kovácsházi gyűjtőhelyre, s hogy dr. S. még aznap este egyetlen injekcióval végzett mindhármukkal. A doktorék mindenkinél többet tudtak. * A pécsi gettóban huszonhármán követtek el öngyilkosságot. Sokan már az úton meghaltak, s az elhurcoltak közül csak nagyon kevesen tértek haza Európa halálgyáraiból. Ma már tudjuk. Hatmillió európai zsidó sorsa ma már történelem. A világ viszont akkor, alig tíz hónappal a deportálások után, 1945 tavaszától kezdte el tanulni és megtanulni — elhinni az el- hihetetlent. S a világ azóta is próbálkozik: felfogni a fel- foghatatlant. Mert tehetünk-e mást, mint béna értelemmel fejet hajtunk lélekben vagy ott a helyszínen, a zsidótemető siratófala előtt. Ott, ahol minden év július első vasárnapján, miként holnap is, gyász- szertartással emlékeznek a vég kezdetére. Túlélők és hitbéliek, barátok és együttérző idegenek, akik az emlékezés szál virágát elhelyezve újra és újra elolvassák az emlékmű márványsorait: „Pécs maradék zsidósága siratja négyezer elhurcolt testvérét." Wallinger Endre
